Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Körömlakk az intenzíven

2018. május 18. 23:29 - Szonday Szandra

avagy a betegek méltóságáról

kormos.jpg"Volt, amikor mégis megtépázott nőiségem maradékát, sőt, az életet jelentette egy körömlakk, egy színezett ajakápoló..."

"Egy sovány, csapzott-varkocsos lány az ágya mellett ül – belőle mindenhol kábelek lógnak, a torkában gégekanül, lélegeztetőgép. És festi a körmét."

Néhány napja, vagy félévnyi szünet után újból kifestettem a körmeimet. Na és? - kérdezhetik páran - Mi ebben a pláne? Hát az, hogy a lakkokat jó ideje száműznöm kellett, ugyanis a vér oxigénszintjét ellenőrző pulzoximéter, amit az ujjunkra kell csippenteni, lakkozott körmökkel nem mutat pontos eredményt. Ezért függesztenek ki figyelmeztetéseket a kórház falára is: "Kérjük kedves betegeinket, hogy befekvés előtt szedjék le körömlakkjukat!" Szívműtétem előtt nekem is acetont, vattát kellet ragadnom, és megszabadulnom színes manikűrömtől. Az tehát, hogy most mégis lakkozásra vetemedtem, kicsit azt is jelzi, a nehezén (lekopogom) túl vagyok, már nem kell itthon is állandóan az oxigénszintemet ellenőrizgetnem.

Szívműtétemről és az intenzíven töltött napjaimról itt olvashatsz bővebben!

És erről eszembe jutott pár dolog, néhány régi emlék. A Kútvölgyi kórház intenzíves ápolói, akik hajat mostak, megborotválták a lábam, vagy befújtak parfümmel, hogy jobban (embernek) érezzem magam. Anyám, aki halálos ágyán is arra kért, vegyek neki olyan TV-shopos szemöldökcsipeszt, amit látott, és amivel még fekve, elgyengült kezekkel is tud bánni. (8000 Ft-ot elkértek azért a műanyag szarért, de akkor kit érdekelt? Anya nagyon örült neki.)


megalazottsag.pngÉs eszembe jut saját magam is, pontosabban egy régi írásom, mely szintén jól példázza. hogy bár olykor hülyeségnek tűnhetnek ezek a kérések, igények egy külső szemlélő számára, a betegnek ezek az apróságok mégis az önállóságot, a méltóságot jelentik. Hogy nem hagyják el magukat, hogy nem kell névtelen (Ketteske, hozom a gyógyszert!), szenvedés uralta, kiszolgáltatott betegként feküdni az ágyban, ahol néhány személyes tárgyon kívül (egy bögre, egy fénykép) minden idegen, és nem saját, nem otthoni.

De jöjjön rövid történetem.        

Akik közelről ismernek, talán azok sem tudják rólam, hogy körömlakk- és rúzs- (valamint szájápoló-, szájfény-, stb.) mániás vagyok. Tulajdonképpen shoppingmániás, de ez most más tészta.
Szóval nagy kísértést jelentenek számomra a drogériák, 100 Ft-os boltok, és nagy önfegyelem kell, hogy ne bővítsem otthoni gyűjteményemet újabb darabbal, ne újítsam be a nyolcadik azúrkék lakkot vagy a tizedik ízesített labellót, még ha csak pár száz forintos apróságokról van is szó. (A körömmatricákat meg ne is említsük…)
Furcsamód mégsem vagyok az a típus, aki hosszúra manikűrözött, strasszokkal kirakott karmokkal járkál (már csak azért sem, mert zongorista múltam miatt idegesít, ha picit is megnő a körmöm), és a lakást is képes vagyok tökéletesen rúzsozott ajkak nélkül elhagyni (más kérdés, hogy a táskáim alján rendszerint 3-4 darab szőlőzsír is összegyűlik). Sőt, olykor hetekig nincs lakkozva a körmöm! A vonzódás ezen kozmetikai termékek iránt tehát másból fakadhat.
Illetve… Volt, amikor mégis megtépázott nőiségem maradékát, sőt, az életet jelentette egy körömlakk, egy színezett ajakápoló.

koromlakk.jpgMikor 2003 őszén magamhoz tértem az intenzíven, és lekerültem a lélegeztető gépről, már magamnál voltam ugyan, de a világ furcsa közegbe merült számomra. Mindent homályosan, tompán érzékeltem, mint egy sűrű párával teli üvegházban. Sok mindenre emlékszem, arra is, ha valamit képzelődtem – és arra is, mennyire örülni tudtam e furcsa állapotban is a korábban katalógusból rendelt körömlakknak, szemfestéknek, még az árnyalat nevére is emlékszem: „Orange Crush”. Ültem barátnőimmel a betegágyon, örömködtem, próbálgattam, akkor még bízva abban, hogy most már jól leszek, és ott folytathatom a nyarat, ahol félbeszakadt. Június huszonvalahanyadikát írtunk, és én szeptember 16-án hagytam el végül a kórházat.
Vagy két hónappal később, még mindig az intenzíven, de már a Kútvölgyi kórházban. Egy sovány, csapzott-varkocsos lány az ágya mellett ül – belőle mindenhol kábelek lógnak, a torkában gégekanül, lélegeztetőgép. És festi a körmét.
Ahogy jól voltam (jól voltam?) annyira, hogy néhány percig ülni tudjak, kértem a tükrömet és a neszesszeremet, kinyomkodtam néhány mitesszert az orromon, megreszeltem a körmeimet, és akkurátusan kilakkoztam őket. Körülöttem eszméletlen betegek, csak a gépek, monitorok halk pittyegése, zümmögése.
Világos eperszínű körmeim lettek, halvány gyöngyházfénnyel. Hajnalban jöttek mosdatni az ápolók, forgattak ide, forgattak oda, óvatosan, be ne akadjon a több tucat kábel, vezeték, mire egyikőjük döbbenten nézi a körmömet: „Hát ennek meg ki lakkozta ki a körmét?”
„Hát ki más? ÉN!” – akartam válaszolni.

De nem tudtam beszélni, gégemetszéssel még jó ideig nem…

 __________________

Iratkozz fel YouTube-csatornámra! Nézd meg videóimat is!

szives_naplo_16_index.png

 

Iratkozz fel, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

kovetes.jpg

 

 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr713978180

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.