Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Ringben a fájdalommal - Felgyógyulni a rákból

2018. február 20. 00:26 - Szonday Szandra

Egy anya története

anya.jpg"Most már egyedül küzdöttem meg a lehetetlennel, a több mint fél évig tartó németországi kórházi tartózkodással. Saját betegségem feledve, hihetetlen erõ és energia szabadult fel bennem, hisz tudtam, van, akiért élnem kell, és vannak akikért tennem kell! [...] Talán az a szeretet, ami bennem él szeretteim és embertársaim iránt, feledteti velem a betegséget, és ad erõt, hogy tegyem a dolgomat. Éreznem kell, hogy fontos vagyok, feladatom van, és ha éppen nincs, akkor kitalálok valamit, hogy fontossá tegyem magam, hogy átadjam gondolataimat, tapasztalataimat. Nem lazíthatok!"

A napokban feltűnt egy poszt az egyik Facebook-csoportban. Kétségbeesett írója csupán annyit kért a tagoktól, hogy írjanak pár sornyi levelet édesanyjának, aki rákkal küzd, ám most úgy tűnik, feladta a reményt; bíztassák, hogy van miért harcolni, és nincs egyedül.

Erről eszembe jutott édesanyám írása, melyet még a Magyar Rákellenes Liga "Ringben a fájdalommal" c. novellaíró pályázatára küldött be 2006-ban. A pályázaton első díjat nyert. Boldog volt, hogy gondolatai így több emberhez is eljuthattak, és erőt adhatott vele sorstársainak. Sajnos édesanyám 2009-ben meghalt (most február 21-én lesz halálának évfordulója), a rák egy újabb és agresszívabb támadásában, ám gyógyulni akarása szeretete adott neki több mint 20 tevékeny évet, amit együtt tölthettünk: felnevelt, megalapozta jövőmet, végigharcolta velem betegségeimet, és szenvedélyesen szerette munkáját, a színészetet. Megérhette, hogy egyetemre járjak, diplomára készüljek, és még ott lehetett első önálló verseskötetem bemutatóján.    

Akkor hát következzék édesanyám írása...

 

Török Sarolta: Ringben a fájdalommal

 

Amikor lányommal végigsétáltunk a németországi klinika gyermekosztályának folyosóján, hozzám fordult és azt mondta: „Nem furcsa, hogy mennyire hozzászoktunk a beteg ember látványához?” Megálltunk. Valóban, sem magunkat, sem másokat nem láttuk fogyatékos, beteg embernek. Három hónapja voltunk akkor már az osztályon, és lányomat épp tolókocsihoz kötötte, mert a koponyájába rögzített koronánál fogva nyújtották a gerincét. Rájöttünk, hogy ha az ember megtanul a saját problémáján túl nézni, eltörpül a saját gondja. Mert mindig van szerencsétlenebb.

Férjemet és engem, egyszerre ért el a halálos kór. A párom leukémiás lett, én rákos. Az én életesélyeimet neki mondták el az orvosok, nekem meg az övéit. Neki maximum két évet jósoltak, nekem se sokkal többet, és azt mondták, éljünk úgy, mint eddig. Mikor orvosunk ezt közölte és látta döbbent arcomat, megkérdezte: „Miért? Jobb lenne, ha elütné az autó?” Igen, jobb lenne! - válaszoltam. Hiszen mindenki tudja, hogy egyszer meg kell halnunk, de ha azzal a gondolattal kell élnünk, hogy ez nagyon rövid idõ alatt bekövetkezik, és nincs célja az életünknek az hihetetlenül lehangoló. Kislányunk akkor csak hároméves volt, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy más nevelje fel. Párommal leültünk, és megpróbáltuk megbeszélni helyzetünket és teendõinket. Úgy határoztunk, hogy attól, hogy betegek vagyunk, nem fogunk leállni, nem fogjuk sajnáltatni magunkat, sõt otthon nem beszélünk betegségünkrõl, gyermekünk elõtt sem. Persze nem azért, mert sokan azt tartják, hogy a betegség szégyen, és azért nem is beszélnek róla. Úgy gondoltuk, ha az idõnk kevés, legalább minõségi életet élünk, próbálunk segíteni másokon is, akik hasonló cipõben járnak. Azt az életfelfogást vallottam magaménak, hogy mindig lefelé kell néznem, mennyivel szerencsétlenebb emberek vannak a Földön: nem a mi problémánk a legnagyobb, és akkor mindent könynyebb elviselni. Felfokozott tempóban éltünk. Mindent megpróbáltunk elintézni, gondoskodni akartunk gyermekünk esetleges gyámjáról, és amíg lehet, élvezni szerettük volna az életet…

 korfu.jpg

Anyuékkal Korfun... (Én éppen majomkodok.)

Vállaltam a mûtétek sorozatát, majd párommal együtt a kemoterápiás kezeléseket. Lassan visszatért az életkedvünk, és már nevetni is tudtunk. Elfelejtettem a saját betegségem, hiszen fontosabb volt, hogy tartsam a lelket a páromban és neveljem a kislányom. Erõt adott a gyógyuláshoz az is, hogy fontos vagyok számukra, és az is, hogy visszatérhettem hivatásom gyakorlásához. Szép és nehéz hivatás az enyém. Színész vagyok, mosolyt és könnyeket csalok az emberek szemébe - de mostantól inkább több nevetést szeretnék. Az élet megpróbáltatásai mellett is egymást erõsítve, harmonikusan éltünk, sokat utaztunk, látni akartunk mindent, tengereket, idegen népeket, országokat, városokat, képtárakat, múzeumokat. Feladatunk volt: megmutatni gyermekünknek a világot. Sajnos kislányunk is súlyos beteg lett, külföldi operációra szorult. [A külföldi operáció története itt olvasható.] Mi akkor semmi másra nem összpontosítottunk csak arra, hogy mellette legyünk, és végigcsináljuk! És sikerült! Kislányunk nem tudott betegségünkrõl, én csak az utolsó stádiumban mondtam el neki - jóslatok ellenére hét év múlva - hogy apa nem fog tovább élni.

oldies025_1.jpgHogy páromnak mi adott erõt, hogy úgy éljen, ahogy élt, az utolsó pillanatig alkotva és gondolkodva, aggódva családjáért? Talán a felé áradó szeretetünk, hitünk és bizalmunk! Erre példa a kórházi ágyon töltött, már szenvedésekkel teli idõszak. Én õt soha nem láttam sírni, csak akkor, elõször ott, mikor kedvesen csókkal köszöntöttem a látogatási idõ alatt. „Tudod, én már rég feladtam volna - mondta -, de mikor meglátom, hogy ilyen kedvesen mosolyogva jössz, nem tudlak itt hagyni benneteket!”

(Az utolsó közös karácsony apámmal, 1991)

Mi nagyon szépen éltünk hárman, míg a férjem élt. Gyermekünk nagy szeretetben nevelkedett. Tízéves volt, amikor a párom meghalt. Imádta az édesapját, az utolsó idõben mindig bejött a hálószobába éjszaka, és megkérdezte: „Apa, mit segítsek?” Reggel hatkor kelt, ment az iskolába, ugyanolyan jól tanult és részt vett a tanulmányi versenyeken. Örömet akart szerezni az apjának, nekem. Férjem halála után egyszer késõn jött haza az iskolából, órákig kóválygott az utcán. Mikor kérdeztem, hol voltál, azt mondta: „Anya, ne haragudj, bementem a templomba, és bedobtam a zsebpénzemet, mert hálát adtam az égnek, hogy apa nem szenved tovább!” Fantasztikus volt számomra, egy tízéves gyerekben hogyan fogalmazódhatott meg ez a gondolat, hogy a szenvedésben már nincs értelme az életnek. Vagy ez a számára megnyugtató érzés adott neki erõt, hogy el tudja viselni apja hiányát.

img_20180219_211803.jpg

Anya arcot fest a klinika egyik ünnepségén, ahol 6 hónapot töltöttem (Karlsbad-Langensteinbach, 1998)

És így kettesben maradtunk! Most még nagyobb felelõsség hárult rám! Végképp nem szabad kidõlnöm! Kislányom 14 évesen ismét külföldi életmentõ mûtétre szorult. Most már egyedül küzdöttem meg a lehetetlennel, a több mint fél évig tartó németországi kórházi tartózkodással. Saját betegségem feledve, hihetetlen erõ és energia szabadult fel bennem, hisz tudtam, van, akiért élnem kell, és vannak akikért tennem kell! A kórházban betegeskedõ magyar gyerekek szenvedéseit próbáltam enyhíteni vidám versekkel, dalokkal, mesékkel, és akinek nem volt ott az édesanyja, azt pótanyaként istápoltam. Talán az a szeretet, ami bennem él szeretteim és embertársaim iránt, feledteti velem a betegséget, és ad erõt, hogy tegyem a dolgomat. Éreznem kell, hogy fontos vagyok, feladatom van, és ha éppen nincs, akkor kitalálok valamit, hogy fontossá tegyem magam, hogy átadjam gondolataimat, tapasztalataimat. Nem lazíthatok!

Az eltelt húsz év tapasztalatai alapján büszkén hirdetem, hogy igenis ringbe lehet szállni még egy olyan félelmetes ellenféllel szemben is, mint a RÁK, kiütéssel gyõzni lehet, csak vérremenõen küzdeni, akarni, hinni kell! Ne add meg magad, hisz az ERÕ BENNÜNK VAN!

kep_121.jpg
 Édesanyám az egyik meseelődás próbáján. A díszleteket és a jelmezeket anyuval együtt készítettük. (Mese Mátyás királyról, Tihanyi Vándorszínpad, 2008) 

 

A cikk elején látható portrét Völgyes Valéria készítette.

13 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr8213666920

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Első mohikán 2018.02.21. 13:37:12

Isten létére nincs bizonyíték, ezért"kell" hinni benne. Isten nemlétére viszont számtalan akad, íme fent az egyik. Hiszen ha létezne, nem engedné, hogy hasonló esetek megtörténjenek.

John Doe3 2018.02.21. 14:08:51

@Első mohikán: Ez nem valódi érv szvsz, hiszen "Isten útjai kifürkészhetetlenek."

Első mohikán 2018.02.21. 14:14:29

@John Doe3: És vajon milyen kifürkészhetetlen célja lenne Istennek azzal, hogy ilyen szenvedéseknek tegye ki a teremtményeit?

Csipyke 2018.02.21. 14:31:43

@Első mohikán: pontosan. Egyébként ha csak egy van belőle, akkor miért van Allah meg Jehova meg ki tudja még, hogy ki...

Első mohikán 2018.02.21. 18:51:24

@Csipyke: Igen, igazad van, ez a másik érv ellene. Hisz' milyen joggal mondja magáról, hogy ő az egyetlen, igaz(i) isten? A többi miért nem az? Ők is állíthatják ugyanezt. Márpedig ha valamiből, ami egyetlen és kizárólagos több is van, akkor bizony egyik sem igazi.

]{udarauszkasz 2018.02.21. 19:23:37

Azert az tenyleg aggaszto, hogy gyakran mintegy veletlenul, igy egybeesik a szerencsetlensegek halmaza. Mintha egy osszehangolt tamadas erte volna a csaladot. Tul gyakran fordul elo ilyesmi ahhoz, hogy veletlennek lehessen betudni az egeszet.

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.02.21. 21:29:41

Huh, hát nem gondoltam, hogy a posztom alatt ilyen vallási vita kezdődik! :D
@]{udarauszkasz: De, sajnos rengeteg hasonló eset van, pontosabban rengeteg szenvedést látunk a világban, ha körbenézünk, és ez így volt, mióta világ a világ. Az élet nagyon kegyetlen, ha csak a természetet nézzük, mindent fölfal valami, vagy betegségbe, sérülésbe hal bele. Az emberiség nagyon pici része él viszonylagos kényelemben, civilizált körülmények között, és ahogy anyukám is írta, mindig van, aki nálunk is szerencsétlenebb. A vallások nagy része pont ennek a szenvedésnek próbál értelmet adni, és én nem is tudom elítélni azt, aki ilyen súlyos helyzetben Istenhez fordul, és nyer némi vigaszt.
Mi, a bajok ellenére is szerencsések voltunk, mert akadtak segítő orvosok, szerettük egymást, és a rövid idő ellenére is nagyon sokat tudtunk adni egymásnak.
Azért is fura, hogy így felvetődött Isten kérdése, mert a cikk abszolút nem erről szólt, és ahogy anya mindig mondta: "ő az emberi agyban hisz..." :)

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.02.21. 21:33:30

@Csipyke: Jehova és Allah nem a legjobb példa, hiszen "egy tőről fakadnak" (a kereszténységgel együtt ezek az ún. ábrahámita vallások), és pl. az iszlám elfogadja Múzest és Jézust is prófétaként. Sőt, egyes feltételezések szerint a zsidó vallás gyökere az egyiptomi Ekhanton fáraó egyistenhite... Ergo a megnevezés, a hyagományok kicsit mások, de lényegében egyazon istenről van szó.

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.02.21. 21:37:48

@Első mohikán: Nem gondolom, hogy ez kellő bizonyíték. Ne értsd félre, nem Isten létezése mellett foglalok álláspontot, hanem egyszerűen, ha Isten mindenható, akkor valóban, nem ismerhetjük az indokait, és miért kéne feltétlenül jónak lennie? :D (Hiszen más népeknél léteznek rosszindulatú istenségek is.)
Az biztos, maga a Biblia istenképe is meglehetősen ellentmondásos (különösen az Ó- és Újszövetségben). Persze könnyebb úgy elfogadni a tragédiákat, ha annak egy vallás értelmet ad (pl. mert egyfajta próbatétel, és jutalommal jár.)

Első mohikán 2018.02.21. 21:59:31

@szonday: Miféle Isten az, amelyiknek csak egy próbatétel a fenti családi tragédia, vagy egy auswitzi fogoly családtagjaiknak kiirtása? És milyen jóvátétel ad vigaszt, billenti egyensúlyba a világegyetemet egy ilyen embertelen szörnyűség után? Ilyen Isten nincs és nem is létezhet, ezt az Istent nincs miért imádni.
Egy auswitzi rab karcolta az egyik barakk falába: "ha Isten létezik, könyörögnie kell a megbocsátásomért".
Szerintem nem került rá sor...

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.02.21. 22:32:02

@Első mohikán: Abszolút igazad van, de ahogy fentebb is írtam: egy hívő számára Isten emberi ésszel megismerhetetlen, felfoghatatlan, nem ismerhetjük tetteinek okát. Ezért isten, és nem mondjuk egy kutya. :) És igazából az sincs sehol kőbevésve, hogy Isten jó, és csak olyan világot teremthet, ahol minden szuper (ezért írtam, hogy a Bibliában is többféle istenkép él, pl. a haragvó, bosszúálló isten is. Nyilván az Újszövetség e tekintetben más). Más vallásokban sem feltétlenül jó isten vagy jók az istenek, inkább szeszélyesek. :) A próbatételekre is nyilván van magyarázat a hívők szerint, hiszen Isten megannyi próbatételnek vetette alá az embereket, pl. Ábrahámot, vagy magát Jézust. És persze benne van ebben a szenvedésdologban a testi örömök megtagadása is, az aszkézis, a felvállalt szenvedés, önsanyargatás - bár ez nagyon sok vallásban is megjelenik. A hívők hisznek abban, hogyha a súlyos tragédiában is hűek Istenhez, akkor a mennybe jutnak (lásd mártírok).

Első mohikán 2018.02.21. 23:11:12

@szonday: Családtagjaim elvesztése árán -és ezek után hű maradva istenhez- a rosseb akarna a mennybe jutni. Micsoda belépődíj már ez? Ki az a hülye -már bocsánat -, aki ilyenek után még imádja (!) istent?
(Isten(ek) nemlétére ez a gondolatmenet csupán az egyik bizonyíték, számtalan másik is van, míg mellette egy sincs. Felesleges természetfelettivel magyarázni olyat, amire egyszerűbb válasz is van. Occam forog a sírjában.)

]{udarauszkasz 2018.02.22. 09:18:02

@Első mohikán: A termeszetfeletti nem feltetlenul Istent, vagy ahhoz hasonlo lenyt foglalja magaba. Letezhetnek sajnos olyan lenyek is, amelyek paranormalis tevekenyseggel keseritik meg az emberek eletet, sorozatos "veletlenek" sok ember eletet tettek mar tonkre, tul soket ahhoz, hogy azt veletlenekkel, matematikai valoszinuseggel meg lehessen magyarazni.
A helyzet az, hogy valami befolyasolja az emberek sorsat, amit a jelenlegi tudomany joreszt nem tud megmagyarazni.
Mi okozza azt, hogy megyek a kamionnal a palyan, es joforman az osszes felhajton ugyanabban a masodpercben jol fel mellem egy masik kamion tolem par centire a palyara? Holott azonkivul szinte semmi forgalom nincsen? Vagy az elozesi tilalom kezdetekor erek utol valami lassu jarmuvet? (tempomattal jarok a palyan, tudattalan befolyasolas kizarva.)
Mondok durvabbat: Dolgok tunnek el, esnek le maguktol, hullanak darabjaikra. Kedden pl. valami "belecsapott" a kamion oldalaba, tonkretette az ablakemelo mechanikajat, leszakadt a kulso homero szondaja. A szondan oxidalas nyomait lattam, az ablakemelo belso mechanikajat cserelni kellett, de a vezeto gumi is elcsuszott. Matekoztak vele rendesen, mire kesz lett. Itt nem is az a lenyeg, hogy szethullott a mechanika, hanem az, hogy a homero szondajaval egyidejuleg, ami semmi osszekottetesben nincs az ablakemelovel. Tudnek meg sorolni par dolgot, pl. h. tizenvalahany eve hogy ment gajra egyidejuleg a futes, a tv, az auto kint az utcan ejszaka, mikozben aludtam.
Vagy a 7,5 tonnasban a CB radio,a 24/12V atalakito,es a szemelyautoban a generator. (a szemelyauto Magyarorszagon volt, a 7,5es Nemetorszagban egy masik sofornel, en pedig egy kamionban ultem Olaszorszagban.) Itt jon kepbe az, hogy ezek a jelensegek inkabb szemelyhez, mint terbeli helyhez kotodnek. Kutatni kene ezt, es nem mindjart orvosert, pszichiaterert kialtani annak, aki erre megprobalja felhivni a figyelmet.