Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Szülinapi töprengés

2018. január 06. 22:23 - Szonday Szandra

Írni, vagy nem írni?

img_20180106_215423395.jpgTegnap volt a szülinapom, és ugyan rengetegen gondolnak rám, üzennek, biztatnak még ma is - amiért nagyon hálás vagyok -, az ember mégsem tudja igazán ünnepként megélni az ilyesmit kórházban, ahogy a karácsonyt vagy a szilvesztert sem. Vicces, hogy kórházi tartózkodásom pont erre az időszakra esett, de hát ez van - a lényeg, hogy gyógyuljak meg, a többit majd bepótolja az ember. Ennél nagyobb baj soha nem legyen.

Viszont tegnap volt annak is egy hónapja, hogy műtöttek (dec. 5.), és azért elég nagy utat tettem meg azóta. Páromtól ezért egy szép gyűrűt kaptam azzal a bevéséssel: "Újjászülettem". Imádom! Ráadásul sokkal rosszabbra számítottam, és bár most is megvannak a magam nyűgjei, remélem, már csak előre és feljebb van. Az ember ugyanis már csak olyan, hogy mindig az aktuális testi probléma a legnagyobb, hiába van tudatában annak, mi minden rosszon van túl. Az elmúlt napjaim például még mindig a hányingeres-hányós macerával teltek, amitől tegnap különösen mélypontra kerültem lelkileg is. Az okát nem sikerült kideríteni, lehet, hogy egyszerre több is van, bár az itteni menük sem könnyítik meg az ember életét, gondolom, nem nagyon kell ecsetelnem, miért. No meg, itt a házirend szerint 8-kor (vagy korábban) van reggeli, 11-kor már itt az ebéd, és a vacsorát is 4-körül hozzák. Mondanom se kell, nem ez az otthoni megszokott napirendem...

 Egyébként sokat gondolkodtam azon, és erről ápolókkal, orvosokkal is beszélgettem, hogy milyen módon osszam meg olvasóimmal a velem történteket? Pontosabban: mennyire részletesen írjam meg a rossz dolgokat, a várható fájdalmakat, stb.? Nehéz dilemma ez: egyrészt le kell szögeznem, abszolút nem panaszkodásképpen írom le, ha rosszul vagyok, fáj valami. Egyszerűen nem szeretnék, nem tudok az emberek szemébe hazudni, hogy jaj, nem lesz semmi baj, szipcsi-szupcsi lesz minden. Ugyanakkor tudom, mennyire ijesztő lehet mindaz, amit eddig, vagy a jövőben papírra vetek azok számára, akik hasonló dologra készülnek. És nem szeretnék senkit sem elriasztani, sokkolni, stb., főként, mert mindenki más, és a legtöbb esetben azért az emberek nagy része nem tölt intenzív osztályon 1-2 napnál többet.    

mitch-blunt-editorial-illustrations32-640x885.jpgViszont - és itt jön a lényeg - azt az orvosok és ápolók is beismerték nekem, hogy a betegeket még a legteljesebb orvosi tájékoztatás mellett sem képesek fölkészíteni a rájuk váró megpróbáltatásokra. Persze, elmondják nekik a beavatkozás menetét, mit hol vágnak, fűrészelnek, vizsgálnak, és hogy az intenzíven esetleg X ideig lélegeztetőgépen lesznek -, de hogy mindezt hogyan éli meg majd az ember testileg és lelkileg, nos, erről nem sokat hallanak, és többnyire a hozzátartozók is tanácstalanul topognak az ágy mellett, mit mondjanak, mire lehet szükség, mi történik hozzátartozójukkal. Nekem például nagy tanulság volt, amikor később közöltem orvosaimmal, akik az intenzíven kezeltek, hogy bizony, emlékszem mindenre, arra is, amit hallucináltam, amit eközben cselekedtem körülöttem, és utólag gyönyörűen meg tudom különböztetni tévképzeteimet a valóságtól. (Azaz mi volt a kiváltó oka annak, hogy ezt vagy azt képzeltem.) De egy közeli sebészbarátunk is bevallotta, hogy bizony, akárhányszor végigmegy az intenzíven, nem tudja elképzelni, milyen szenvedéseket élhetnek meg a betegek, hisz ő maga szerencsére még nem került hasonló szituba. (Kép: Mitch Blunt)

Azért is töprengek sokat a dolgon, mert ugyan mindez nem új "műfaj" számomra - pont húsz évvel ezelőtt írtam meg napló formájában gerincoperációm történetét -, akkor, 15 évesen sikerült kellő humorral, és saját, játékos illusztrációkkal megosztanom élményeimet. Ám azóta eltelt egy kis idő, már nem vagyok kamasz, és noha humorérzékem megmaradt, félek, sokan ugyanazt a stílust, hangnemet várnák el tőlem. Én viszont nem akarok felelőtlen ígéreteket tenni, és olykor nehéz is lenne bizonyos helyzetekről vicceskedve írni - például amikor az ágyadon fekve végignézed, ahogy a mentősök betolnak egy idős asszonyt, akit épp újra próbál éleszteni az egyik orvos, és pont a te ágyad előtt adja föl. Mert ilyen is volt jó pár, ami bizony elég mély nyomot hagy az emberben. És ez is az élet része. 

Szóval kíváncsi lennék nagyon a véleményetekre, mit gondoltok a fentiekről? Akár kommentben, e-mailben vagy FB-oldalamon is megírhatjátok!

Egyébként ironikus, de jelenleg pont abban a teremben fekszem, ahol 2003-ban életem talán legszörnyűbb és leghorrorisztikusabb hónapját töltöttem. Akkoriban ez még intenzívként működött, és hát nem volt szakmailag makulátlan hely... A későbbi években teljesen átszervezték, egy éve pedig megszüntették, és áttették a központi Korányi kórházba. Most non-invazív osztályként működik: a nagy termet több kis részre tagolták, felújították, átfestették, így nem emlékeztet a régi, nyomasztó osztályra. Szerencsére az az ágy, ahol feküdtem, és ahonnan annyiszor figyeltem az ablakon keresztül álmatlanul, hogyan úszik át az éjszaka hajnali derengésbe, nos, az az ágy most kettővel arrébb van tőlem. Ugyanott feküdni azért durva lett volna... 

img_20180106_215546997.jpgDe hogy valami vidámat is írjak így a végére, ma egész normális napom volt. Például csak egyszer szúrtak. Az eddigi rekord ugyanis 7 szúrás volt, miután nem nagyon találtak már használható vénát, artériát. Már egyedül ki tudom vinni magammal a fürdőbe az oxigénpalackocskát, hogy zuhanyozzak, sőt, ma guggoltam is - kénytelen voltam a hűtő előtt. Igaz, segítséggel álltam fel, de ez is valami. Műtét után az ember ugyanis nem tud csak úgy ugrabugrálni, a lábai is le vannak gyengülve. Amikor pl. a gerincműtétem után először guggoltam le valamiért, iszonyúan bedurrantak a bokaízületeim. Szóval csak óvatosan...

Már elmúlt fél tíz, és úgy tűnik, egész kerek kis bejegyzést sikerült összehoznom. Lassan be is fejezem. Remélem, most már minél több erőm lesz gyakrabban írni.

Vigyázzatok magatokra!

       

 

     

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr513554439

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

efmint 2018.01.06. 23:08:29

Szia! Szerintem tök fontos lenne, hogy írj a megpróbáltatásaidról, tapasztalataidról, sikerélményeidről. Mindegy milyen stílusban, ahogy jön, vagy ahogy vissza emlékszel a helyzetre, humorral vagy humor nélkül. Szerintem ez adott esetben a sorstársaknak nagyon sokat segíthet: bármilyen nehéz is lesz, meg lehet csinálni üzenet lehet. Illetve bárkinek, aki nagy megpróbáltatás előtt áll, motiváló lehet, hogy mindent meg lehet csinálni. De legalább is minimum így kell hozzáállni. Szóval, hogy ne eresszem túl bő lére, összefoglalva csak azt akartam mondani, hogy én bíztatlak, meg olvasni is foglak! Hajrá!

Üdv,
Efmint

Ildanyóka 2018.01.07. 11:17:39

Szia!
Boldog szülinapot! :)
Szerintem fontos lenne, hogy írj mindenről, ami ehhez a műtétedhez kapcsolódik, és úgy, ahogy ez most megfogalmazódik benned. Sokat segíthet azoknak, akik a hasonló műtét előtt állnak, hogy látják a példádat, azt, hogy vannak benne mélypontok, de erőt merítesz és gyógyul a tested, lelked. Egy ilyen és ekkora műtét valóban újjászületés, éld meg eszerint, mert új lehetőségeket kapsz.
Némiképp sorstársak vagyunk (legalább is a nyitott szívműtét témában), én már 12 éves vagyok :).

Kétszer halasztott időpontom volt, és mindent el tudtam rendezni magamban, de ezt a várakozást nehezen viseltem. Neked kimondom, féltem, hogy nem érem meg a műtét napját. Örömmel mentem be a kórházban, és végtelenül bíztam az orvosom döntéseiben, igaz rendesen kibeszéltük a dolgot.
Ami nekem sokat segített, hogy egy munkatársamnak néhány évvel korábban volt bypass műtétje sokkal idősebb korában, és láttam, hogy ő az ezt követő éveket jutalomjátékként éli meg, és igyekszik sok téren meghálálni a sorsnak ezt az ajándékot. Konkrétan nem ismerte volna az unokáit, ha nem kerül jó kezekbe. Amikor én edzettem a lelkem a műtét előtt, akkor leültettem, és mondtam, hogy meséljen el mindent, ami eszébe jut, és én majd kérdezek még. Mutassa meg a hegeket, mondja el ő, hogy mi miért van ott. És utána ezt megkérdeztem persze a sebésztől is, de az más. Neki az a munkája, a kollégámnak a saját teste volt. De, hát Te tudod , hogy van ez.

Én tarom magamnak a +1 szülinapot. Kell a lelkemnek. A másikat úgy is sokan tudják, de ez csak az enyém. Megdolgoztam érte.
De emlékszem a sok vicces pillanatra is, amikor a családom hozott ásványvizet (1,5 litereset), amit megemelni sem bírtam. Kicserélték fél literesekre, de kértem, hogy bontsák fel, és nem csavarják rá szorosan a kupakot, mert nem tudom kinyitni másképp. :)
Vagy amikor otthon a tányérokat csak szigorúan egyesével tudtam berakni a helyére:)
Vagy mikor a rehab torna után bementem a munkahelyemre (Debr. Egyetem Főépület), udvarias fiúk kinyitották az ajtót és előreengedtek, én elintéztem amit akartam, és rájöttem, hogy nem tudok kimenni, mert nem bírom megmozdítani a befelé nyíló ajtót. Na, ezen sokáig röhögtem :).

Szóval, ne hagyj minket olvasnivaló nélkül! Mindenre kíváncsiak vagyunk.
Menő a gyűrűd!

Üdv
Ildi

Kicsikincsünk 2018.01.07. 13:22:11

Szia Szandra!
Írj ahogy jön, ahogy éppen Benned van! Aki nem volt még ilyen, vagy hasonló helyzetben (ne is legyen!), az nem igazán tudja szerintem felfogni, viszont ha mégis előfordulna vele, akkor majd emlékezni tud, hogy meg lehet csinálni, ki lehet bírni! Aki meg volt már és olvas Téged, az nagyon drukkol, felnéz Rád és magára is, hogy megcsináltuk, megcsináltam! Ahogy én is!
Üdv:
Emese