Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Uccsó napom itthon...

2017. november 19. 18:48 - Szonday Szandra

Készülődés | Lelkizés | Mi fán terem az akarat?

1a80d1c1c38604e191ef69fce10f1564.jpg00:02

Itt vagyok ismét, hogy pár sorral nyugtázzam a napot. Túl vagyok a full generálon, a kutyasétáltatáson, és Viktor fejtágításán is. Szerencsére kutyás barátaim nem vették túl komolyra a hangulatot, olyan volt ez az este, mint bármelyik, max. kaptam egy-két meleg ölelést. Gyarapodtak a kabaláim is, Péter barátom egy pici plüsskutyával lepett meg, így nem maradok teljesen ebzet nélkül odabent.

Aztán meg persze pakoltam és pakoltam, leleteket rendeztem, szortíroztam, zacskóztam, cimkéztem, és jegyzeteltem. Sőt, még növényeket is ültettem, amiket a telekről hoztam fel, és még nem sikerült elhelyeznem. Úgyhogy lassan leesik a fejem. Este se sikerült sajnos jóízűt enni, az idegesség miatt "36 fokos lázban égek", ami csak azért rossz, mert holnap éhgyomorra kell jelentkeznem, és valószínűleg nem nagyon ehetek már a műtét előtt. Vicces, mert egyébként gyakran megfeledkezem az evésről, és csak délután kapok észbe, hogy kávén kívül más nem került a gyomromba. De ha tiltva van a dolog, akkor az ember mindjárt nem tud másra gondolni, csak a hasára.  

Na jó, megyek is, mert nagyon korán kell kelni, hogy a hatalmas reggeli forgalomban időben beérjünk. Holnap aztán ismét óránként frissülő cikkel készülök, és talán még egy live is belefér az időmbe. Kövessetek!

Jó éjt! 

18:00

Lehuppantam a gép elé, hogy amíg teleengedem a kádat vízzel, írjak pár sort. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű ez a nap, de egészen más miatt, mint gondoltam. Ugyanakkor mindig tudok meglepetéseket okozni magamnak. Például egész normálisan aludtam az éjjel, igaz, nagyon későn feküdtem le: blogot írtam, még egy utolsó cikruszi feladatként levelet szerkesztettem, és írtam pár e-mailt is. Végül hajnali 3 felé sikerült ágyba keverednem, és kialudnom magam.

Bejegyzésem folyamatosan frissül! Nézz vissza később!

Aztán egészen úgy ebédidőig jól éreztem magam, kávéztam, összebújtam Viktorral, kaját rendeltünk, hogy ne kelljen főzéssel pepecselni - szóval sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha karácsonyra készülődnék, és kórházi cuccok helyett ajándékokat csomagolnék, e-mailes, facebook-os válaszok helyett pedig képeslapokat irogatnék. És akkor ebédnél egyszercsak beütött a krach, éreztem, egyre nehezebben csúsznak a falatok. Azóta, ha nem is kétségbeesett, de masszívan ideges vagyok, nemrégiben még egy nyugtatóra is ráfanyalodtam, mielőtt elhatalmasodna rajtam a szorongás. Ami lehet, hogy tudat alatt a műtét miatti félelemből is fakad, de most leginkább amolyan utazás előtti izgalom: mindent összepakoltam? Nem felejtek el semmit...?

Érdekes dolog ez, délelőtt (és azért most is) aránylag elég jól viselem a helyzetet, de közben folyton azon töprengek, vajon mennyire tehetek ténylegesen ÉN erről? És hosszú évek tapasztalatai után egyre inkább úgy gondolom, hogy ez olyasvalami, ami bizony nem rajtam múlik, gyakorlatilag sodródom az árral. Ha most nem kaparom a falat, az nem azért van, mert én úgy akarom, hanem egyszerűen ilyen alkat vagyok, vagy inkább jelenleg a testem és a pszichém így reagál erre a helyzetre. Ha rosszabbul viselném a dolgot, és próbálnék ellene tenni valamit (pl. relaxációval, gondolattereléssel), az is ebből az "alkati" dologból születne. Tudom, sokan nem ezt szeretnék hallani ilyen helyzetben, de megtanultam, hogy az ember soha nem találhat tuti receptet magának vagy másnak, hogy kell egy adott szituációban "túlélni", mert minden helyzet és ember más, és az élet úgyis felülírja ezeket a stratégiákat. Max. javslatokat tehetünk, kinek mi jött be, aztán vagy bejön másnak is, vagy nem.

Ugyanakkor van ebben valami vígasztaló is: magamon és máson is megtapasztaltam már, hogy olykor a várakozásokkal ellentétben sokkal jobban viselünk el nagyon nehéz helyzeteket. Mert az ember olykor még önmagát sem ismeri teljesen, és egy határhelyzet (súlyos betegség, családi válság, katasztrófa) addig rejtett erőtartalékokat tud megmozgatni. Egy ismerősömet például sokan hiú embernek gondolták, aki majd összeroppan a rák súlya alatt, aminek következtében ki kellett vezetni a bélcsatornát az oldalán (sztóma létrehozása). Mindenkinek nagy megrázkódtatás ez, gondoltuk, de egy addig egy erős családfői szerepben élő férfi számára méginkább. Helytállása, rugalmassága azonban mindenkit meglepett, és hál' Istennek hosszú évek óta egészséges, "fogyatékosságát" senki észre sem venné rajta. Szóval nem kell elkeseredni, mert a túlélési ösztön csodákra képes!

Most megyek, és veszek egy nagy fürdőt, megspékelve a szokásos "nagyrutinnal": szemöldölszedés, borotválás, hajmosás, satöbbi... Mint egy randi előtt, nemigaz? :D

Jut eszembe: íme egy régebbi bejegyzésem a túlélő ösztönről és a női szépségápolás éltető erejéről. :D

Vagy két hónappal később, még mindig az intenzíven, de már a Kútvölgyi kórházban. Egy sovány, csapzott-varkocsos lány az ágya mellett ül – belőle mindenhol kábelek lógnak, a torkában gégekanül, lélegeztetőgép. És festi a körmét.

TOVÁBB

12053293_10203550158793464_433603095_n.jpg

  

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr513311805

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.