Ma szembejött velem egyik barátnőm posztja, aki, akárcsak én, gyermekkora óta súlyos terheket cipel a vállán, mindenféle betegségekkel kellett és kell megküzdenie. Arról írt, ismét elment egy szakrendelésre, hátha végre tudnak segíteni neki folyamatos fülcsengésén (lásd, tinnitus), amitől évek óta szenved. Nem sok remény volt benne, mert sok dokihoz elzarándokolt már bajával, akik mindig tehetetlenül széttárták a karjukat. Sajnos, a mostani orvosnő is, aki egyébként nagyon figyelmes és gondos volt, sokat beszélgetett barátnőmmel.
Nem volt benne sok remény, mégis csorogtak a könnyei, amikor eljött, és lehet, létezik valami telepátia, mert egy kicsit én is megrendültem ma, ha nem is ennyire. Mégis elgondolkoztatott, mennyire hisszük magunkat erősnek és harcedzettnek, és valójában mennyire vagyunk azok.

 Délelőtt egy hipermarketbe mentünk bevásárolni, próbáltam valami olcsóbb, de minőségi rizst találni. A polc előtt alacsony, kicsit dundi, fiatal lány pakolt vidáman, finom parfümillat lengte körül. Segített kibogarászni az árakat, elviccelődtünk arról, mi olcsóbb, a hús vagy a zöldség, és legalább majd most lefogy, akinek kell (itt magára mutatott).

2022. február 24-én vette kezdetét az Ukrajna elleni orosz invázió. Az emberek, hogy szolidaritásukat és béke iránti vágyukat kifejezzék, sokszor teszik közzé, tüntetik fel a béke valamelyik ismert szimbólumát. De honnan erednek ezek a jelképek, és mi volt eredeti jelentésük? Cikksorozatom első részében a legismertebb szimbólumokat mutatom be. (Fotó: Jim Marshall - Haight Street)

A "hivatalos" békeszimbólum története

A nemzetközileg elismert békeszimbólum eredetét tekintve sajnos ismét nagyon aktuális. Ugyanis a szimbólumot a brit nukleáris leszerelési mozgalom (Campaign for Nuclear Disarmament) számára tervezte Gerald Holtom művész és mérnök. 1958. február 21-én mutatta be a Közvetlen Cselekvési Bizottságnak (Direct Action Committee). A szimbólum terve elnyerte a bizottság tagjainak tetszését, és az április 4-én tartott maratoni felvonulás hivatalos szimbólumaként fogadták el. A tüntetők a londoni Trafalgar tértől egészen a berkshire-i Aldermastonban található Atomfegyverkutató Intézetig (AWE) vonultak, több mint 40 kilométert gyalogolva. (A kép a felvonuláson készült - Getty Images)

Feldobta a Facebook, hogy ma van a kávé világnapja, és ezzel kapcsolatban elgondolkodtam, hogyan is alakult kapcsolatom a "fekete levessel". Amit leírok, abban valószínűleg nem lesz semmi különleges, történetemben sokan ráismernek majd magukra.

A kávét, pontosabban a kávé ízét mindig is nagyon szerettem - szerintem főleg emiatt ittam, és nem elsősorban frissítő hatása miatt. Sőt, sokáig úgy éreztem, nincs különösebb hatással szervezetemre; akkor is nyugodtan tudtam aludni éjjel, ha este még ittam egy csészével, és nem pörögtem túl napi 4-5 csésze után sem. Igaz, vérnyomásom mindig is alacsony volt. A szívműtétem óta kicsit más a heyzet, jobban megérzem a kávéban lévő koffeint, és párom is árgus szemekkel figyeli kávéfogyasztásomat. Így ha lehet, kiadós tejeskávékat iszom, vagy koffeinmentes változatból készíttetek kávét. De lássuk a kezdeteket.

Most, amikor a média tele van az újból megnyiló teraszokat elárasztó tömegek fotóival, és sokak idegeit borzolja az emberek felelőtlen viselkedése, igencsak megdöbbentő szembesülni azzal, hogy egy 17. századi angol falu milyen önfeláldozó lépésre szánta el magát. Amikor ugyanis 1666 tavaszán bekopogtatott a pestis, a lakók önkéntes karanténba vonultak. Nem hagyták el többé a falu határát, vállalva azt is, hogy mindannyian meghalhatnak. 

Bár sokan érzik úgy, hogy a mostani pandémia szokatlan, rendkívüli történelmi esemény, és épp ezért nehéz elképzelni, hogy nem emberi hiba vagy valamiféle összeesküvés áll a hátterében, az igazság az, hogy a járványok végigkísérték a történelmet - nem csak az emberét, az egész bolygóét. Persze, a most élő, európai generációk szerencsések, hiszen a legutóbbi, világméretű járványok is jó 60-70 évvel ezelőtt voltak, így már csak az idősek tudják igazán, milyen súlyos következményekkel járt a diftéria, a TBC vagy a polio (járványos gyermekbénulás) felbukkanása. Az utolsó poliovírusos megbetegedést például 1969-ben jegyezték fel hazánkban, mára a betegség szinte az egész világon eltűnt - 2016-ban csak 9 esetet jelentettek. Persze a fejlődő országokban a rossz higiénia, egészségügyi rendszer miatt még mindig gyakori a veszettség, a malária, a HIV vagy az ebola. Ezek azonban általában "határokon belül" maradnak, és a hatalmas földrajzi távolság miatt nem igazán érezzük ezek súlyát, nehezen tudjuk átérezni, milyen, amikor egy járvány miatt kihal a fél falu.

Emlékszem, amikor úgy 5-6 éves lehettem, teljesen ledermedtem a tévé előtt. A hírekben – most már tudom – a Tienanmen téri vérengzésről volt szó. Sebesülteket láttam, kétségbeesett, síró embereket, mentőket, káoszt. De ami még félelmetesebb volt számomra, az a madártávlatból mutatott több tucatnyi, némán sorakozó tank volt. Bepánikoltam, nem tudtam, Kína milyen messze van, és apukámnak kellett elmagyaráznia, hogy nem, nem lesz baj, nem érhet el hozzánk ez a háború.

Utána hosszú éveken keresztül rosszul lettem, ha csak meghallottam a Panoráma című műsor intróját, mert nekem egyet jelentett azzal az ablakkal, amiben szenvedést, vért, háborút látok, ami bármikor a mi jelenünk is lehet. És ehhez még hozzá tett néhány filmélmény is, pl. a Terminátor című film, amelynek elején atombomba éget hamuvá pillanatok alatt egy játszóteret, és évekig minden repülőgép morajlásnál lebénultam, azt vizionálva, hogy épp egy világot pusztító bomba lökéshullámai közelednek.

Aztán felnőttem, a háborús hírek megszokottá váltak, mindig hallottuk, épp itt folyik népírtás, épp ott zajlik katonai puccs, és még a dél-szláv háborúnál sem éreztük át mi, gyerekek, hogy pontosan mi történik.

Annyit tudtunk, abban az időben nem nagyon ajánlatos kirándulást szervezni a déli határ közelébe. Nem a mi valóságunk volt. Persze, akinek rokonai éltek a határon túl, vagy a határnál lakott, annak ez volt a valóság.

Arra gondoltam, hogy miután a COVID még előreláthatólag jó ideing velünk lesz, ismét olyan témát veszek elő, ami a tüdővel kapcsolatos, hiszen a koronavírusos fertőzés egyik gyakori és súlyos szövődménye töbek közt a tüdőgyulladás. Ám most inkább a megelőzésre fektetném a hangsúlyt - a lélegeztetőgépről szóló írásommal már eleget borzoltam a kedélyeket.

Ilyenkor, amikor egy világméretű járvánnyá dagadt fertőző betegség fenyegeti az embereket, sokan használják ki a "piaci rést". A boltok polcait már elárasztották a mindenféle immunerősítő csodaszerek, a neten pedig naponta 50-szer olvasom el, hogy "nem kell maszk meg oltás mer' az immunredszert kell erősíteni", és persze élénk diskurzus folyik a természetgyógyászati csoportokban is arról, hogy most az ezüst kolloid vagy a hidrogén-peroxid fogyasztása hatásosabb-e fertőzések ellen. Már létezik "tüdővitamin" (doboza 7-8 ezerért), de azok, akik igazán biztosra mennek, azok a mézbe áztatott gyömbértől kezdve a B12 vitaminig és a kovaföldig mindent hadrendbe állítanak.