Négy nap múlva lesz a könyvbemutatóm. Sokan talán azt gondolják "csak" egy újabb felolvasóest, amiből rengeteg van, különösen az Ünnepi Könyvhét idején. Valóban: sokan vagyunk mi író-félék, az ember számon se tudja tartani. Talán ráérsz, talán nem, általában van valami fontosabb program, és hát majd következő alkalommal... Pedig egy könyvnek sokkal nagyobb jelentősége van, mint hogy xy műveit papírra nyomtatták. Minden könyvenk megvan a története, sorsa, és írójának ezért még fontosabb lehet, hogy olvasókra találjon, hogy visszajelzést kapjon, hogy az emberek megiszteljék jelenlétükkel - mert ez talán az életet jelenti számára, és mert minden egyes könyv egy küzdelem lenyomata.          

Egy időben soha nem gondoltam, hogy verseket fogok írni. Az irodalom mindig része volt az életemnek, mindennél jobban vonzottak a könyvek, az a fajta gyerek voltam, akit nem a játék- hanem a könyvesbolt kirakata elől volt nehéz elvonszolni. Unszolásomra szüleim már óvodásként megtanítottak olvasni, és ezután olvastam evés, fürdés, utazás, sőt, iskolába menet is, könyvbe temetkezve rutinosan kerülgettem az akadályokat a járdán. Olvasói preferenciámat zsírfoltos és párától hullámos lapok jelzik.

Persze ez nem volt véletlen: édeasanyám színész volt, és a könyvekkel megrakott polcok természetes közegemet jelentették. Amikor még csak kúsztam-másztam a padlón, szemmagaságban a Rivalda drámaantológiával találkoztam, és apám a Révai Nagylexikonnal tanította, hogy kell betűrendben kikeresni valamit. 

HALLGASD VISSZA! Június 8-án a Klasszik Rádió Intermezzo c. műsorának vendége voltam:  

Ebből kifolyólag mindig érdekelt az írás is, leginkább a próza, anyám Erika írógépét lenyúlva vertem a klaviatúrát első regénykezdemnyeimet papírra vetve. De még ekkor abban reménykedtem, követhetem majd anyámat a színészi pályán, vagy legalábbis, valamilyen előadóművésszé anavzsálhatok, zongorázni is tanultam, de genetikai átkom-örökségem, a Marfan-szindróma újabb és újabb nehézségeket gördített elém: mellkasműtétek, egyre görbülő gerinc, fogyó levegő... Édesapám már nem élt, anyám féltőn, óvatosan terelgetett a szellemi tevékenységek felé.

Amikor kiderült, hogy súlyos gerincferdülésem operációját senki nem vállalja idehaza, mert a műtősztalon maradhatok (de műtét nélkül sem maradok sokáig életben), jó másfél éves küzdelem kezdődött: hogyan tovább? Mi legyen? Végül egy Németországban dolgozó, magyar gerincsebész, Dr. Jezsenszky Dezső vállalt.

Legszebb a hátam
mióta nem torz púpos
mióta egy híres orvos
gonddal újraalkotta
vésõvel és kalapáccsal
akár a márványszobrokat
azóta anyám ha fáradt
éhes szemével simogatja hátamat
– az augusztusi nap
égette sötétté fényessé
mint az almamag –
lassan fák kérgéhez barnulok

Félévet töltöttem egy német klinikán, ahonnan gyógyultan térhettem haza - egy könyv kéziratával a kezemben, melyet németországi "kalandomról", műtétemről írtam. 15 éves voltam ekkor, és azzal a szándékkal ragadtam tollat, hogy megörökítsem mindazt a jót, ami velem történik, hogy újab lehetőséget kaptam az életre, és hogy részletesen beszámoljak a folyamatról mindazoknak, akik hasonló cipőben járnak. És persze irodalmi önéletrajzok is lebegtek szemem előtt - szerettem volna íróik nyomdokaiba lépni. 

A könyv megjelent Meg vagyok húzatva?! címnel, hamar el is fogyott, és ez hatalmas lökést adott ahhoz, hogy komolyan elgondolkodjak az írói pályán. A gimnáziumban az irodalomra koncentráltam, országos tanulmányi versenyen indultam, felvételi nélkül jutottam be az ELTE magyar és esztétika szakára. De a versek ekkor még csak amolyan kísérletezést jelentettek. Próbáljuk meg, hátha megy ez is! - gondoltam.

Az volna szép, az volna jó,
ha versem, mint a gõte hasfalán
a minta volna szótagolható –

És mindegy lenne, mely fát kérdezed,
egyként redõzné kérgük versemet.

Tán egyszer minden versemet,
mint ósdi gyöngysort, szétszedem,
s egy-egy szavam piciny tehernek
bogár hátára ültetem.

Aztán valahogy "benne ragadtam". 2008-ra már összegyűlt egy kötetre való vers, mely Rubato címen jelent meg. Összefoglalója volt ez szárnypróbálgatásaimnak, felnőttéválásomnak, és egyben egy újabb próbatételnek is: 2003-ban 3 hónapra intenzív osztályra, lélegeztetőgépre kerültem egy súlyos tüdőgyulladás miatt. Mindez a versekben is megőrződött.

Édesanyámmal első verseskötetem bemutatóján (Rátkay Klub, 2008)

Az első kötet megjelenése mindig nagy vízválasztó: sokan "leülnek", nehezen lépnek tovább, találnak folytatást. Nekem is kellett pár év, mire rátaláltam új hangomra. Az élet furcsa játékot űz: miután 2008. szeptemberében együtt ünnepeltük édesanyámmal első verseskötetemet - mely az ő sikere is volt, hiszen ő segített túlélni a sok betegséget -, pár hónapra rá a rák egy agresszív formáját diagnosztizálták nála. Február 21-én elvesztettem őt... Elnémultam - egy időre, hogy aztán mindez újabb versekben törjön felszínre. Újabb verseskötetem, a Lamento ismét egy nagy életszakaszt lezárva, 8 évvel később jelent meg, amikor már ismét egy új próbatétel várt rám: egy szívműtét.

Kell az álom veled, mint a drog.
Ha szenvedés, mert rád találni kín,
ha erőd szemem láttára egyre fogy,
s kudarcot vall a gyermeki mentőakció,
mert pusztulásod önként vállalod;
jobb így látni téged, mint sehogy.

Elfektetem testem a sötétben,
és feléd indulok.

A műtét kockázatos volt, és eleinte nem is akarták vállalni. Másfél évet vártam és készültem rá, hogy tüdőm megfelelő állapotban legyen hozzá. De az új kötet előkészítése (emlékszem, ahogy a tüdőrehabilitáción jegyzeteltem szerkesztett változatot) erőt adott - terveztem, tudtam, kell, hogy legyen folytatás, blogot indítottam, ismét naplót írtam. 2017. december 6-án műtöttek.

Férjemmel és az oxigénpalackkal otthonunkban (Fotó: Schumy Csaba)

És most itt egy újabb kötet. Ismét egy életszakasz summázata: a kivonulásé. A szívműtét sok dolgot megváltoztatott bennem - fizikailag és lelkileg is. Noha a műtét, a szívbillentyűbeültetés maga remekül sikerült, sajnos fizikai állapotom sokat romlott, egyre korlátozottabb életet élek, egyre többet van szükségem oxigénre, támogatásra. Így úgy döntöttünk férjemmel: elköltözünk Pest 8. kerületéből, és gyermekkorom nyarainak színhelyére, nyaralónkba tesszük át székhelyünket. Házat vettünk, hosszas felújításokba fogtunk, itt volt a pandémia is... De immár megvan a kis menedékünk, tóparton, sok-sok növény és állat között. És végre összeállt az újabb verseskötet, melynek bemutatójára most Titeket is szeretettel invitállak. Gyertek, ünnepeljetek velem!

Hátrahagytam hát a nyüzsgő várost,
a papundekli panelházakat, buszmegállókat, romkocsmákat és
kínai zsibvásárokat, amikről azt hittem, mint
gyermek az anyja csecsére, majd
mindig visszavágyik,
amellyel azt hittem,
örökre elköteleződtem −

de most jegygyűrűmet messzire hajítottam.
A tó nyelte el. Csak néhány
fodrot keltett, és már el is simult,
ahogy jómagam is.