Gondoltam, mielőtt folytatnám a műtét utáni beszámolómat, vagy más sorozatomat (pl. A moszkvai kalandot), beszámolok arról, hogy is vagyok most. A műtét óta lassan 3 hónap telt el, és majdnem két hónapja vagyok itthon - szinte hihetetlen! Persze, a műtét "következményeit" még a bőrömön érzem, mégis egyre valószerűtlenebb távolságba kerül ez a kórházi "kirándulás".
Szóval eltelt 3 hónap, lassan a kontroll is esedékes; már március van - elvileg tavasz -, de kicsit olyan, mintha az idő most akarna kárpótolni az elmulasztott karácsonyi fíling miatt. A hóesés, a repkedő mínuszok folyton gyerekkori emlékeket idéznek, amikor a népligeti dombnál (emlékeztek?), Gellért-hegyen szánkóztunk, vagy apuék levittek egy csapat gyereket (engem és osztálytársaimat) korcsolyázni a befagyott délegyházi tóra. Hangulatosnak tehát hangulatos, de azért jó lenne már úgy kimozdulni, ha nagy ritkán kimozdulok, hogy nem kell matrjoska babának öltöznöm.
Sajnos még nem sokszor hagyhatom el a lakást. Egyedül, bár már erősebb vagyok, még nem merek elindulni, és az oxigénpalackot is cipelnem kell. Az is félelmeim között van, hogy amikor visszatérnék, elromlik a lift, és akkor mit csinálok? A 8.-on lakunk, és sokszor hagyják nyitva valamelyik emeleten az ajtót. Viktor pedig sokat dolgozik, így heti max. 2-3 alkalommal tudunk elmenni. Szerencsére van olyan barátom, aki, ha szabadnapos, akkor segít kutyát sétáltatni, és ilyenkor engem is "megsétáltat".
Viktorral amúgy főként akkor indulunk el, ha nagybevásárlást kell csinálni, vagy valamilyen hivatali elintéznivaló akad. Pl. könyvtárba megyünk, általában a Központi Szabó Ervinbe, ami egyébként is nagyon hangulatos, szeretjük magát az épületet (és a büféjét). De egyik nap a BTK könyvtárába kellett elzarándokolnom, hogy Neptun-kódot kérjek - eldöntöttem ugyanis, hogy megpróbálom megírni régóta elmaradt magyarszakos szakdolgozatomat. Már rég abszolváltam, de ugye sok minden közbejött. Viszont idén van az utolsó lehetőség záróvizsgázni. Nagyon remélem, összejön a dolog, drukkoljatok!
Egyébként, amikor ügyintézni megyünk, azért be-beszoktunk iktatni egy kis teázást, kajálást is. Nem vagyunk valami nagyon eleresztve (sőt), de mi másra adnék ki pénzt, amikor itthon ülök? És baromira jól esik, amikor kicsit emberek közé vegyülhetek, kiengedhetek a kifőzdék meleg párájában, és egy forró tea, hamburger, leves fölött 1-2 órát elmélázhatok Viktorral. Ezek most amolyan ünnepi alkalmak számomra akkor is, ha éppen egy Mekibe ülünk be. Tegnap pl. sikerült eljutnunk a gyorsétterembe, és McChickent ehettem csokis shake-kel, mint gyerekkoromban. (Ugyanis régen, amikor orvosi vizsgálat miatt elkértek a suliból, a kórházt kárpótlandó anyuval mindig beültünk egy hamburgerre, és így kicsit később kellett csak visszamennem az óráimra.) Vagy múltkor pl. a Grinzingiben nosztalgiáztunk, ami az egyetemisták törzshelye - persze most nem borozni tértünk be, csak egy melegszendvicsre.
Melegszendvics, forró tea és oxigénpalack.
No, és az sem elhanyagolható dolog, hogy ilyenkor legalább néhány órára civilizált ruhát húzhatok, felvehetek valami bizsut, sőt, tegnap még a számat is kirúzsoztam. Ez a mackónadrágos-mamuszos hétköznapok után igazi felüdülés tud lenni. Egyik nap még a hajamat is befestettem, de körömlakkozásig még nem merészkedtem el. Igaz is! Az orromon végre begyógyult a seb. A helye még heges és érzékeny, de legalább már nem fáj veszettül, ha maszkot veszek fel. Ami inkább idegesít jelenleg, az a bőrhámlás. Azt hiszem, szeborreának hívják ezt a nyavalyát, és, akár a herpesz, időnként jön elő. Például amikor az ember stresszes... Először akkor lángolt fel ez a dolog, amikor kiderült, hogy műteni kell a szívemet... Nem kellemes, és most nem csak a fejbőröm hámlik, hanem az arcom is, bár még mindig jobb, mint a 2003-as tüdőgyulladás után, amikor csomókban hullott a hajam.
Az oxigénre még napi 24 órában szükségem van, bár már egyre több időt próbálok nélküle eltölteni otthon. Igaz, a oxigénszaturációm ilyenkor nincs az egekben, de az is valami, ha félóra után nem fájdul meg a fejem, nem káprázik a szemem. Szóval kísérletezgetek, na meg a francnak van kedve mindenhová magával hurcolászni a 10 méteres oxigéncsövet, ami mindenbe beleakad, vagy a kutya akad bele. Szóval, ha például kimegyek a wc-re, valamiért a másik szobába, stb., akkor "lerakom" az orrszondát arra a néhány percre.
Ha van erőm, és letudtam a napi penzumot (légzéstréning), játszom a háziasszonyt: mosok, főzök - takarítani már nem nagyon takarítok, csak ami nem megerőltető. Egyelőre küzdök magammal, mert bár fizikailag egyre jobban vagyok, ismét eléggé elcsúszott a napirendem. Persze, sok alvást igénylek, ami nem lenne baj, de valahogy képtelen vagyok korán reggel kelni (még akkor is, ha időben lefeküdtem), délben térek csak magamhoz, és inkább az esti-éjszakai órákban indul be az agyam: vagy álmatlanul forgolódom az ágyban, vagy fölkelek, és hajnalig írok, olvasok, piszmogok. Nem tudom, hogy lehetne ezen változtatni, talán sehogy. Egyelőre okés, hiszen itthon vagyok, nem kell sehova időre mennem, de azért kicsit vicces, hogy Viktorral szinte váltjuk egymást: amikor én fekszem, ő akkor kel...
Az álmatlanságnak olykor más oka is van: bevallom, a műtét óta nem tudok ugyanolyan kényelmesen aludni, mint előtte. Lehet, hogy majd ez is jobb lesz idővel, de most érzem igazán, hogy átvágták és összedrótozták a szegycsontomat. Brutálisan hangzik, igaz? Nem azt mondom, hogy fáj, de azért érzékeny a környéke, ahogy maga a heg is, és fekve, az éji csöndben sokszor a szívem dübörgése is zavaróbb. (Persze, amikor végül elalszom, ágyúval sem lehet fölébreszteni.)
(Illusztráció: MUTI)
A hátammal, nyakammal is nyüglődök, gyakran le kell feküdnöm, de ez műtét előtt is így volt a gerincem miatt. A rossz az, hogy hiába szeretnék szakirodalmat olvasni, megfájdul a hátam, és akkor le kell feküdnöm - ha viszont vízszintes helyzetbe kerülök, hipp-hopp elálmosodom, mellesleg jegyzetelni sem tudok rendesen. Ördögi kör...
Lássuk, mi van még... A gyógyszereket szedem (magnézium, légzéskönnyítő, szívritmusszabályozó, neurovitamin, stb.), de a nyugtatót már igyekszem elhagyni. És persze ott van a Syncumar (vérhigító) is: 1-2-3 hetente feljön hozzám háziorvosom asszisztense és vért vesz, aztán másnapra kiderül, kell-e módosítani a Syncumar-adagomon. Bár sokat riogattak vele, egyelőre nem érzem, hogy nagyon nélkülöznöm kellene ételeket; igaz az is, hogy eleve olyasmiket fogyasztok előszeretettel, amik nincsenek tiltólistán: hús, krumpli, tészta, tejtermék, rizs. Ja, meg csokoládé. :D
Na, hát kábé így vagyok. Hamarosan jelentkezem!
És ne felejtsetek el jelentkezni a csoportomba!
