Azok közé tartozom, akik nem túl nagy rokonsággal rendelkeznek. Egykének születtem, szüleim korán meghaltak, a nagynénik, unokatestvérek és egyéb felmenők nagy része vagy nem él, vagy – nyomós okokból - nem tartom velük a kapcsolatot. Nagyszüleim se sokáig voltak jelen életemben, és amíg éltek, addig se volt rózsás a viszonyunk – édesanyámat például az apja verte, a családot elhagyta, egy ízben anyám öngyilkos akart lenni miatta kamaszként. Így családom múltjáról csak töredékek, szilánkok maradtak meg, amit anyámtól, apámtól hallottam gyerekkoromban. Például egy vonatbalesetről, melynek egyik halottja dédnagyapám volt - egyik túlélője pedig édesanyám...  

Négy nap múlva lesz a könyvbemutatóm. Sokan talán azt gondolják "csak" egy újabb felolvasóest, amiből rengeteg van, különösen az Ünnepi Könyvhét idején. Valóban: sokan vagyunk mi író-félék, az ember számon se tudja tartani. Talán ráérsz, talán nem, általában van valami fontosabb program, és hát majd következő alkalommal... Pedig egy könyvnek sokkal nagyobb jelentősége van, mint hogy xy műveit papírra nyomtatták. Minden könyvenk megvan a története, sorsa, és írójának ezért még fontosabb lehet, hogy olvasókra találjon, hogy visszajelzést kapjon, hogy az emberek megiszteljék jelenlétükkel - mert ez talán az életet jelenti számára, és mert minden egyes könyv egy küzdelem lenyomata.          

Egy időben soha nem gondoltam, hogy verseket fogok írni. Az irodalom mindig része volt az életemnek, mindennél jobban vonzottak a könyvek, az a fajta gyerek voltam, akit nem a játék- hanem a könyvesbolt kirakata elől volt nehéz elvonszolni. Unszolásomra szüleim már óvodásként megtanítottak olvasni, és ezután olvastam evés, fürdés, utazás, sőt, iskolába menet is, könyvbe temetkezve rutinosan kerülgettem az akadályokat a járdán. Olvasói preferenciámat zsírfoltos és párától hullámos lapok jelzik.

Persze ez nem volt véletlen: édeasanyám színész volt, és a könyvekkel megrakott polcok természetes közegemet jelentették. Amikor még csak kúsztam-másztam a padlón, szemmagaságban a Rivalda drámaantológiával találkoztam, és apám a Révai Nagylexikonnal tanította, hogy kell betűrendben kikeresni valamit. 

HALLGASD VISSZA! Június 8-án a Klasszik Rádió Intermezzo c. műsorának vendége voltam:  

Ebből kifolyólag mindig érdekelt az írás is, leginkább a próza, anyám Erika írógépét lenyúlva vertem a klaviatúrát első regénykezdemnyeimet papírra vetve. De még ekkor abban reménykedtem, követhetem majd anyámat a színészi pályán, vagy legalábbis, valamilyen előadóművésszé anavzsálhatok, zongorázni is tanultam, de genetikai átkom-örökségem, a Marfan-szindróma újabb és újabb nehézségeket gördített elém: mellkasműtétek, egyre görbülő gerinc, fogyó levegő... Édesapám már nem élt, anyám féltőn, óvatosan terelgetett a szellemi tevékenységek felé.

Amikor kiderült, hogy súlyos gerincferdülésem operációját senki nem vállalja idehaza, mert a műtősztalon maradhatok (de műtét nélkül sem maradok sokáig életben), jó másfél éves küzdelem kezdődött: hogyan tovább? Mi legyen? Végül egy Németországban dolgozó, magyar gerincsebész, Dr. Jezsenszky Dezső vállalt.

Legszebb a hátam
mióta nem torz púpos
mióta egy híres orvos
gonddal újraalkotta
vésõvel és kalapáccsal
akár a márványszobrokat
azóta anyám ha fáradt
éhes szemével simogatja hátamat
– az augusztusi nap
égette sötétté fényessé
mint az almamag –
lassan fák kérgéhez barnulok

Félévet töltöttem egy német klinikán, ahonnan gyógyultan térhettem haza - egy könyv kéziratával a kezemben, melyet németországi "kalandomról", műtétemről írtam. 15 éves voltam ekkor, és azzal a szándékkal ragadtam tollat, hogy megörökítsem mindazt a jót, ami velem történik, hogy újab lehetőséget kaptam az életre, és hogy részletesen beszámoljak a folyamatról mindazoknak, akik hasonló cipőben járnak. És persze irodalmi önéletrajzok is lebegtek szemem előtt - szerettem volna íróik nyomdokaiba lépni. 

A könyv megjelent Meg vagyok húzatva?! címnel, hamar el is fogyott, és ez hatalmas lökést adott ahhoz, hogy komolyan elgondolkodjak az írói pályán. A gimnáziumban az irodalomra koncentráltam, országos tanulmányi versenyen indultam, felvételi nélkül jutottam be az ELTE magyar és esztétika szakára. De a versek ekkor még csak amolyan kísérletezést jelentettek. Próbáljuk meg, hátha megy ez is! - gondoltam.

Az volna szép, az volna jó,
ha versem, mint a gõte hasfalán
a minta volna szótagolható –

És mindegy lenne, mely fát kérdezed,
egyként redõzné kérgük versemet.

Tán egyszer minden versemet,
mint ósdi gyöngysort, szétszedem,
s egy-egy szavam piciny tehernek
bogár hátára ültetem.

Aztán valahogy "benne ragadtam". 2008-ra már összegyűlt egy kötetre való vers, mely Rubato címen jelent meg. Összefoglalója volt ez szárnypróbálgatásaimnak, felnőttéválásomnak, és egyben egy újabb próbatételnek is: 2003-ban 3 hónapra intenzív osztályra, lélegeztetőgépre kerültem egy súlyos tüdőgyulladás miatt. Mindez a versekben is megőrződött.

Édesanyámmal első verseskötetem bemutatóján (Rátkay Klub, 2008)

Az első kötet megjelenése mindig nagy vízválasztó: sokan "leülnek", nehezen lépnek tovább, találnak folytatást. Nekem is kellett pár év, mire rátaláltam új hangomra. Az élet furcsa játékot űz: miután 2008. szeptemberében együtt ünnepeltük édesanyámmal első verseskötetemet - mely az ő sikere is volt, hiszen ő segített túlélni a sok betegséget -, pár hónapra rá a rák egy agresszív formáját diagnosztizálták nála. Február 21-én elvesztettem őt... Elnémultam - egy időre, hogy aztán mindez újabb versekben törjön felszínre. Újabb verseskötetem, a Lamento ismét egy nagy életszakaszt lezárva, 8 évvel később jelent meg, amikor már ismét egy új próbatétel várt rám: egy szívműtét.

Kell az álom veled, mint a drog.
Ha szenvedés, mert rád találni kín,
ha erőd szemem láttára egyre fogy,
s kudarcot vall a gyermeki mentőakció,
mert pusztulásod önként vállalod;
jobb így látni téged, mint sehogy.

Elfektetem testem a sötétben,
és feléd indulok.

A műtét kockázatos volt, és eleinte nem is akarták vállalni. Másfél évet vártam és készültem rá, hogy tüdőm megfelelő állapotban legyen hozzá. De az új kötet előkészítése (emlékszem, ahogy a tüdőrehabilitáción jegyzeteltem szerkesztett változatot) erőt adott - terveztem, tudtam, kell, hogy legyen folytatás, blogot indítottam, ismét naplót írtam. 2017. december 6-án műtöttek.

Férjemmel és az oxigénpalackkal otthonunkban (Fotó: Schumy Csaba)

És most itt egy újabb kötet. Ismét egy életszakasz summázata: a kivonulásé. A szívműtét sok dolgot megváltoztatott bennem - fizikailag és lelkileg is. Noha a műtét, a szívbillentyűbeültetés maga remekül sikerült, sajnos fizikai állapotom sokat romlott, egyre korlátozottabb életet élek, egyre többet van szükségem oxigénre, támogatásra. Így úgy döntöttünk férjemmel: elköltözünk Pest 8. kerületéből, és gyermekkorom nyarainak színhelyére, nyaralónkba tesszük át székhelyünket. Házat vettünk, hosszas felújításokba fogtunk, itt volt a pandémia is... De immár megvan a kis menedékünk, tóparton, sok-sok növény és állat között. És végre összeállt az újabb verseskötet, melynek bemutatójára most Titeket is szeretettel invitállak. Gyertek, ünnepeljetek velem!

Hátrahagytam hát a nyüzsgő várost,
a papundekli panelházakat, buszmegállókat, romkocsmákat és
kínai zsibvásárokat, amikről azt hittem, mint
gyermek az anyja csecsére, majd
mindig visszavágyik,
amellyel azt hittem,
örökre elköteleződtem −

de most jegygyűrűmet messzire hajítottam.
A tó nyelte el. Csak néhány
fodrot keltett, és már el is simult,
ahogy jómagam is.

Az utóbbi pár hónapban valahogy nem éreztem magam jól, vagyis, alapbetegségeim mellett (Marfan-szindróma, kicsi tüdőkapacitás, oxigén-terápia, műszívbillenytű, stb.) még a szokásosnál is cefetebbül voltam, így úgy döntöttem, nem várom meg az éves kontrollokat, szépen végigjárom a dokikat – pulmonológia, kardiológia, ortopédia, stb. A héten volt időpontom a városmajori szívkórházba, ahol 2017 decemberében operáltak, sebészem, Szabolcs Zoltán professzor úr csütörtökönként tart ambulanciás rendelést, szóval viszonylag hamar tudott fogadni.

Vagyis fogadott volna, ha egy akut eset miatt nem riasztják a műtőbe, így egy fiatal sebészrezidens helyettesítette, aki azonban szintén kellő alapossággal és kedvességgel vizsgált. Olyannyira, hogy nem elégedett meg az ultrahang- és EKG-leletekkel, aggasztotta, hogy a fizikiai teherbírásom nagyon visszaesett, és terhelésre jelentkező mellkasi és hátfájdalmakra panaszkodtam. Végül úgy döntött, nézzenek meg CT-vel alaposabban, ami tényleg a "vesémbe lát". És amúgy is kell kétévente egy ellenőrzés műbillentyűbeültetés után.

Általában többnyire csak hollywoodi filmekben, szappanoperákban látunk olyat, hogy valaki oxigénpalackkal él otthon, vagy azzal közlekedik – utóbbi még filmekben is ritka. (Nekem hirtelen a Casino c. film bírósági jelenete jutott eszembe, ahol a meffiózók oxigénpalackkal jelentek meg a bíróságon.) Ennek általában az az oka, hogy ha valaki oxigénellátásra szorul, ott nagy a baj, és a beteg már olyan állapotban van, hogy nem képes elhagyni otthonát, szobáját, a kórházat.

Ugyanakkor az is lehet az oka, hogy a betegek nem tudnak róla, van lehetőség olyan hordozható oxigénterápiás eszközök igénylésére, amellyel (ha segítséggel is), de órákra, vagy akár napokra is megoldható a beteg oxigénellátása házon kívül.

Ismét egy régi álmom teljesült tegnap, ugyanis mindig nagyon szerettem a farsangi bálokat, de gyerekkorom óta nem lehetett ilyesmiben részem. Imádtam átváltozni, és színész édesanyám házi jelmeztárának és kreativitásának köszönhetően ez mindig sikerült is. Aztán a gyermekévek elmúltak, az iskolában az idősebb korosztálynak nem nagyon rendeztek ilyen mulatságot, az a pár alkalom, ami felnőttként adódott, meghiúsult: egyszer például a buszmegállóból fordultam vissza jelmezt rejtő batyummal, mert barátnőm, akivel görög farsangi bálba indultunk, ott hívott fel, hogy belázasodott, ágyban fekszik.

Maradtam a „másik oldalon”, évekig, mint díszlet- és jelmez-készítő dolgoztam édesanyám mellett, mindig másoknak festettem arcot, másokat öltöztettem, másoknak kölcsönöztem, varrtam, festettem jelmezt. Nagy ritkán volt alkalmam felölteni ezeket, ha be kellett valamit fotózni, vagy egyszer, mint hostess, gésának öltözve osztogattam ázsiai tematikájú magazinokat egy moziban az Egy gésa emlékiratai előtt. Most is a „másik oldalon” dolgozom, mint muzeológus gyűjtöm, rendezem, kutatom, adatolom a cirkuszi kosztümöket. De hétvégén megtört a jég.

Itt az október vége, és ismét fellángolnak a viták, kell-e nekünk Halloween vagy sem. Megjelennek ilyenkor a berzenkedő posztok ("Itt mindenszentek van! Meg halottak bapja!"), és az ellencikkek is, melyek azt bizonygatják, a mi hagyományainkban is fellelhetők hasonló szokások. Bevallom, én soha nem voltam semmi jó elrontója, és nem gondolom, hogy az lenne a legnagyobb fenyegetés – mire is? – ha nálunk is ünneplik néhányan a Halloweent.

A hagyományokat, a kultúrát illetően van egy hatalmas félreértés az emberekben, ami ilyenkor különösen megmutatkozik.

Sokan ugyanis azt gondolják, a kultúrának, és annak különböző területeinek - nyelv, művészet, ünnepek, szokások, stb. - van fejlődési útja, "csúcspontja", egy ideális állapota, és minden változás, ami ezt a rendszert érinti, visszafejlődés, romlás. Mintha egy emberről beszélnénk, aki megszületik, eléri egészségi, szellemi zenutjén, és utána már hanyatlás következik, majd a halál. És ehhez igazodva a legtöbben konzerválni igyekeznek egy adott korszak kulturális állapotát, nem véve figyelembe, hogy amit ők idealizálnak, az egykor szintén újnak számított, sőt, talán a régiek számára hasonlóna megvetendően és botrányosnak.

Holott a kulturával foglalkozó szakemberek szerint értelmetlen fejlődésről beszélni, összehasonltani különböző kutuúrákat, időszakokat. Ami állandó: az a változás.

A világ változik, mi is, a gyerekeink pedig már egészen más közegben nőnek fel, mint mi 30-40-50 évvel ezelőtt. Sok hagyomány feledésbe merült az évszázadok, évezredek folyamán, mert az emberek élete gyökeresen átalakult, pl. nehezebben kapcsolódik a természethez egy panellakásban felnőtt fiatal, így nem igazán fogja magáénak érezni az aratási ünnep hagyományát. Sokkal inkább fogja keresni, ünnepelni az olyan alkalmakat, amikor összegyűlhet családjával, barátaival ünnepelni, bulizni. Lehet, hogy már nem fog tudni azonosulni keresztény vagy népi ünnepekkel, nem fogja tudni, mi az a hamvazószerda, amikor a farsang véget ér, de örömmel fog maskarába bújni november 30-án.

Hogy ez jó-e vagy sem? Az átlagos emberek szempontjából, ha engem kérdeztek, az a kérdés, az illető jól érzi-e magát a bőrében, egyben van ez az „identitása”, boldog-e, kell-e attól félnie, korlátozzák-e, kinézik-e hagyományai, szokásai megtartásakor. Egy muzeológus, antropológus szemével nézve: nyilván szomorú, ha nyom nélkül tűnnek el a hagyományok, nincs, aki ápolja, nem lesz többé elérhető ez a „tudás”, esetleg csak rekonstruálva vagy felvételen – de azt nem hinném, hogy a szakemberek számára önmagában jobb vagy rosszabb lenne egy hagyomány, ahogy a nyelvészek se mondják soha azt, „romlik a nyelv”. Mert a nyelv is folyton változik, és addig működik jól, amíg használói jól tudnak segítségével kommunikálni, megértetni magukat és másokat megérteni. Ha ez idegen szavak behozatalával, új szavak alkotásával (lásd nyelvújítás), és bizonyos kifejezések kikopásával jár, akkor úgy. Ez a lényeg. Ahogy egy ismerősöm írta:

"Én már öreg vagyok ehhez a hallowen ünnephez, tavaly még nem igazán törődtem vele... DE!! Itt az unokám, aki teljesen másképp, más szokásokkal nő fel mint én, de még a fiamnál is másképp.... Szóval, házat feldíszítettük, tök faragás holnap -akkor lesz együtt mindenki-, haladni kell a korral, és bármennyire is szeretném a régi dolgokat, szokásokat, az a fontos, hogy az uncsim boldog legyen!!!

Természetesen ettől még megemlékezünk azokról akik sajnos már nincsenek velünk, elmeséljük Milánnak milyen volt régen, sőt, azért van amit ki is próbáltatunk vele, de tudomásul kell venni, más szelek fújnak.... Ha az unokám boldog, akkor én is az vagyok!!!"

Idén a szülők ismét Halloween-i csokiosztást rendeznek a környéken. Szabadon lehet csatlakozni, a jelentkezők fölkerülnek egy térképre, a gyerekek pedig ezt az útvonalat járhatják be. Tavaly én is részt vettem barátnőm oldalán, nagyon mókás volt, a környék pedig rendkívül hangulatos. Reméltem, hogy idén mi is csatlakozhatunk az új házban a „mozgalomhoz”, nem jött össze. Majd jövőre… Addig teszek egy sétát, a közeli büfében már tegnap nagy készülődés volt: tökfaragás, szellemalakok készítése, pókhálózás. Holnap pedig irány a temető.

Tetszett a cikk? Kérdésed van?

Látogass el hivatalos FB-oldalamra, nézz bele Youtube-videóimba,  vagy írj rám e-mailben!

Instán is megtalálsz: @szondayszandra 

Képek forrása:  1. hyperallergic.com; 2. pitofrod.blogspot.com; 3. thenotsoinnocentsabroad.com

Ma szembejött velem egyik barátnőm posztja, aki, akárcsak én, gyermekkora óta súlyos terheket cipel a vállán, mindenféle betegségekkel kellett és kell megküzdenie. Arról írt, ismét elment egy szakrendelésre, hátha végre tudnak segíteni neki folyamatos fülcsengésén (lásd, tinnitus), amitől évek óta szenved. Nem sok remény volt benne, mert sok dokihoz elzarándokolt már bajával, akik mindig tehetetlenül széttárták a karjukat. Sajnos, a mostani orvosnő is, aki egyébként nagyon figyelmes és gondos volt, sokat beszélgetett barátnőmmel.
Nem volt benne sok remény, mégis csorogtak a könnyei, amikor eljött, és lehet, létezik valami telepátia, mert egy kicsit én is megrendültem ma, ha nem is ennyire. Mégis elgondolkoztatott, mennyire hisszük magunkat erősnek és harcedzettnek, és valójában mennyire vagyunk azok.

 Délelőtt egy hipermarketbe mentünk bevásárolni, próbáltam valami olcsóbb, de minőségi rizst találni. A polc előtt alacsony, kicsit dundi, fiatal lány pakolt vidáman, finom parfümillat lengte körül. Segített kibogarászni az árakat, elviccelődtünk arról, mi olcsóbb, a hús vagy a zöldség, és legalább majd most lefogy, akinek kell (itt magára mutatott).