Előző írásomban olyan kártyajátékokat gyűjtöttem össze, amikkel gyerekként gyakran múlattuk az időt az 1980-90-es években. Ígértem a folytatást, íme!

Ebben az időszakban  nem volt még síkképernyős tévé, videójáték sőt, a számítógép is ritkaságnak számított a családokban. A mobiltelefon pedig olyan futurisztikus vágyálom volt, amiről apukám mesélt, amikor Londonból hazatért, vagy amiket az ember néhány sci-fiben látott. Apukámnak például már az is nagy örömet okozott, hogy Bécsben tudott venni egy olyan aprócska tévékészüléket, ami a kocsi műszerfalán is elfért.

Ezért  mi gyerekek - jó idő esetén - a kertben, a tavon, a környéken vadultunk. Ha nem volt annyira jó az idő, vagy csak lustálkodni akartunk, akkor valamelyikőnk házában gyűltünk össze, és ott játszottunk. Hogy miket? Íme néhány példa:

1. "Szerepjáték"

Ebben az esetben ne a ma ismert szerepjátékra gondoljatok. Gimnazista voltam, amikor népszerűvé vált a szerepjátékozás, de én ebből kimaradtam. Gyerekként azonban nagyon sok olyan kreatív dolgot találtunk ki, amivel mások bőrébe bújhattunk.

Nekem és az egyik testvérpárnak is volt például írógépe, ami arra sarkallt minket, hogy újságot - Kacsaláb Magazin - szerkesszünk mindenféle vicces apróhirdetéssel, beszámolóval, vagy rádiójátékokat írjunk. Humorunkat leginkább a Monthy Phytonhoz hasonlítanám - szerettük az abszurditást és a stílusparódiát. Írtunk színdarabot is, amit begyakoroltunk és előadtunk. Valószínűleg igencsak megdöbbenthettük a szülőket, mert egy gonosz jósnőről szólt, aki sorban megöl szinte minden szereplőt. Jó, hát szerettük a krimiket, na.

Én anyukám horgozható Erika írógépét nyúztam. Fotó: nfe.hu

De volt, amikor egyszerűen csak lenyomtuk a magnón a REC-gombot és improvizáltunk, egyfajta rádiós hangjátékot hozva létre, ez volt a Teve Rádió. Témaköreink itt is igencsak morbidak voltak, Szabó család helyett a "Deviáns család" párbeszédeit improvizáltuk, vagy egy ideggyógyászati szanatórium mindennapjait mutattuk be... Elvoltunk, mint a befőtt. Akkoriban még ritkaság volt a videókamera - érdekes belegondolni, milyen jelenetek, kisfilmek születtek volna, ha akkor van kamerás mobilunk. Mindenesetre a magnófelvételnek is megvolt a maga varázsa.

A jó öreg kazettás hangfelvelő... Fotó: Pexels / Caleb Oquendo

2. "Gyilkosozás"

Ennek a játéknak több változata ismert, kicsit mindenki másképp emlékszik rá. Én mondjuk addig jutottam el az emlékezésben, hogy cetliket húztunk, hogy ki lesz a "rendőr", "áldozat", "gyilkos", stb. Barátnőm emlékezett vissza, hogy két gyilkos volt, akik, miután mindenki "elaludt", azaz lehunyta a szemét, némán megbeszélték, kit ölnek meg, és ezután meg kellett érinteniük az áldozatot. Amikor "reggel lett", azaz a játékosok kinyithatták a szemüket, a neszekből, zajokból kellett rájönniük, kik lehetnek a gyilkosok. A játékmenet pontos leírását itt találjátok.

Létezik a kacsintós variáció is, ahol az volt a lényeg, hogy a körben ülő játékosok között a gyilkos úgy ölt meg valakit, hogy rákacsintott. Ezt persze minél észrevétlenebbül kellett tennie, hogy ne leplezzék le. Ennek játékszabályát itt olvashatjátok.

3. "Kitalálósdi"

Ez kicsit olyan, mint a barkóba, vagy az Activity. Azért említem meg, mert ehhez kapcsolódott számunkra egy olyan kiadvány, amelynek igazán nagy a nosztalgia-faktora. A lényeg az volt, hogy film- vagy könyvcímeket kellett elmutogatni, hogy a többiek kitalálják. Akkoriban az idősebb lányok között nagyon népszerű volt a Denise magazin - tinilányoknak írt szerelmes történetek. Én ugyan egyet sem olvastam, de a többiek beszéltek róla eleget, így mindannyian ismertük a címeket, és így volt, amikor ezeket kellett elmutogatni a többieknek, pl. "Az indiánmenyasszony sírja" vagy "A kék szemű szörny". A sorozat azért is lehetett trendi, mert a címlapra magyar kamaszlányok fotóit válogatták, bárki jelentkezthetett.

A Denise-sorozat néhány darabja. Fotó: moly.hu

4. "Tavi csata"

Naponta többször is lementünk a tóra, ahol egy idő után már szülői felügyelet nélkül is játszhattunk. Itt is rengeteg játékunk volt, a cicázástól kezdve az olyan mókákig, hogy zsűri pontozta, ki tud jobban eljátszani egy cápatámadást. Ha volt két matrac a birtokunkban, akkor alakítottunk két csapatot. A nagyobbak voltak a "Dagadt Dögök", a kisebbek - ahová én is tartoztam - a "Ványadt Varangyok". A matracon ülve egymás felé eveztünk, és az a csapat nyert, amelyik előbb el tudta foglalni a az ellenfél matracát. Jelzem: ekkoriban még a magyar gyártású, vastag, szövetszerű "Palma" gumimatracok voltak piacon, amiket a végtelenségig lehetett nyúzni, meg mindenféle formára hajtogatni. Én nagyon menő voltam a kétszemélyes, nagyméretű matracunkkal, amin 3-4 gyerek is simán elfért.

A Taurus vállalat nagysikerű terméke, a Palma gumimatrac. Fotó: Fortepan / Umann Károly

Ha volt békanyál, akkor "párbajoztunk": akár csak a régi párbajozó feleknél, egymásnak háttal állva tettünk 10 lépést, majd hirtelen megfordultunk, és a kezünkbe gyűjtött békanyállal el kellett találni a másikat. Jó, persze erre a célra egy-egy labda vagy vizipisztoly is tökéletesen megfelel, de azért a békanyál jelentősen fokozta az élményt.

5. "Manózás"

Vacsora idején (olyan este 6 körül) aztán mindenki hazatért, hogy egyen és rendbe hozza magát a strandolás után, hogy aztán megfürödve, tiszta ruhába bújva, teli gyomorral gyűljünk össze ismét valakinél, és folytatódjon a játék a kertben - akár még sötétedés után is.

Legtöbbször manóztunk: ezt a játékot min. hárman kellett játszani, de annál izgalmasabb volt, minél többen voltunk. Egy labda kellett hozzá. A menete a következő volt: a kezdő játékos feldobta magasra a labdát, és mondta valakinek a nevét, akinek a labdát szánta. Lehetőleg úgy kellett dobni, hogy azért az illetőnek legyen esélye elkapni. Ha ugyanis elejtette a labdát, vagy nem kapta el, akkor mindenki szétrebbent. Addig volt lehetőség menekülésre, ameddig a címzett meg nem fogta az elguruló, pattanó labdát. Ekkor elkiáltotta magát, hogy STOP! Meg kellett állni. Ekkor a labdát fogó gyerek léphetett valaki felé hármat, és meg kellett próbálnia megdobnia. Ha eltalálta, akkor az áldozat kapott egy "csontot", ha nem sikerült, akkor a dobó. Így folyt a játék. Ha valakinek összegyűlt 3 csontja, akkor nevet kellett változtatnia. Ehhez mindenki kitalált valami vicces nevet, majd felsorakoztak háttal álló társuk mögött. A sorrendet változtathatták, amíg az illető azt nem mondta, STOP! - ekkor választott még mindig háttal állva, példul jobbról a 3. A kiválasztott gyerek adta az új nevet, ezek után a játék folytatódott, de már az új nevén kellett szólítani az illetőt. Ha valaki ezt eltévesztette, és az előző nevet mondta, akkor az illetőnek nem volt szabad elkapnia a labdát, és megint mindenki rohant szanaszét.  Ha mégis elkapta, akkor büntetésül csontot kapott. A játék nyilván annál izgalmasabb lett, minél többször kaptak a játékosok új nevet, amit egy idő után már egyre nehezebbb volt követni.

Egy labda - ezerféle játék. Fotó: Unsplash / Robert Collins 

6. "Megy a labda vándorútra..."

Szintén egy labdajáték, amit szintén sokan volt érdemes játszani. Leültünk körben úgy, hogy mindenki középre nézett. Az egyik gyerek kezében a labdával a többiek háta mögött sétált körbe-körbe, miközben a "Megy a labda vándorútra" című dalocskát énekeltük. A sétáló játékosnak le kellett tennie az egyik ülő játékos mögött a labdát úgy, hogy az minél később vegye észre. Ha észrevette, akkor fel kellett pattannia, és labdával a kezében üldözőbe vennie a másikat. Ha az körbeért úgy, hogy nem kapták el, akkor leült a másik helyére, és az üldöző lett a labdával sétáló.vItt ügyesen kellett cselezni, elhitetni másokkal, hogy valaki más mögé  tetted le a labdát, vagy épp ellenkezőleg. Így volt, aki nyugodtan üldögélt, nem sejtve, hogy mögötte van a labda.

 7. "Színcápa"

A pálya két szélén húztunk egy vonalat, ami mögött a "halacskák" védve vannak. Középen "úszkált" a cápa. A játékosok megkérdezték: "Színcápa, Színcápa, milyen színt kérsz?" A cápa mondott egy színt, és az a gyerek, akinek a ruházatán volt ilyen szín, az átsétálhatott sértetlenül, a többit viszont levadászhatta a cápa.  

Most ennyi játék jutott eszembe, de a fentiekból is látható, hogy a legtöbbet a végtelenségig lehetett variálni, és mi meg is tettük. Igazából elég volt egy kert, egy labda, egy írógép vagy egy magnó - és persze egymás társasága, hogy jól érezzük magunkat. Az egykori humoros sztorik, szófordulatok pedig mai napig közös emlékként élnek. Jó példa erre, hogy amikor Németországban feküdtem hónapokig kórházban, a posta egy csomagot hozott, benne magnókazettákkal - a Teve Rádió adásait küldték el nekem gyerekkori barátaim...

Főkép: Fortepan / Szalay Béla