A napokban egyre-másra dőlnek meg a melegrekordok kis hazánkban, ami lehet, hogy a fűtésszámlának jót tesz, amúgy a természetnek nem nagyon. Már senki sem tagadhatja, hogy a telek egyre enyhébbel, jó ha 1-2 alkalommal esik hó. Ilyen időben boldogan lubickolna a vírusok, markukba röhögnak a kullancsok, poloskák, miközben a növények teljes időzavarban vannak: szilveszterkor szirmot bontott az aranyeső; januárban kibújt a hóvirág.
Én meg várom, hogy végre befagyjon a tó, örömmel figyelem, ahogy jegecesedik, hártyásodik a tó felszíne, míg aztán az Égi Felelős fityiszt nem mutat, és újból kéken fodrozódik a víz. Pedig tavaly időnként még rámerészkedtem, a jégre, a kutyák meg vidáman szaladgáltak rajta, csodálkozva, hogy szárazon is megközelíthetik a nádas másik oldalát.
(Kerékpáros a befagyott Balatonon Siófoknál, 1971, Fortepan)
Bezzeg régen! A tó minden évben masszívan befagyott, és ilyenkor hétvégente szüleim összeszedték néhány osztálytársamat, és lekirándultunk a tóparti házunkba (ami akkor még csak nyaralóként funkcionált). Vittünk termoszban teát, és ha már nagyon fáztunk, bekérezkedtünk valamelyik ott lakó szomszédhoz - legalább nem kellett a hideg nyaraló hideg wc-ülőkéjére ülni. :D Szóval a tavon mindig nagy élet volt, a fiúk szabályos hokipályát alakítottak ki maguknak.
Milyen volt a tél Moszkvában a 80-as években? Olvasd el itt!
Én csak csoszogtam a két élű tanuló korcsolyámon (irigyeltem is anyut a kecses, fehér bőrkorcsolyájáért), meg ültem többed magammal a szánkón, amit apa pörgetett meg, mint egy kalapácsvető - majd hirtelen elengedett. Meg kacagtuk a kutyánkat, Negrót, a fekete spánielt, aki igyekezett lépést tartani velünk, miközben szanaszét csúsztak nagy, szőrös tappancsai. Legszebb élményeim közé tartozik, hogy apuval egyszer elindultunk a túlpart felé ketten - ő szabadon suhanva, mint mindig, hajadonfőtt, én simán talpon csúszkálva utána. Figyeltük a rianásokat, a jég mintáit, az alatta sötétlő vizet...
A régi telek arról is eszembe jutottak, hogy valamelyik nap a beszkennelt fotók között láttam egy régi-régi képet rólam és anyuról és ismét csak Negróról. Kis időbe telt, de megtaláltam a fotót: talán 3-4 éves lehetek, egy szánkón ülünk, a népligeti szánkódombnál, a 80-as évek divatja szerint tetőtől talpig irhabundába csomagolva - eszkimónak is nézhettek volna.
Ó, hogy utáltam ezeket a bundácskákat! Szépek voltak, mutatósak a nagy szőrmegallérral és hímzésekkel, díszgombokkal, és persze jó melegek is, de közben iszonyatosan merevek és nehezek is egy pöttöm gyerek számára. (És még hozzáillő irhakesztyű is volt.) 
Hol volt akkor még a szőrmeellenes lobbi! Ez volt akkor a legjobb: nem léteztek akkor még olyan spéci, szél- és vízálló túracuccok, mint manapság! Ezért a téli sétákat is utáltam, mert előbb-utóbb átázott a hótaposó, a kicsi kesztyű, én meg, vékony kislányként elkékült ajkakkal, piros ujjacskákkal vacogtam.
A kép tehát a népligeti szánkódombnál készült - nem tudom, manapság hányan járnak arra, ma elmentünk mellette, minden zöld volt, néhány kutyás és sportoló kerengett arra. 30 évvel ezelőtt minden télen tele volt a liget, 8. kerületi lakosként nekünk is ez volt a legközelebb. Kevés jó városi hely létezett, talán még a Gellért-hegyen és a városligeti Király-dombon lehetett jót szánkázni - vagy ha vendégségbe mentünk a János-hegyen lakó osztálytársamhoz.
A szánkódombot hó nélkül is kedveltük, az osztályunkat rengetegszer vitték ki, hogy jókat nyargalásszunk a lejtőn, vagy a domb aljánál csapatversenyekben vezessük le fölösleges energiánkat.
És ha már hó, íme egy régi felvétel az 1987-es nagy havazásról! Én ugyan nem emlékszem rá, de szüleim azt mesélték, apám elvitt valahova vendégségbe, ahonnan aztán nem tudtunk hazajönni a nagy hó miatt - ott kellett éjszakáznunk.
Ti mire emlékeztek a régi telekből?
