Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Bajban ismerszik meg?

2018. szeptember 07. 16:24 - Szonday Szandra

Avagy a barátság anatómiája

adventure-1807524_960_720.jpgMost ismét érzékeny témához nyúlok. Mindig is sokat foglalkoztatott ez a probléma, és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül, hiszen életünket, mindennapjainkat állandóan meghatározzák a barátok. Rengeteg örömet hozhatnak, támaszt nyújthatnak, de ugyanígy, hatalmas csalódásokkal is járhat egy-egy baráti kapcsolat.

Különösen sokat töprengtem a barátságon, amikor bajban voltam, a műtét előtt/alatt/után. Nehéz időszak ez, amit megkönnyíthet, ha az ember mellett áll legalább egy-két jó barát, ugyanakkor gyakran fölvetődik az emberben: miért nem hív? Miért nem érdeklődik? Mi a baj?

Senkit nem akarok megbántani írásommal, mert talán lesznek néhányan ismerőseim között, akik úgy hiszik, róluk van szó. És jól tudom azt is, hogy én sem vagyok hibátlan, nyilván nekem is sokan szememre vethetnék, hogy nem törődtem velük, elfelejtettem őket. Higgyétek el - ha ez nem is mentség -, a legtöbb lelkiismeret-furdalásom ilyesmi miatt van: hogy nem hívtam, nem válaszoltam, nem köszöntöttem fel. Szóval tisztában vagyok a hibáimmal, rettenetesen tudom a dolgokat halogatni, és az utóbbi években (nem tudom miért) egyre jobban irtózom a telefonálástól is. Persze oka lehet ennek az is, hogy betegségem miatt gyakran nem csak fizikailag, hanem szellemileg is fáradt vagyok, és ilyenkor jön a “most nem veszem fel”, “majd holnap visszahívom”, satöbbi…

A barátság = szerelem?

bouquet-1246848_960_720.jpgEgyszer egy színvonalasabb női magazinban olvastam egy eszmefuttatást arról, hogy sokak számára (főleg nők körében) egy-egy új barátság olyan, mint a szerelem. Én ezt nagyon találónak éreztem magamra nézve. Félre ne értsétek! Itt nincs szó semmi erotikáról. De az ember ugyanúgy tud rajongani, lelkesedni a barátjáért, ugyanúgy ragaszkodhat hozzá, és egy új baratság többnyire magán hordozza egy új szerelmi kapcsolat minden ismérvét. Eleinte rózsaszínben látjuk a világot, szemet hunyunk barátunk hibái felett, csak róla beszélünk, vele akarunk együtt lógni, programot csinálni, “udvarolunk neki”, ajándékokkal halmozzuk el, közös nyelvünk lesz vele.

Aztán ez a rózsaszín köd idővel elmúlik, már észrevesszük, ha a másik nem korrekt, valami baj van vele, de egy jó ideig nem szólunk, nem akarjuk tudomásul venni a dolgot, nyelünk és nyelünk, míg nem, évek múlva robban a bomba, és akkor sírunk, “ezt nem gondoltuk volna róla”, többi ismerősünk meg hümmög, hogy “mi már az elején is láttuk”. Az ilyen “szakítások” csakúgy megviselik az embert, mintha a szerelmével mennének szét, hiszen a barátság erős bizalmi kapcsolat, és általában többre is értékeljük, mint a szerelmeket: “a szerelem elmúlik, a barátság örök” - mondogatják.

A barátság valóban örök?

“A barátságot nem halványítja el a távolság vagy az idő, a börtön vagy a háború, a szenvedés vagy a súlyos csend” - olvastam valahol. De valóban így van? Szerintem nem - hacsak a felek nem tesznek azért, hogy a barátság megmaradjon. Mert ugyanúgy ápolni kell, mint egy párkapcsolatot, tenni érte, a másikért. Különben elszárad, mint egy gondozatlan szobanövény. Persze van, hogy valakivel évtizedek múlva találkozunk, és ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk, de lássuk be: a legtöbb barátság mozgatórugója az, hogy a másikkal aránylag sokat találkozik az ember (suliban, munkahelyen, kutyafuttatóban vagy edzőteremben). Megvan a személyes kontakt, az ember ismer és meg tud beszélni minden fontos részletet a másik életéről. Ez nehéz, ha valakivel évente 1-2-szer futunk össze. És a másik is folyton változik: családja lesz, új hobbija, munkahelye, új ismerősök, új élet… Ami még egy közeli barát esetében is elhidegüléshez vezethet. Gimis baráti körünkből elsőként az a lány hullott ki, aki csatlakozott egy “vallási” szektához, másodiknak az, aki gyereket szült. Egyszerűen eltűnt, nem keresett minket többé, pedig az esküvőjén még mind ott voltunk. Talán úgy érezte, “új életében” mi már nem vagyunk megfelelő partnerek…

Az új tapasztalatok pedig a gondolkodásra is hatással vannak, ami a - politikai, vallási - világnézet  megváltozását is jelentheti. Egyszerűen eltávolodunk egymástól, mert már nem úgy vélekedünk ugyanarról, mint régen. Lehet, hogy egyikőnk nagyobb fejlődésre képes, továbbtanul, meghaladja a másikat, és ez elkerülhetetlen szellemi szakadékhoz vezet. Kár tagadni: szükséges, hogy legyen érzelmi kötelék, bizalom a másikban, de ez nem mindig elégséges, még több szál kell (közös ízlésvilág, temperamentum, hajlamok, stb.), ami összeköt. És ezek könnyen elpattanhatnak.    

Érdekemberek

Bár még csak a harmadik X-ben járok, rengeteg tapasztalat gyűlt össze bennem a barátságok terén. Kicsi család voltunk, rokonok, nagyszülők nélkül, csak a barátokra számíthattunk. (Főleg, miután apám is meghalt.) Rengeteg nehézséggel kellett szembenéznünk: apám és anyám rákbetegsége, az én betegségem, műtétjeim. Miközben remek barátaink voltak, sokan kihasználták, hogy mindenkiben megbízunk. Minden egyes alkalommal nehéz volt ezt megemészteni, és csak az elmúlt pár évben kezdtem óvatosabban kezelni a kapcsolatokat. Bizalmatlanabb lettem az emberekkel szemben, és ezért dühös vagyok azokra, akik miatt azzá váltám. Ma már nem sírom tele a párnám, ha valaki megbánt, csak rezignáltan tudomásul veszem a dolgot.

Ehhez nem csak az járult hozzá, hogy párom nagyon jó emberismerő, és mindig óvatosságra intett (általában a jóslatai rendre be is jöttek), hanem az anyám halála utáni évek is. Anyámnak a mindene voltam, rengeteget harcolt értem, és rettegett, mi lesz, ha ő már nem lesz. Ki vigyáz majd rám? Persze akkor már együtt voltam Viktorral, de anya még nyilván nem tudhatta, mennyire lesz hosszútávú a dolog. Tudom, hogy számos barátját kérte, vigyázzon majd rám, legyen mellettem, ha kell. És volt is olyan, aki ezt megígérte, és megtartotta. És volt, aki nem. Még akkor sem, ha jómagam is valamiféle családtagnak (pótapának/anyának) tekintettem.

intenziv2.jpgAz első pofon pl. akkor jött, amikor - folytatni próbálva a hagyományt - családi barátainknak ugyanolyan karácsonyi ajándékcsomaggal készültem, mint addig anyuval mindig. Most már egyedül, én vettem minden családtagnak valami apróságot, összecsomagoltam egy nagy dobozba, és vártam az ünnepet. Felhívtam őket, mondtam, hogy “hozott valamit ide az angyalka nekik”, mire a vonal másik végén kicsit lefagytak: “ó, nem kellett volna, mi nem készültünk ilyesmivel”...

Sok hasonló eset történt később is, mire rá kellett döbbennem: egyeseket egyszerűen el kell engednem. Szép volt, jó volt, vége, aminek sok oka lehetett: én nyilván nem voltam egyenlő anyámmal, "csak" a lánya, és amíg ő élt, addig sokszor érdekek is fűződhettek a barátságához. Azt is gondolhatták, felnőttem, éljem a magam életét, ahogy ők is teszik... Mindenesetre, az iránta érzett állítólagos tisztelet és szeretet már nem terjedt odáig, hogy az egyik legfontosabb kívánságát teljesítsék: figyeljenek rám, legalábbis kövessék a sorsomat. 

Szerencsére maradtak olyan barátok, akik zsenge korom ellenére is szeretnek annyira, hogy anya nélkül is elfogadjanak, ragaszkodjanak hozzám. Mondhatni “megörököltem” pár ilyen barátot, és mindig megtisztelő érzés számomra, ha pl. édesanyám kortársai tartják velem a kapcsolatot, érdemesnek találnak a barátságukra. De azért mégis fájnak az “elhagyások”, anya miatt.

Meddig működik az empátia?

Ismerőseim, barátaim mindig tudták, hogy nehézségekkel küzdök egészségem miatt. Sokan végigkísérték korábbi élet-halál harcaimat. Amikor kiderült, hogy műteni kell a szívemet, nem titkoltam, hiszen ezt a blogot is akkor kezdtem el írni. (Ráadásul a médiában is sokszor szerepeltem, pl. amikor vért kellett gyűjteni a műtét előtt.) Szóval, aki akart, az értesülhetett mindenről, ami velem történik. Ennek ellenére, és ezt különösen a műtét alatt éreztem, sokan egyszerűen “elfelejtettek”. Az egy dolog, hogy én mondtam azt, hogy 3-4 emberen kívül ne jöjjön be hozzám más az intenzívre látogatni; de mobiltelefonom, netem volt, bárki rám írhatott Messengeren, hogy mizu. És azt tapasztaltam, hogy legtöbbször azok kerestek rendszeresen, akiktől nem számítottam rá. Sőt, volt, aki ha nem is látogathatott, de leadott az ápolóknak egy képeslapot, egy kis ajándékot…

Néha egészen abszurd helyzetek adódtak, amin inkább csak röhögtem (amennyire maszkkal az arcomon tehettem). Pl. 2-3 nappal a műtét után nem azért írt rám egyik barátnőm, hogy hogy vagyok, hanem hogy nem ismerem-e az exének az új barátnőjét…

Aztán jött a karácsony, az újév, a szülinapom, és néhányan ezt is elfelejtették.

Furcsa volt, hogy azok, akik korábbi betegségeimnél naponta ott álltak kórházi ágyam mellett, most elmaradtak, és olyanok léptek a helyükbe, akikről nem is gondoltam... 

kermit-3155110_960_720.jpg

Sokat töprengtem azon, miért van ez? Mennyire okolhatom ezért a barátaimat? Mennyire várhatom el tőlük, hogy átérezzék a helyzetemet, vagy felfogják, min megyek keresztül? Én mennyire érzem át mások helyzetét? Nem tudom. Talán egyszerűen így vagyunk huzalozva, hogyha nem látjuk, halljuk közvetlenül a másik szenvedését, akkor nem is tudjuk igazán átérezni. Súlytalanná, semlegessé válnak a szavak: szívműtét, intenzív, lélegeztetőgép, baleset, rák, halál… Persze, sokan mondogatják utólag, hogy mennyit gondoltak rám, imádkoztak, izgultak - sokszor én is ezt teszem, de kérdés, nem csak takarózás ez, a magunk megnyugtatása...?

Konklúzió?

Talán az, hogy a barátság nem olyan állandó dolog, mint hinni szeretnénk. Fájdalmas dolog ez, de valahol talán természetes is. Változunk, barátságok jönnek, mennek, időnként halványodnak, elmúlnak, időnként megerősödnek… És ezt el kell fogadni. Akinél felmerül egy kicsi kis kétely is, hogy mégis mi a szitu, ha azon gondolkodsz, megmondj-e valamit, ami nyomja a bögyöd, vagy sem, az valószínűleg nem a nagybetűs Barátság, hanem valami más. Az se rossz, még mindig jobb, mint egy felszínes ismeretség, talán haverság; biztosan van rá még egy tucat szinonima. Nem biztos, hogy le kell róla mondanunk, hozhatja úgy az élet, hogy újból fellángol a “régi szerelem”, ki tudja...? De görcsölni nem érdemes, ahogy a párnát telesírni sem, időnként kell a távolságtartás, hogy kicsit messzebbről tekintsünk a kapcsolatra. Aki valóban számít, mellettünk lesz - egy életen át.  

Ti mit gondoltok?

 Kövessetek, üzenjetek!

FB: www.facebook.com/szondayszandraoldala

FB-csoportom: https://www.facebook.com/groups/szivesnaplo/

Youtube-csatornám: https://www.youtube.com/channel/UClCPKXYhaaotd0YiBe704ew

Insta: @szondayszandra

Képek: pexels.com (1, 3); pixabay.com (2, 5); saját (4) 

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr9614227841

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szalay Miklós 2018.09.08. 11:19:52

Egy írás, mely jól összefoglalja, hogyan működik a szerelem, szeretet és barátság:

egyvilag.hu/temakep/054.shtml

Szonday Szandra · https://www.facebook.com/szondayszandraoldala/ 2018.09.08. 12:09:43

@Szalay Miklós: Köszönöm, beleolvastam, de szerintem nagyon sok vitatható pont va benne, mint minden olyan szövegben, ami egyszerűsíteni próbál, vagy definiálni, általános leírást akar adni, holott az élet, az érzelmek ennél jóval bonyolultabbak.
Pl. az olvasható a fenti szövegben: "A szeretet... a barátsággal együtt általában nem kívánja kisajátítani birtokolni a másikat, ahogyan a szerelem teszi."
Nos, és sokszor tapasztaltam, milyen féltékenyek lehetnek barátok egymásra, sőt, volt a környezetemben olyan baráti kapcsolat, ami pont ezért ment tönkre: az egyik fél egyszerűen nem tudta már elviselni, hogy a másik mennyire rátelepszik, mennyire ki akarja sajátítani őt... Főleg így van ez, ha valaki lelkileg instabil, önértékelési zavarai vannak, és ezért a végletekig képes a másikba kapaszkodni (és ugye, instabil emberekből nem kevés van).

SarahConnor 2018.09.08. 20:44:51

Épp most lett vége (azt hiszem) egy 17 éves barátságomnak. A gimiben kezdődött, ma mindketten harmincas dolgozó nők vagyunk. Köztünk ő volt beteg, emiatt késett a tanulmányaival és sokáig munkát sem talált az egyetem után. Ennek tudtam be, hogy néha félszegen sikerült néhány dolog. Mindenben támogattam, orvoshoz kísértem másik városba, látogattam, támogattam, volt, hogy pénzzel. Utána lett munka, bejött az élet, a saját lábára állt és már nem volt ilyen mentsége a félszegségre, se a szívességek viszonzásának elmaradásába. Lassan be kellett látnom, hogy elég egyoldalú a barátság, én jóval többet teszek bele, mint ő. Időnként ő is vágyik a társaságomra talán, de nem annyit, mint én. Aztán rosszabb lett: a fővárosba költözött, és egy csapásra kifordult magából. Ő lett a pesti nagys' asszony, aki leereszkedik hozzám, vidéki csirkéhez. Nem érdekelte, mit ígért, kedve szerint tett, más barátai lettek, menőbbek, de közben ha én nem ünnepeltem és nem rajongtam körbe, hogy micsoda kegy az ő látogatása, vagy programajánlata, akkor vérig sértődött. Egy igen finom, de éles beszólása borította az évek óta telő bilit. Szépen összeszedve leírtam, mit tapasztalok, és hogy a 17 év az 17 év, nem csoda, hogy változunk - viszont én nem akarok olyan ember barátja lenni, mint amilyen ő lett. Azt írta, elgondolkodik rajta, de azóta se tartjuk a kapcsolatot. Fáj, hogy nem tudom, mi van vele, de nem akarom az üres ígéreteket, az üres parádézást és a kis szurkáló beszólásait és lenézését sem, így nem keresem. Így van vége egy barátságnak? Nem tudom.

Jankove 2018.09.09. 01:23:43

A posztolónak üzenem, jelentse be, hogy nyert a lottón. Egyből annyi igaz barát, és rég nem látott rokon fog rögtön megjelenni, hogy még sok is lesz. Ez a mondat irónia akart lenni, de a poén az, hogy nem nagyon áll távol a valóságtól. Sajna ilyen világot élünk. Nem mondom, hogy már a barátsághoz is pénz kell, de az biztos hogy sokat tud lendíteni a baráti kapcsolatokon, ha vannak közös élmények, és van hozzá hajtóanyag. Az unalmas, monoton, zsibbadt, fáradt dolgozós hétköznapok, a csóróság, a zéró élményindex nem nagyon kedveznek az emberi kapcsolatoknak. Talán ezért is természetes, hogy az ember, míg fiatalon pörög, habzsolja az életet, ekkor még tele van haverokkal-barátokkal, és népes az ismerősi kör. Aztán az élet előrehaladtával jön egyfajta lepárlási folyamat, kezd megkomolyodni minden, erre a linkek, érdekbarátok, köpönyegforgatók azonnal lekopnak, és ezek nem is túl megrázkódtató dolgok, sőt. Marad a kevés igaz, vagy az igaznak vélt barát, de közben a léc is egyre magasabbra kerül, amit meg kell ugrania a baráti kapcsolatnak. Képbe kerül előbb utóbb egy komoly kapcsolat, abból lesz házasság, lesz család, lesznek gyerekek, és ezzel vége a spontaneitásnak, már mindent szervezni kell, priorizálni alá-fölérendelni. Már nem működik az, hogy „Te nem ugrunk át zabálni egy rántotthúst szlovákiába? (mindezt budapestről, hétköznap meló után - saját élmény). Később még jobban bonyolódik a történet, és a pozitív élmények helyett egyre gyakrabban kerülnek képbe negatív dolgok. Na itt szokott az első körben megmérettetni mennyit is ér a barátság. Nekem akkor tűntek el az utolsó barátok is, amikor elköltöztem a városból. Nem a világvégére mentem, csak fél óra kocsival, de azért jól esett volna, ha gyakrabban csönget be valaki. A kutya se jött. Akkor ébredtem rá, hogy addig működtek a kapcsolataim flottul, amíg ÉN voltam aktív, és addig látogattak a barátok, amíg útba estem, és nem kellett túl sokat tenni, belefektetni hogy működjön. És a családi / rokoni kör is hasonló. Ugye általában mindenhová van lóvé - idő menni, de ha engem kellene meglátogatni, akkor úúúúúúúú messze vagy, nincs idő, most nincs pénz stb. Én már ezen túltettem magam, hálistennek eljutottam arra a szintre, hogy nem függök senkitől, stabilan állok, és beleszarok magasról mindenbe. Megoldom ha gondom van. Igazi hagyományos értelemben vett barátok helyett mára haverok, ismerősök, kollégák hada jelenti a társadalmi életet, és az a helyzet, hogy ez engem bőven kielégít. Ennek is van előnye, nincs kötöttség, ha úgy adódik minden további lelkiismereti buzera nélkül tudok nemet mondani, bármire. Olyan típusú barátságok, ami fiatal korunkban szövődnek, a 4. ix után szvsz nem nagyon jönnek már, ezért a meglévő barátságokra mindig vigyázni kell, de mint mindenhol, itt is kettőn áll a vásár. A cikkíró írta, hogy a barátság olyan mint a szobanövény, öntözni kell, hogy ki nem száradjon. Majdnem tökéletes hasonlat, annyival egészíteném ki, hogy ezt a növényt mind a két félnek egyformán kell öntöznie.

Jankove 2018.09.09. 01:37:37

@SarahConnor: "Így van vége egy barátságnak?"

Igen. Egyszercsak végelesz, nem beszéltek, és amikor eszedbe jut az illető, azon kapod magad, hogy hűwazze már mennyi ideje is nem beszéltetek. 5 éve? Ilyen ez.