Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

A műtét utáni hetek 1.

2018. március 17. 00:02 - Szonday Szandra

De tulajdonképp "A műtét és az első napok" folytatása, szóval 4. rész

b74de6d0139ebe528e5f7441268570d6.jpg"Egyébként jópár napig minden maradt a régiben, úgy értem, még ugyanazok a "kábelek" lógtak belőlem, ugyanúgy kaptam a centrálvénán keresztül a sok infúziót, ugyanúgy megvolt a katéterem, az artériás kanül, stb. Még mindig fekve fürdettek. De a helyzet napról-napra jobb lett: egy idő után egyre többet tudtam ülni, aztán már maszk nélkül voltam egy-két-három órát is... Szinte észre se vettem, és már egész délelőtt "fotelemben" üldögéltem, maszk nélkül, várva az ebédet, átesve néha a szokásos légzéstornán, rádiót hallgatva vagy filmet nézve..." 

Az előző részekhez kattints ide! 

Kicsit elmaradtam a műtét utáni beszámolóval; egyrészt rengeteg más téma kavarog bennem, amiről érdemes még írni, másrészt napi programom mostanában két dologra szűkült le: alvás és dolgozatírás. Jaja, belevágtam a lecsóba, és úgy döntöttem, megpróbálom leadni magyar szakos szakdolgozatomat, amivel régóta adós vagyok, ami az állandó álmossággal harcolva nem egyszerű.

De mindegy is, most itt vagyok, hogy folytassam visszaemlékezésemet az intenzíven töltött időszakről. Hiszen az a 3 bejegyzés, amit eddig a műtét utáni napoknak szenteltem, mindössze egy hetet ölelt fel, azt a hetet, amit a Városmajori kórházban töltöttem. Utána következett még kb. egy hónap, másik intenzíven. Szóval maradt mesélnivalóm bőven. Vágjunk bele!

Dec. 12. - A nagy utazás

Ott hagytam abba a sztorit, hogy a Városmajori intenzívjén egy hét után úgy találták, kardiológiai szempontból teljesen rendben vagyok, így, a megbeszéltek szerint átszállíthatnak a Kútvölgyi intenzívjére, ahol pulmonológusom, Pénzes István professzor már tárt karokkal várt. Az átszállítás persze nem volt olyan egyszerű, és nem az állapotom miatt, az a mentősöknek már rutinfeladat. De hiába rendelték meg hétfői napra a mentőt, nem jött értem, csak kedd reggel. Egy ilyen utazás általában stresszes egy betegnek: "kiszakitják" addig biztonságos ágyából, környezetéből: áthelyezik egy hordágyra, minden "szerelékével" együtt, és van, hogy a mentősök a saját lélegeztetőgépjükre teszik át, ami nem a megszokott, szóval félelmetes tud lenni az utazás, de most nem izgultam annyira. Egy nagyon kedves, göndör, vörös hajú doktornő kísért, és az utazás idejére a BiPAP készüléket is kölcsönadták, így nem kellett másik légzéstámogató gépre kötni. Az infúziókról lekapcsoltak, az EKG-vezetékeket átkapcsolták a mentős monitorra, majd lepedőstűl átemeltek a hordágyra, pokróccal körbetekertek és  alaposan leszíjaztak. A monitor a hordágy végébe került egy lábam fölé szerelt kis polcra, a BiPAP készülék jobb híján a lábam közé - kicsi a hely ilyenkor, és a mentősöknek is kell a szabad kéz. Mindenesetre úgy éreztem magam, mint egy múmia, vagy egy kisbaba, akit szorosan bepólyáltak (a lábam azért kicsit kilógott és fázott). Gurultunk végig az intenzív folyosóján, és ekkor láttam igazán, hogy az osztály milyen nagy, hány szoba, hány beteg van. És egy karácsonyfa is állt már az egyik ablakban, jelezve, hogy lassan itt a karácsony...

Furcsa egyébként egy ilyen "költözés" - az embernek nincs igazán lehetősége megköszönni az osztály dolgozóinak, orvosoknak és ápolóknak a munkáját, akik addig vigyáztak rá. Még a nevük se nagyon marad meg az emberben, az idő elhomályosítja az arcokat, pedig a legkiszolgáltatottabb helyzetben voltak ott, hogy segítsenek. De talán most olvassák a soraimat, és eljut hozzájuk a köszönetem... 

A kórház bejárata előtt sokat kellett várakoznunk, mert egy okos taxis beállt a mentőknek kijelölt helyre; addig hallgattam a mentősök csevegését az ebédről, és döbbenten éreztem, hogy a kórház előtt dohányzók füstjét még a benti folyosón, maszkon keresztül is érzem... No comment...


Riportjaim, videoblogom megtekintéséhez látogass el YouTube-csatornámra!

 

Szerencsére az út nem volt hosszú, hamar át is értünk. A Kútvölgyiben már nagyon vártak, egész kis csoportosulás támadt körülöttem, amikor végre megérkeztek velem a mentősök és "kicsomagoltak". Pénzes prof már izgatottan várt, és kíváncsiak voltak rám az orvosok és ápolók is, hiszen többüket már ismertem korábbról: volt, akit még 2003-ból, amikor szintén itt feküdtem, volt, akit a műtéti előkészítés idejéből. Most nem a "régi ágyamon", a nővérpulttal szemben kaptam helyet, hanem a terem átellenes sarkában, a fal mellett, amiről utólag bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem volt rossz döntés. Így ugyanis nem volt közvetlen ágyszomszédom, némileg el voltam szeparálva, viszont ugyanúgy jól ráláttam az emberekre. Később ez a "pozíció" nagyon hasznosnak bizonyult.  

img_20180201_021828.jpgBevallom, hülyén hangzik, de kicsit "haza értem", ismerős terepre, meg kellett volna nyugodnom, mégsem sikerült. Sőt, az első nap az egyik legrosszabbra sikeredett. Amikor ugyanis áthelyeztek, az osztály saját BiPAP-gépére kapcsoltak át, ami egyébként nagyon profi gép volt. Ám azok a beállítások, amik az előző gépnél voltak, nem ugyanazt eredményezték, mint a Városmajorban. Egyszóval nem ugyanúgy támogatta a légzésemet. Ez nem hiba - a gépek között vannak különbségek, és az orvosokra várt a "finomhangolás". De az átállás nagyon nehéz volt.  Úgy éreztem, a gép nagyon gyorsan adagolja a levegőt, és nem elég ideig tart egy-egy lélegzetvétel, ettől pedig, ha nem is fuldokoltam, de teljesen bestresszeltem. Nyugtatót kellett kérnem, és az orvosok folyamatosan jöttek ellenőrizni, állítani a gépet. Talán egy nap is kellett, mire úgy éreztem, "fellélegezhetek".

Az is hozzájárult elkeseredésemhez, hogy itt a szabályok szerint nem volt szabad mobiltelefont bevinni. Hogy miért? Teljesen érthető okból: ugyanis a betegek jó része sokszor nincs teljesen magánál, hallucinál, és nem egy esetben előfordult, hogy felhívták pl. a rendőrséget azzal, hogy őket fogva tartják, meg akarják ölni, stb. Bevallom, ez velem is előfordult anno, amikor 2003-ban az intenzíven feküdtem; ahogy korábban is írtam, akkoriban rettenetes pszichés állapotban voltam, nagyon durva hallucinációkkal (ez előfordult Németországban is). Szóval egy ízben én is azt gondoltam, hogy tűz van, mert masszív füstszagot véltem érezni, ráadásul hiába kiabáltam, egy ápoló sem jött oda hozzám megnyugtatni (no comment). Én pedig erre tárcsáztam a 105-öt... Azt nem tudtam megmondani, pontosan hol vagyok, csak az jutott eszembe, hogy egy hűvösvölgyi kórházban, mire kérdezték, nincs ápoló mellettem? Azt feleltem, nincs... Hát, lett belőle botrány, mert nyilván visszanyomozták a hívást, és kiderült, hogy nem foglalkozott velem senki. De ez régen volt, egy messzi-messzi galaxisban, és szerencsére most nem ilyen állaopotok közé kerültem. A mobilt, egyetlen kapcsolatomat a külvilággal, tiltották, de aztán lett áthidaló megoldás, hiszen más elektromos kütyüt be lehetett vinni, volt net, és amikor jobban lettem, még a laptopomat is behozathattam. Megnyugodtam. (És szerencsére a paranoiás tévképzetek is elmaradtak.) 

rubi.jpgEltekintve ettől a kezdeti nehézségtől, nagyon kedvesek voltak velem, néha meg is lepődtem, mennyire. Mert az ember általában nem ahhoz szokik egy kórházban, hogy a nővér melegszendvicset dob össze neki reggelire, vagy leborotválja a lábadat. Persze, ez az intenzív kicsit más volt, mint a Városmajor, talán nyugodtabb volt a tempó, hisz már nem visznek annyi beteget, mint régen, amikor (2003-ban) még 12 ágy volt az osztályon. Ettől függetlenül persze ugyanolyan komoly munka folyik, és fantasztikus eredményeket érnek el, nem véletlenül borítják az osztály folyosóját betegektől származó bekeretezett köszönőlevelek és fotók.

Az első szembetűnő különbség a "régi időkhöz" képest egyébként az volt, hogy az orvosok minden nap cserélődtek. Azaz nem ugyanazok az orvosok jöttek be az osztályra minden nap, hanem mondjuk csak 4-5 naponta láttam ugyanazt a dokit. Mint később megtudtam, a mostani rendszerben úgy dolgoznak, hogy egyszerre több helyre vannak beosztva, azaz több kórház között ingáznak. Hogy ennek mi értelme, jó-e vagy rossz, azt nem tudom megítélni, pedig beszélgettem róla néhány orvosommal. Egyedül a rezidensek voltak ott minden nap, különösen egy vékony, vöröshajú lány, Noémi maradt meg emlékeimben. Mindig megjelent színes, vidám felsőiben, kedvesen kérte, hogy megvizsgálhasson, referált az orvosoknak, én meg csodáltam, hogy ilyen törékeny alkattal milyen kemény pályát is választott, de bírta! Az ápolói rendszer maradt a régiben (ill. gondolom, régen is ez volt), minden nap felosztották az ágyakat a dolgozók kozott, és egy ápolóhoz egyszerre 2-3 beteg tartozott, csakis velük foglalkozott. Volt még néhány segédápoló, aki pl. fürdetésnél, kiültetésnél, meg más hasonló dolgokban segédkezett.

Andi, a gyógytornászom is ott volt, és másnap már igyekezett mobilizálni. Nem csak fel- ill. kiültetett, hanem végre fel is állított. Vicces volt, fogtam a két vállát, és billegtem egyik lábamról a másikra, mintha lassúznánk. Persze ennyi fekvés után az ember még bizonytalan, gyenge, nem megy olyan egyszerűen a dolog, de később egyre többet álltunk, sőt, sétáltunk is. Jobbról, balról megtámogatva, magunk mellett húzva egy kis oxigénpalackot elsétáltunk először a terem végig, később egészen az osztály bejáratáig, és bekukkantottunk az orvosi szobába is, ahol nagyon örültek a látványnak.

Dec. 13-14. - Apró lépések

Andi segítségével sikerült a maszkot is lecseréltetnem. Mondtam neki, hogy szerintem bőven elég lenne egy orrmaszk is, hiszen az elmúlt években hozzászoktam, hogy a számon keresztül ne vegyek levegőt; így Andi hozott egy csomó maszkot, és felpróbálgattuk őket, melyik a legjobb. Végül egy nap után úgy döntöttünk, kipróbáljuk a régi, saját, megszokott kis maszkomat. Azért nem volt mindegy, milyen maszk van az emberen, mert a BiPAP gép elég nagy nyomással dolgozik, és nem minden maszkkal működik jól a lélegeztetés. De szerencsém volt! Sajnos azonban a korábbi maszk addigra már elintézte az orromat: mint a felfekvéseknél, ott, ahol a maszk folyamatosan nyomta az orrnyergemet, seb alakult ki... Rettenetesen fájt, de addig, amíg nem hagyhattam el a maszkot teljesen (hetek múlva), nem bízhattam a seb gyógyulásában. Egyelőre kenegették, és a maszk alá,  a sebre felfekvésekhez használt kötözőanyagot tettek, hogy ne legyen még rosszabb a helyzet. De az orrmaszknak köszönhetően végre tudtam enni, inni és beszélni maszkkal az arcomon is!

img_20171219_193232581.jpgEgyébként jópár napig még minden maradt a régiben, úgy értem, még ugyanazok a "kábelek" lógtak belőlem, ugyanúgy kaptam a centrálvénán keresztül a sok infúziót, ugyanúgy megvolt a katéter, az artériás kanül, stb. (Ez a sok vacak különösen kiülés közben volt idegesítő, vigyázni kellett, nehogy valamit véletlenül kirántsunk.) Még mindig fekve fürdettek. De a helyzet napról-napra jobb lett: egy idő után egyre többet tudtam ülni, aztán már maszk nélkül voltam egy-két-három órát is... Szinte észre se vettem, és már egész délelőtt "fotelemben" üldögéltem, maszk nélkül, várva az ebédet, átesve néha a szokásos légzéstornán, rádiót hallgatva vagy filmet nézve... 

Dec. 14-én megdöbbenésemre közölte ápolóm, hogy vége a fekve fürdetésnek. Hát, csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Kiülök szépen az ágy szélére, mondta, ő hoz egy lavorban meleg vizet, hasi törlőket (szivacs helyett és szárítkozni), és természetesen ott lesz mellettem, ha kell segítség. A hátamat ugyan ő mosta le, és kente be frissítő kenőccsel, és a két lábam között is ő mosdatott (kicsit abszurd volt, most egy magas ápolófiúval "lassúztam", amíg megtisztították az intim helyeket), de derekasan helytálltam, és egész ügyesen lemostam magam. Ez a fürdetési metódus aztán -1-2 kivételes esettől eltekintve - állandósult. De a dolog ne tévesszen meg senkit: mindez nem az ápolók lustaságából fakadt, hanem szintén a mobilizáció része volt. Fontos a gyógyuláshoz, hogy az ember egyre több mindent meg tudjon tenni önállóan is, ezért ragaszkodnak sokszor ahhoz is, hogy pl. egyedül nyisd ki az üveget vagy a joghurtos dobozt, egyedül kend meg a kenyeret. És én is büszke voltam magamra, amikor végre meg tudtam fésülni a hajamat, le tudtam vágni a körmömet. Apró lépések ezek, amik a mindennapokban természetesek, de egy ekkora műtét után nagyon jó érzés, ha végre képes vagy rá! Az már csak hab volt a tortán, hogy ezen a napon végre sikerült altató nélkül is egész jól aludnom.

Folyamatosan erősödtem, egy idő után képes voltam segítség nélkül fölülni, átülni a székbe. De azért még voltak nehéz napok...

FOLYT. KÖV.!

     

Még több infót és érdekességet találsz Facebookcsoportomban! Csatlakozz!

facebook-jog-logo_1.jpg

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr413743994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.