Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Kórházi mindennapok

2018. január 08. 22:09 - Szonday Szandra

Nagyon vártam már a hétfő reggelt, az újabb vizitet, abban bízva, hogy orvosom jó híreket közöl, és végre mehetek haza. (Hétvégén ugyanis még a fű sem nő a kórházakban, nincs nagyvizit, gyógytornász, stb.). Ám sajnos hiába reménykedtem, mert annak ellenére, hogy már vagy 4 napja kapom vénásan az antibiotikumot, "a CRP-szintem meg se moccant", magyarán még mindig zajlik valamilyen gyulladás a szervezetemben, amit jó lenne minél előbb kipucolni.

Úgyhogy most kaptam szép citromsárga kapszulákat, hátha erre jobban reagálnak ezek a makacs bacik, és hát azt is jó lenne tudni, pontosan hol van a baj. Eddig a vizeletre gyanakodtak, de este még elvittek szívultrahangra is egy nagyon kedves dokihoz - jól elbeszélgettünk- , aki szerencsére mindent rendben talált. 

 

Mert egyébként tényleg egész jól érzem magam. Egyre önállóbb vagyok, igyekszem mindent magam megcsinálni. Pakolgatok, kimegyek a hűtőhöz, ha kell, zuhanyozáshoz már saját magam viszem ki az oxigénpalackot, sőt, tegnap esti sétánkon még lépcsőztünk is kicsit Viktorral. Azt hiszem, most érződik igazán, milyen sokat számított az a telken eltöltött, aktív félév. Valószínűleg az orvosokat is meglepte, a műtét után milyen jó izomerővel rendelkeztem az általuk várthoz képest, és milyen hamar mobilizálódtam. (Pl. rövid idő után már fel tudtam egyedül ülni az ágyban, vagy segítség nélkül kiültem a székbe.)

Időnként még előfordul hányás, hányinger, de ami igazán zavar, az az orromon lévő seb. Nos, erről nem fogok közeli képet feltölteni; aki látta egy-két szelfimet, az biztos észrevette, hogy egy elég csúnya és mély seb alakult ki az orrnyergemen. Ez nem egy új probléma, 2003-ban, amikor először tettek BiPAP-gépre és orr-szájmaszkra, akkor is csúnyán kisebesedett a bőröm a két szemem között. Ezekkel a maszkokkal ugyanis az a baj, hogy sosem illeszkednek az ember arcára tökéletesen, és ezért valahol mindig fúj, ereszt a levegő, ami persze rontja a teljesítményt. Na és akkor jönnek az ápolók, és rohadt szorosan rászíjazzák az ember fejére a maszkot, innentől kezdve pedig ugyanúgy működik a dolog, mint a felfekvéseknél. 

Most is így történt, a Városmajorban ugyanilyen orr-szájmaszkot kaptam, és csak a Kútvölgyiben sikerült aztán a saját, puha, megszokott orrmaszkomra cserélni, de akkor már késő volt. Így jelenleg úgy nézek ki, mint egy bibircsókos banya. És a seb nem csak hogy ronda, és nehezen gyógyul, de baromira fájdalmas is, főként, ha esténként vissza kell vennem a maszkot.  

De, mint írtam, ettől eltekintve jól vagyok, már csak a derűt, vidámságot kéne "stabilabbá" tenni esetemben. Ami, ugye, nem könnyű. De erről már korábban írtam valamennyit: ha az ember huzamosabb ideig van kórházban, akkor már egészen apró dolgoktól ki tud borulni. Pl. hogy reggel 8-kor föl kell kelni, és reggelizni, ha tetszik, ha nem. (Főleg úgy, hogy általában már 6 körül fölkeltik az embert egy vérvételre.)  Aztán jön a gyógytornász, a vizit, 11-kor már hozzák az ebédet, amit elvileg el kellene fogyasztani délig (mert akkor már viszik vissza), aztán megint gyógytornász, és így tovább. Mondanom se kell, otthon kicsit más az ember napirendje, én pl. - kövezzetek meg - legalább egy, de inkább 2 kávéval indítottam (az utóbbi időben természetesen koffeinmentessel, de az illúzió legalább megvolt), és persze nem a tyúkokkal keltem. A reggelit gyakran kihagytam, hogy aztán 2-3 óra tájban jól bezabáljak, és este még vagy kétszer vacsoráztam, mivel képes voltam hajnali kettőkor is burgonyát hámozni, ha sült krumplira vágytam. (Emlékszem egyszer anya elképedt arcára, amikor hajnali háromkor kitámolygott a konyhába, ahol épp az olajat forrósítottam.... Én? Csak megéheztem...) 

26167839_10208556505589005_1773623308657115471_n.jpgDe ez most felborult totálisan, és nem csak azért, mert más órarendhez szoktam, hanem mert egyszerűen még a csokoládénak is más íze van. Nem tudom, ez mitől lehet, talán a gyógyszerek hatása is, de azokat a dolgokat, amiket otthon zacskószám tömtem magamba, egyáltalán nem kívánom. Se a kávét, se a csokit, se a chipset vagy más nasit... (Ami persze nem feltétlenül baj.) A legdurvább élményem egyébként az volt, még 2003-ban, amikor az intenzívre kérésemre behoztak anyukámék egy zacskó chipset - és valami undorítóan édesnek éreztem azt is. Sőt, volt, hogy rászóltam anyámra, ne használja ezt az irritáló parfümöt - miközben (szokásától eltérően) épp nem is fújta be magát semmivel.

És az emberi agy már csak olyan, hogy az ízekhez és szagokhoz iszonyatosan gyorsan hozzátársítja az élményeket, szóval már várom, hogy kifogyjon a mostani tusfürdőm, mert hiába "japán cseresznyevirág" illatú, ha most már örökké az intenzíves lavóros maszatolás fog eszembe jutni róla. A papírtörlő, a fertőtlenítő, a gyógyszerek. Komolyan, szerintem itt még az ember saját illata is megváltozik, én legalábbis így érzem. Az ebédeknek pedig mind olyan egyen-szaga van, igaz, ma egész jól jártam, mert a szokásos (párolt? sült? főtt? fogalmam sincs) csirkemell és száraz köret helyett rakott zöldbab volt. Üdítő változatosság. 

Az egyéb tényezőket talán részleteznem sem nagyon kell... A kórház már csak ilyen: valaki mindig köhög, hörög (egyik szobatársam pl. folyamatosan hangosan nyöszörög álmában), valakit pelenkáznak, vagy épp szobavécén ül, miközben ennél, és persze én se vagyok különb, amikor öklendezek, és telepakolok egy vesetálat a vacsorával. Gépek sípolnak, pittyegnek és villognak, ápolók, orvosok jönnek-mennek, tesznek-vesznek, csevegnek. AZ egyik nap pedig fekete ruhás szállítók toltak ki valakit koporsóban a szemközti teremből.  

Az ember pedig próbálja magát kizárni ebből a világból, és ha úgy tűnik, sikerül is, azért valahol, tudat alatt iszonyatosan terhelő mindez. De muszáj tartanom magam. Drukkoljatok, hogy minél hamarabb otthon lehessek!

És mielőtt elfelejteném: nagyon sokan válaszoltatok nekem előző posztomban feltett kérdésemre, sokan biztattatok, hogy csak írjak, úgy, ahogy jön, ahogy érzem, kendőzetlenül és őszintén, mert segítséget nyújthatok vele nem csak azzal, hogy megírom, mi várható, hanem azt is megmutatom, mindezt végig lehet csinálni.

Szóval köszönöm, ehhez tartom is magam! Pusszantás!

Illusztráció: Nataliya Stupnikova (1), Julianna Swaney (3)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr3913558459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.