Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

A moszkvai kaland - 1. rész

2017. november 25. 09:05 - Szonday Szandra

Szovjet kórházban a rendszerváltás előtt

"Holott milyen izgalmas kirándulásnak indult a dolog! Hosszú vonatút hálókocsis szerelvényen, új emberek, szokások, fura nyelvezet, hóba temetkezett város, jégből faragott játszóterekkel... Azonban még a gyermekszem számára is hamar leolvadt erről a téli álomvilágról a hó és a jég, és előtűntek az omladozó, széthulló Szovjetunió koszos, szürke betontömbjei, a hétköznapok valósága."

Korábbi, szívátültetésről szóló bejegyzésemben megemlítettem az orvostudomány orosz/szovjet úttörőit, és ennek kapcsán eszembe jutott, hogy "moszkvai kalandomról" elég kevés helyen beszéltem, pedig az se volt semmi, és a sztorinak szintén vannak kardiológiai vonatkozásai. Rég volt, tán igaz se volt, mondhatnám, ha nem emlékeztetne egy vékonyka heg a melleim alatt arra a 3 operációra, amit Timosenko professzor végzett rajtam.

Baljós árnyak

"Mellem alatt is egy emlék,
elhalványult műtéti heg.
Egy professzor – messzi Moszkvában –
mentette így szívemet meg."
                                              (Leltár)

img_20170202_235147_1.jpgSzóval, vagy 34 évvel ezelőtt, amikor megszülettem, még úgy tűnt, minden rendben van. Szüleim sokat vártak rám, kései gyerek voltam, így amikor megszülettem, boldogságuk leírhatatlan volt. Még ők is egészségesek voltak, amolyan igazi álompár: anyám, a primadonna, és apám, a színház fővilágosítója, kreatív zsenije. Ugyan édesanyám gyermekorvos barátnőjének feltűntek hosszú ujjaim és végtagjaim, gyanította, hogy Marfan-szindrómás vagyok, de akkoriban alig tudtak valamit erről a ritka betegségről: csoda, hogy egyáltalán valakinek megfordult a fejében. Aztán, ahogy nőttem, jelentkezett az első probléma, tölcsérmellkasom lett - bár nem hiszem, hogy ezt rögtön a Marfan tünetének tekintették volna.

2-3 évesen a kertünkben. A képen már kivehető a mellkasdeformitás.

A tölcsérmellkas (vagy susztermellkas, pectus excavatum) nem szép látvány, de nem csak esztétikai probléma: az én esetemben a bemélyedés olyan mértékű volt, hogy nyomta a szívemet is (lásd a lenti képet). Anya szerint időnként hallani is lehetett éjszaka, ahogy "pattog" a mellkasom, és gyakran elkékültem az elégtelen szívműködés miatt.

rh032_pectus_excavatum_img1_au_large_1.jpg

Én ebből nem sokat érzékeltem, hiszen éppen hogy óvodás korba értem, éltem a gyerekek eleven életét. Csak később kezdtem szégyellni testi hibámat, amikor a gyerekek már észreveszik egymás közt, ha valaki "más". Inkább a sok gyógytornát utáltam, amire szüleim hordtak, és amit otthon is végeztettek velem magnó mellett. Szegények cipeltek orvostól orvosig, remélve, hogy elkerülhetik a műtétet. Néha egészen idióta tanácsokat kaptunk. Volt, aki csak legyintett, fújjak sok lufit, és ússzak sokat, majd kinövöm! Hát, nem így lett. Édesanyámék egyre jobban aggódtak, a feszültség nőtt, főleg azért, mert - ezt ugyan évekig titkolták előlem - mindketten rákosak lettek. Anyámnál mellrákot diagnosztizáltak nyirokmirigyes áttéttel, apámnál leukémiát. Megkezdődött a versenyfutás az idővel: megoldást keresni betegségemre, elérni a gyógyulást, mielőtt őket elragadná a halál... Így nem csoda, ha apámtól első és utolsó atyai pofonomat azért kaptam, mert behisztiztem és nem akartam tornázni.

Добро пожаловать в Москву!*

*Üdvözöljük Moszkvában!

Végül anyuék valahogy rátaláltak egy orosz (akkor még szovjet) professzorra, aki Moszkvában végzett sikeres műtéteket egy általa kifejlesztett új módszerrel. Összeszedelődzködtünk, és kiutaztunk, akkor még úgy gondoltunk, csupán egy vizitre. Azonban állapotom olyan súlyos volt, hogy a prof kijelentette, nem várhatunk a műtéttel, és a rövid látogatásból 2 hónap lett.  

Így ez az utazás hamar rémálommá vált számomra. Holott milyen izgalmas kirándulásnak indult a dolog! Hosszú vonatút hálókocsis szerelvényen, új emberek, szokások, fura nyelvezet, hóba temetkezett város, jégből faragott játszóterekkel... Azonban még a gyermekszem számára is hamar leolvadt erről a téli álomvilágról a hó és a jég, és előtűntek az omladozó, széthulló Szovjetunió koszos, szürke betontömbjei, a hétköznapok valósága.

szonday_011.jpgszonday_012.jpg

Hamisítatlan moszkvai látkép, és én az egyik jégből épített játszótér csúszdáján. Ha leesett a hó, meg sem próbálták eltakarítani.

Miráéknál, egy orvos házaspárnál és gyerekeiknél laktunk (az idősebb fiúnak hatalmas szovjet kitűzőgyűjteménye volt, amit előszeretettel fosztogattam), akik még aránylag tűrhető körülmények között éltek. Ez persze nem azt jelentette, hogy pl. több élelemhez jutottak volna; ha elterjedt a hír, hogy valahol húst árulnak, ők is rohantak. (Miráéknak később sikerült Németországba disszidálniuk.) Anyu, mást nem tehetett, nevetett kínjában, amikor a metrómegálló melletti húsárus standjánál végre sorra került, és még azt se kérdezték, mit, mennyit, csak belevágtak két maréknyi aprólékot a kezébe egy műanyagrekeszből. Íme egy 1986-os videó a korabeli nihilről: 

Apuék persze hoztak ezt-azt otthonról, a nővéreknek hálapénz helyett pl. Amo szappant, tampont, nejlonharisnyát adtak - számukra mi voltunk "a nyugat". Szüleim a diplomatabolta is bemehettek, így olyan ritkaságokhoz is hozzájuthattak, mint a lekvár, vagy a citromlé. A kórházi koszt változatossága belémvésődött: kása volt, vagy kása. Időnként cukrozott (?) hal, amiből érthető módon, köszönöm, nem kértem. Apu néha becsempészett 1-2 tojást, és levest főzött belőle, vagy más módon próbált hazai ízeket elémvarázsolni. Emlékszem, anyunak egy időre haza kellett utaznia, és amikor visszajött, egy zacskó szárazbabot és füstölt csülköt hozott magával. Ebből bablevest főzött (máig a kedvencem), és ahogy ültünk az asztal körül, miután belapátoltam a levest, elkaptam anyám kezét és megcsókoltam: "Anya, ez olyan MAGYAR volt!" Ez aztán szállóigévé vált családunkban.

img_20170202_235431.jpg

Apa, Timosenko professzor és én a műtét után.

Nem csodálom, hogy annyi szürrealista és abszurd irodalmi mű született eme országban, hiszen ott minden szürreális volt. Pl. élelem ugyan nem volt, de az üzletek polcai tele voltak játékokkal. Egyszer anyuék engem is elvittek a GUM áruházba, ahol tél közepén felfújható úszógumik és matracok lógtak a falakon. Nekem gyerekként nem voltak aggályaim, épp egy 3 halacskát formázó matrac tetszett meg, így megkaptam, és este már fel is avathattam a kádban. Rengeteg játékot hoztunk haza, melyekből sok még ma is megvan: babákat, felhúzható autókat, plüssöket és egy bőröndnyi kesztyűbábot is, amit aztán az óvodámnak adományoztunk.  

A játékok mellett pedig ott voltak a szovjet ipar remekei, a különféle elektronikus gépezetek, melyeket bűszkén ajándékoztak nekünk, és amik valóban olyanok voltak, mint a viccben: - Honnan ismerhető fel az orosz mikrochip? - Hát, elég messziről...  

Folytatás következik! 

 Ha szeretnél mielőbb értesülni a folytatásról, kattints a "Követés" gombra, vagy lájkold Facebook-oldalamat!
kovetes.jpg

 

 

 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr4013352841

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.