Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Karácsonyi traumáink

2018. december 01. 14:10 - Szonday Szandra

"Kajak elegem van már most az egészből... Engem nem érdekel" - fakadt ki barátnőm, amikor szóba hoztam a karácsonyt, a közös ünneplést. "Érted, kiskoromban minden évben ugyanaz, menni a nagyiékhoz, ebéd, három fogás, minden tálban hagyni egy falatkát az angyalkának, mézbe mártani a fokhagymát, aztán menni a fához, te bontasz először csomagot, mert te vagy a legkisebb, mindenki téged bámul, tettetni, hogy jaj de örülsz... G@ci szokások!"

Megértem barátnőm kifakadását és érzéseit, amiket az is táplál, hogy nem éppen harmonikus családban nőtt fel, és pár évvel ezelőtt karácsony előtt egy nappal halt meg legkedvesebb kutyája is (mi vittük el őket az állatorvoshoz az altatásra), "Nekem már nem lesz ugyanolyan a karácsony." Tökéletesen megértem, mert én is hasonlóképp érzek, automatikusan összeugrik a gyomrom, ha eszembe jut az ünnep, és hogy most már készülni kell rá. 

Frusztráció level 2000

KELL. Ez a legrosszabb. Hogy az ember azt érzi, muszáj, mert lám, mindenki milyen izgatott, boldogan, forralt borozva libbenek egyik adventi vásárból a másikba, válogatnak a plázák karácsonyi csecsebecséi között, vidáman posztolják a hand made adventi koszorút, otthon öntött szappant és a szelfit az új rénszarvasos rondapulcsiban. Én meg várom, hogy végre bekopogtasson az ÉRZÉS, és ne muszájból díszítsem fel a lakást és csináljak koszorút, mert jaj, itt az első adventi vasárnap, hanem szívből. De ez az, ami egyelőre nem megy. És ez iszonyúan frusztrál.

Közhelyesen hangzik, és nem gondoltam, hogy egyszer ezt gondolom majd - Úristen, legalább 70 évesnek érzem magam -, de taszít a karácsonyi forgatag, a teletömött polcok, dizájnos karácsonyi bolti cicomák, a szentimentális reklámok andalító muzsikáikkal, a prémiumtermékes habzsi-dőzsi, a mértéktelen pénzszórás, és az őrület, ami vele jár, mert a gyerek végül csak kisírta a tabletet, de akkor öcsinek is kell valami, hát hogy néz ki, hogy csak az egyikre költünk 150  rugót, és miért ne lepjük meg magunkat azzal a plazmatévével, részletre, kölcsönre, mert megérdemeljük, és ha lúd, legyen kövér, így mulat a magyar.

Ami igazán fontos, a szeretet meg hasonlók, azokat meg úgyis mindennap igyekszem adni-kapni, hát mi a fenéért igazodnék egy dátumhoz? Mire ez a cécó?

Christmas reload  

Pedig azt gondoltam, idén más lesz, másként fogok érzelmileg viszonyulni az ünnepekhez, hiszen a tavalyi évben a szívműtét miatt az egész karácsonyosdi kimaradt az életemből. December 5.-én toltak a műtőbe, aztán vagy másfél hónapot töltöttem az intenzíven, január közepén jöttem ki. Az ünnepi időszakot számomra leginkább az töltötte ki, hogy megpróbáljak talpra állni: tudjak enni, inni, üríteni, szabadon lélegezni. Ugyan az ápolók olykor magukkal sodorták a karácsonyi illatait, hangulatát, szeretteim megleptek ajándékokkal, de nem volt fa, csillogó díszek és égősor az ágyam mellett, csak egy kis fenyőág, narancsba szúrt gyertya, hógömb, pár szem szaloncukor. Az ünnepi menü is elmaradt, mert éppen folyamatos hányingerrel és lázzal küszködtem. 

Valahogy mégsem bántam annyira, mert ezzel legördült rólam az a teher és felelősség, ami ilyenkor a készülődéssel, vendéglátással jár. Nem kért senki számon, írok-e, megyek-e, nem kellett senkinek ajándékokra vadásznom a vásárlók tömegében, bevásárlólistákkal aggodalmaskodnom a hipermarketben, jaj, csak el ne felejtsünk valamit. Csak szépen csendben gyógyultam.

Azért mégis vártam, hogy most felszabadultabban kezdjek neki a decembernek - végre bepótolhatjuk a tavalyit -, de ismét csak a feszítő érzés jelentkezik odabenn, ha eszembe jut a karácsony. Legszívesebben messzire menekülnék az egész elől.

De miért?

Azt hiszem, nem vagyok egyedül, amikor azt írom, egy-egy szerettünk elvesztése egy életre beárnyékolhatja az ünnepeket. Emlékszem, mennyire megrendültünk mi is, amikor karácsony másnapján telefonon értesültünk róla, hogy egyik barátnőnk édesapját reggel holtan találták a szobájában. A szentestét még közösen és boldogan töltötte a család. Barátnőm és édesanyja utána évekig képtelen volt a karácsonyt otthon tölteni, egyáltalán ünnepelni; ilyenkor valamelyik vidéki szállodába menekültek. És párom édesanyját is teljesen megértettem, amikor apósom halála után félévvel sem akart otthon maradni az emlékei között. Akkor megvétóztam a dolgot - egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy hárman együtt ne otthon karácsonyozzunk, és így utólag nagyon bánom a dolgot. Igaz, akkor még édesanyám halála is nagyon friss volt, és én pont ellenkezőleg éreztem akkor - képtelen lettem volna "az" otthonomtól távol, idegen emberek között ünnepelni. Ebből is látszik, mennyire sokfélék vagyunk, és mennyire másként dolgozzuk fel a gyászt. Mindenkinek a saját útját kell járnia.

Szóval azt gondolom, valahol anyu halálával szakadt el bennem valami. Persze volt már hasonló: édesapám december 11.-én halt meg; 9 éves voltam, a hírt csak akkor tudtam meg, amikor barátnőm édesanyja hazavitt az iskolai karácsonyozás után. A karácsonyfa alatt még ott voltak apu ajándékai, amikről halálos ágyán gondoskodott, és szinte alig fért el a sok csomag, amit barátaink "angyalkái" tettek a fa alá. 

beautiful-blur-bokeh-1271971.jpg

Egyedül maradtunk, de a karácsonyok varázsát mégis meg tudtuk őrizni. Csak egymásra számíthattuk, és betegségeink miatt minden ünnepet úgy éltünk meg, mintha az lenne az utolsó, rengeteg ajándékkal leptük meg egymást - kire, mire költöttünk volna? És rengeteg szokást ápoltunk: mindig készítettünk adventi naptárt kis meglepetésekkel, kitettük a csizmánkat az ablakba a Télapónak (igen, még felnőttként is), vacsora végén csöngetett az angyalka, elmentünk az éjféli misére, aztán jöttek sorban a barátok, vagy mi mentünk vendégségbe szinte minden nap.  És még egy dolog megfűszerezte ezt az egészet: anya és a mi közös fellépéseink. Anyunak színészként zsúfolt volt a decembere, a mesetársulattal olykor 5 előadást is lenyomtak egy nap (pl. Nagykarácsonyban, Mikulásfalván), ahová időnként elkísértem őket én is. De ha időnk engedte, anyával a saját műsorunkkal is "hakniztunk": alapítványok rendezvényein, nyugdíjas otthonokban teremtettünk karácsonyi hangulatot, vagy szerveztünk Mikulás-ünnepséget. 

Csak nézem és nézem és nézem… 
Csörgős pásztorbottal próbálom 
gyermek lelkemben ébresztgetni 
emlékét, de csak meddő álom.

Mintha sose lett volna, vagy én 
nem lettem volna soha, olyan. 
Itt állok előtte merengve 
a multon. Lassú időfolyam.

(Csighy Sándor: Karácsonyfa előtt)

Anya halálával mindez véget ért. Ugyan párommal és édesanyjával is - ilyen kicsi a családunk - meghitt karácsonyaink vannak, de már semmi nem lesz ugyanaz. Párom más családban nőtt föl, más hagyományokkal, és az ünnepi barkácsolásban, ajándékvásárlásban vagy főzésben magányos vagyok. (Pláne, hogy az általunk megszokott karácsonyi menüt - töltött káposzta, sült hal, majonézes krumpli - sosem szerette.) Sok korábbi barát is eltűnt, lemorzsolódott - erről már egy korábbi bejegyzésben bővebben írtam (A barátság anatómiája) -, és a szokások is változtak: régen az ablakba, szekrényre kifeszített zsinórra csíptettük a sok, színes, szép képeslapot, ami érkezett. Manapság jó, ha egy-egy lapot találok a postaládában, az emberek már megelégszenek egy Facebook-poszttal, Messenger-üzenettel, sms-sel -, vagy gyakran már azzal sem bíbelődnek, annyira súlytalanná vált az egész. Én még mindig tartom a szokást, egy bizonyos körnek (8-10 embernek) minden évben feladom a karácsonyi levelet.

adult-carpet-celebration-701020.jpgMi lesz?

És hogy van-e remény? Nem tudom. Néha azt gondolom, akiknek gyermeke születik, azok új esélyt kapnak, visszakaphatják gyermekeik révén a karácsonyok csodaváró, mesés hangulatát. De lehet, hogy holnap felkelek, és egész máshogy látom majd a dolgokat. Idővel beszippant a karácsonyváró hangulat. Kérdés, annyira lényeges-e, hogy így legyen? 

Mindenesetre majd próbálok tenni is ezért, megőrizni, feleleveníteni valamit a múltból. készítek adventi koszorút, és kinézek valami sütireceptet, talán páromat is ráveszem, csináljunk adventi naptárat, neki még úgyse volt ilyen. Felkeresem, hívom a számomra fontos embereket. És elmerülök emlékeimben.   

Amennyiben úgy érzed, lelki segítségre van szükséged karácsonykor, számtalan telefonos lelkisegély-szolgálatra számíthatsz az ünnepek alatt is! Az aktuális elérhetőségekről tájékozódj a neten!

Képek forrása:

1. https://diaryofamiracle.wordpress.com/tag/sad-at-christmas/

2. https://www.thegospelcoalition.org/article/christmas-is-for-those-who-hate-it-most/

3-4. pexels.com 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr2514406886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.