"Hiába, ebben a kiszolgáltatott állapotában az ember életét ezek a fizikai nyavalyák töltik ki. Mert ilyenkor ezek válnak a legfontosabb problémákká, ilyenkor tanulja meg az ember igazán, hogy milyen, amikor a mindennapokban olyan természetes dolgok egyszer csak nem mennek. Néha persze az átlagember is megtapasztalja ezeket ideig-óráig, de sokan aztán elfelejtik. Bizony, nagyon nagy dolog, ha az ember tud lélegezni, nyelni, üríteni, járni, normálisan dobog a szíve – mindezek egy kórházban hirtelen felértékelődnek."
Az első 2-3 napon – szerencsére - elég kába voltam, ami azt jelenti, hogy folyton elszundítottam, igaz, csak felületesen, és gyakran elég kellemetlen álmaim voltak. Ugyanakkor megúsztam azt, amitől a leginkább rettegtem: a hallucinációkat, melyekkel Németországban és 2003-ban is megszenvedtem. Mert nem csupán arról volt szó, hogy olyan dolgokat láttam, hittem valósnak, amik nem voltak ott, hanem úgy kell ezt elképzelni, mintha mondjuk hirtelen a Motel c. horrorban találnád magad. Paranoisztikus, véres látomások, apokaliptikus képek, utazások egy világvége utáni korszakba. Ráadásul, miután ezt az ember valósnak érzékeli, volt, hogy ki kellett kötözni, mert menekülni akartam az ágyból, a kórteremből, miközben csövek lógtak ki belőlem… De én azt éltem meg, hogy süllyed a hajó, vagy a szobatársam akar épp megölni. És máig rejtély számomra, hogy 15 évesen például honnan jött elő ennyi szörnyű kép az agyamból, mikor soha nem rajongtam a horrorokért. Nagyon furcsa dolog az emberi elme, a tudatalatti… Az orvosok szerint fiatalabbaknál gyakrabban fordul elő ilyen reakció, de szerintem sokat számít a környezet is. Nem ragozom, mert hála az égnek, most a rémképek elmaradtak. Minderről majd bővebben, máshol…
Annak is örültem, hogy az éjszakákat nagyjából végig tudtam aludni. 2003-ban ugyanis napokig nem aludtam, csak feküdtem lélegeztetőgépre kapcsolva, hallgattam a rádiót, és figyeltem az ablakon át, ahogy nagyon lassan a sötétségből szürkület lesz, majd világosság. Azóta is nyomasztó megélni a virradatokat. A biztonság kedvéért azért kértem altatót.
Szintén kellemes meglepetést jelentett, hogy a korábbi szokással ellentétben az osztályok átálltak a délutáni-esti mosdatásra. Tudniillik korábban az éjszakás nővérek feladata volt a betegek fürdetése, ezért, hogy még a reggeli váltás előtt végezzenek, hajnalok hajnalán fölébresztettek, és alávetettek a mosdatás nem túl kellemes procedúrájának. A rekord, ha jól emlékszem, hajnali 3 óra volt… (Ami érthető, ha 12 beteget kell ellátni az intenzíven.) Ez a fürdetés természetesen amolyan „cicamosdás”. Lavórból gyorsan letörölgetnek tusfürdős, vizes szivaccsal vagy ronggyal, amitől persze vacogsz, bár az intenzíves ápolók mindent megtettek, hogy kellemesebben érezzem magam: közben betakargattak, a lábaimat kicsit beáztatták a lavórba, ami nagyon jólesett, olyan volt, mintha otthon vennék lábfürdőt, finoman kifésülték a hajamat (ehhez még steril fésűt is hoztak). Sajna, bár sok mindenre gondoltam előre, a hajammal elfelejtettem csinálni valamit (mondjuk befonni), így jobb híján fölgumizták a fejem tetejére egy lófarokba.
Ez is érdekelhet: Hogyan is kezdődött...? - Szívműtétre várva 1. rész
Ezután, ha van, ellátják a felfekvéseket, ha kell, bepelenkáznak, bekenik a hátad hűsítő kenőccsel, kicserélik a kötéseket a sebeiden és a branülökön, és ekkor húzzák át az ágyat is. Ezt baromi rutinosan csinálják: a jobb oldalon kiszabadítják a lepedő csücskeit, és amíg óvatosan a bal oldaladra fordítanak, a hátad alá gyűrögetik a lepedőt, és helyére már félig odateszik az újat, amelynek felét szintén a hátad alá gyűrik. Aztán ezen a kis „kupacon” átfordítanak a jobb oldaladra, kihúzzák a használt lepedőt, és szépen kifeszítik az újat, lecsomózva sarkait a baloldalon is. És mindezt sebesen, úgyhogy irigy vagyok, mert útálok ágyat húzni.
Szóval bódult voltam, ennek ellenére sok „feladatom” volt. Egyrészt, ahogy lekerültem a lélegeztetőgépről, hoztak harapnivalót, hogy ha keveset is, de próbáljak meg enni, és hozassak be bármit, amit kívánok. Erre azért volt szükség, mert ugyan vénásan elvileg minden szükséges tápanyagot megkaptam, de az intravénás táplálás egy idő után növeli a fertőzésveszélyt, és mielőbb szeretik kiiktatni.
Aztán ott volt Erika, a gyógytornász, aki részt vett előkészítésemben is, és az orvosok igyekeztek úgy időzíteni a műtétet (vagy a gyógytornász a beosztást), hogy ott legyen mellettem az operáció után. Esetemben fontos volt, hogy a szokásos mobilizáción túl (pl. kiültetés) folytassuk a légzéstornát, így Erika rögtön hozta is a jól ismert BIRD-öt (igaz, eleinte csak 5-6 fújást csináltunk vele). Megismerkedtem ezen kívül másik új gépezettel is, aminek Cough Assist (ejtsd: ’kofassziszt’) a neve, azaz köhögést segítő készülék, ami arra hivatott, hogy segítse a beteget a tüdőben lévő váladék felköhögésében. (Igaz, a BIRD-nek is van ilyen hatása.) Műtét után ugyanis, mivel az ember mellkasát megnyitották, és esetleg még fájdalmak is gyötrik, nehezebb lélegezni, köhögni, és így a tüdő nehezebben tisztul. Márpedig ha nehezebben tisztul, akkor ott könnyen megtelepednek a bacik… (És az extubáláskor vett mintában sajnos egy elég agresszív baktériumot is találtak, aminek az antibiotikumos kiírtását rögtön meg is kezdték.) Tehát ezeket a készülékeket napjában többször is kellett használnom Erika, vagy - hétvégén - valamelyik orvos segítségével. (A képen egy Philips Cough Assist használat közben.) Inhalálni nem tudtam a szokásos módon, ezt úgy oldották meg, hogy a maszkomhoz egy kis gyógyszerporlasztót, ún. nebulizátort toldottak be. (A fenti képen látszik is.)
Amúgy meglepően kevés fájdalmat éreztem, pedig kérdezgették, nem kérek-e fájdalomcsillapítót. Egyszer volt nagyon kellemetlen, egy tüsszentés alkalmával, de hamar elmúlt a fájdalom. Sokkal jobban zavartak más dolgok. Például a fekvés. Az ágyamat (a tüdőm miatt) folyamatosan félig ülő helyzetbe állították (én mindig nagyon laposan alszom), és ezért a fenekem folyton fájt, zsibbadt. És miután frissen műtve az ember jobbára a hátán tud csak feküdni (az oldalra forduláshoz is segítség kell, és nem is kényelmes), próbáltam sajtkukac módjára izegni-mozogni az ágyban, hol a bal, hol a jobb oldalra helyezve a súlyt. De ha például a fejemet rosszul tartottam, akkor a maszk már nem illeszkedett rendesen az arcomra, eresztett a levegő, és minden lélegzetvételnél olyan hangot hallatott, mintha 5 másodpercenként szellentenék.
(Egyik rajzom a Meg vagyok húzatva?! c. könyvemből.)
Aztán ott volt a hasam, ami hatalmasra fújódott, valószínűleg a BiPAP készülék miatt, mivel miközben nagy nyomással segített lélegezni, túl sok levegő jutott a gyomromba. Továbbá ott volt a feszkó, hogy lesz-e széklet, mert ha 3-4 nap után sincs, akkor jönnek először a finomabb (gyógyszeres) módszerek, aztán bekeményítenek, és olyan beöntéses bélmosásra, mint amilyenre Németországban sor került, nagyon nem vágytam. (És akkor még a menstruációm is megjött, valószínűleg a véralvadásgátló gyógyszerek hatására.) Hiába, ebben a kiszolgáltatott állapotában az ember életét ezek a fizikai nyavalyák töltik ki. Mert ilyenkor ezek válnak a legfontosabb problémákká, ilyenkor tanulja meg az ember igazán, hogy milyen, amikor a mindennapokban olyan természetes dolgok egyszer csak nem mennek. Néha persze az átlagember is megtapasztalja ezeket ideig-óráig, de sokan aztán elfelejtik. Bizony, nagyon nagy dolog, ha az ember tud lélegezni, nyelni, üríteni, járni, normálisan dobog a szíve – mindezek hirtelen felértékelődnek.
Viszont 1-2 nap után behozhatták nekem a mobilomat, amit ugyan telefonálásra nem használhattam (nem is tudtam volna), de zenét, rádiót végre tudtam hallgatni, és netem is volt. Persze, ilyenkor az embernek nem sok kedve és ereje van Facebookozni, de nagyon sokat jelent, hogy mégis van kapcsolat a külvilággal, és legalább a párjával tud váltani egy-két szót Messengeren. Érdekes véletlen ismét: amikor először bekapcsoltam a rádiót, nem mást kezdtek el játszani, mint az abszolút kedvenc "nyugizenémet": Beethoven Pastoraleját...
Folytatás következik!
Csatlakozz Facebook-csoportomhoz!
