Ez a szólás jutott eszembe, amikor eldöntöttem, írok arról, hogyan is zajlott egy verspályázat zsűrizése a segédletemmel; talán nem a legtalálóbb kifejezés, kétségkívül van egy cinikus felhangja, és inkább illik olyan esetekre, amikor a kritikust bírálják. Én mégis úgy érzem, valahol találó, mert zsűritagnak lenni felelősségteljes feladat, megmérettetés – legalábbis én így fogtam fel, és hát eddig még csak a másik oldalon, pályázóként álltam...

 Pályázati tippjeimhez görgess a cikk végére!

Szóval tavasszal felkértek, hogy legyek a gyáli Arany János Közösségi Ház által hirdetett versíró pályázat zsűrijének tagja Naszvadi Judith írótársam és Hüttner Szilvia könyvtárvezető mellett, amit nagy örömmel vállaltam, ugyanakkor izgultam is. Ugyanis jó húsz év távlatából is jól emlékszem arra, milyen volt pályakezdő, szárnyat bontogató írónak lenni, milyen nehéz volt összeszedni a bátorságot, hogy megmutassam első írásaimat, verskezdeményeimet egy "szakmabelinek", vagy beküldeni őket egy pályázatra. Emlékszem  milyen volt várni az eredményre, olvasni, meghallgatni az értékelést. És igen, élénken élnek bennem a nagy csalódások és keserű tapasztalatok emlékei is, amikor valaki keresetlenül, tömören húzta le műveimet.

Évek kellettek, mire sikerült megtanulnom kezelni a kritikát. Édesanyám, aki színésznő volt, mondogatta: ez egy szubjektív műfaj, nem biztos, hogy feltétlenül rossz egy vers, ha az valakinek épp nem tetszik.

Ezt igazolták az olyan élmények, amikor például iskolám egyik irodalomtanára nem juttatott tovább a szavalóversenyen, ahol József Attila Kései siratóját adtam elő. A tömör magyarázat az volt: "Ez egy rossz vers." Ettől függetlenül volt, hogy napokig sírtam vagy dühöngtem egy-egy kritika után. És meg kellett tanulnom azt is, hogy megkülönböztessem a jogos észrevételeket a jogtalanoktól, és előbbieket megfogadva tovább tudjak lépni, fejlődni.

Persze ebben azért sokat segített, ha kritikusom megfelelő módon tálalta a véleményét, ha építő kritikát fogalmazott meg, és közben felmutatta a mű pozitív értékeit is, kijelölve a helyes irányt. Szerencsére akadtak ilyenek. Ennek nyomán megfogadtam: aki hozzám fordul, annak soha nem fogom elvenni a kedvét azzal, hogy pár mondatban elintézem, lehúzom az írását, hanem megkeresem azt, ami értékes a versben, akkor is, ha csak 1-2 érdekes metaforáról, egy dallamosan lüktető sorról van szó, és biztatom, hogy annak mentén haladjon tovább. Valahogy úgy veszem ezt, mint az ajándékozási szabályt: úgy bánj mással, úgy adj szakértő tanácsot, ahogy te is szívesen vennéd. Ehhez persze az is kell, hogy sose felejtsd el, te honnan indultál, avagy sose felejtsd el a "gyerekkorod".

A díjátadónak, melyre április 11-én, a József Attila születésnapján kerültor, számomra két felemelő momentuma volt: látni a díjazottak izgalmát és örömét, és az, hogy felszólalhattam, beszélhettem kicsit a zsűri munkájáról, és bíztató szavakat mondhattam. Például hogy a sok pályaműből kitűnik: még mindig sok versszerető ember van. Hiszen aki verset ír, az többnyire olvas is, és aki pályázatra küld verset, az kicsit komolyabban is gondolja ezt a „hobbyt”. Beszéltem arról, hogy mennyire mély érzések fogalmazódtak meg a versekben, milyen emberi drámák világlottak át a sorokon: gyász, szegénység, betegség, szerelmi csalódás, egyedüllét. A tragédiák ellenére jó, hogy ennek a sok embernek van egy eszköz a kezében, hogy mindezt valahogy feldoglozza, és örültem, hogy ennyire bátrak voltak megosztani velünk, a nyilvánossággal legbelsőbb érzéseiket. Hiszen a vers nagyon intim dolog, és bátorság kell a kitárukozáshoz, vagy hogy egy versenyen induljon az ember.

A képen balról jobbra: Szabadi Ágnes költő, a tavalyi év dijazottja, Kovács Milán Botond, az egyik különdíjas, Balázs-Mátyás Zsolt,költő, én, férjem, Viktor, Naszvadi Judith író,költő és Hüttner Szilvia könyvtárvezető.

Beszéltem arról, hogyha valaki most nem is kapott díjat, attól még ez ne tántorítsa el a folytatástól: lehet, hogy most nem adott be annyira jó verset, vagy mások picit jobbak voltak. Emlékszem, néha én is milyen hülyeségeket írtam össze, olykor belefutottam abba, hogy rosszul használtam egy szót, vagy inkább vicces volt egy kifejezés, mintsem lírai, pl. a hangzása miatt. (Egyik kedvenc példám, amikor egy versemben „násfakéregről” írtam. Mentorom hívta fel a figyelmem, hogy a násfa nem egy fafajta, hanem egy ékszer.)

Visszatekintve, hálás vagyok mindazoknak, akik a sok „zöldfülű” versben, csetlő-botló sorban megláttak valamit, és foglalkoztak velem, vagy publikáltak. És azoknak is, akik tartották bennem a lelket, ne hagyjam abba.

És amit nem mondtam el, de gondolok: iskolák tanulói is indultak, azaz volt egy-egy pedagógus, aki összefogta az irodalmi érdeklődésű diákokat, és közösen küldték be a műveket. Ez számomra fantasztikus, mert bármennyire is jó irodalomtanáraim voltak az iskolában, a hasonló pályázatok nem jutottak el hozzánk. Ámbár nem is tudok arról, hogy rajtam kívül lett volna olyan osztálytársam, akit komolyabban érdekelt volna az írás, de erre vannak a tanárok: hogy megismertesség az alkotás örömével a diákot, ösztönözzék őket, hiszen az alkotás bármilyen formája csak pluszt jelent, még akkor is, ha valakiből nem lesz hivatásos író.

A könyvkiadás rejtelmei - Így jelent meg legutóbbi verseskötetem - Katt ide!

Egy pályázatra rengeteg, olykor több száz mű érkezik, ez most se volt másképp. És a fentiekhez tartva magam igyekeztem minden versben találni valami jót, akkor is, ha gyengécskére sikerült, ha nem volt se rím, se ritmus, ha tele volt képzavarral vagy közhelyekkel. De ebbe a „gyenge” kategóriába nem is került sok vers.

Mi vállaltuk, hogy felolvassuk a megjelent díjazottak verseit az átadáskor, hiszen tudtuk, ez mennyire sokat számít az indulóknak. És valóban: felemelő volt látni azt az örömöt, amit a nyertesek, különösen a gyerekek mutattak. Volt, aki kicsit szégyenlősen, volt, aki ujjongva vette át az oklevelet és a könyvcsomagot.

Remélem, hogy valóban jó érzésekkel tértek haza, és talán engem is megőriznek picit az emlékezetükben: hogy volt az a fura, kék hajú nő, aki kicsit remegve olvasta fel soraikat, és sok bíztatót mondott. Remélem.

Végezetül jöjjön néhány tanács, ha irodalmi pályázaton szeretnél indulni:

- Figyelmesen olvasd el a kiírást, a pályázati feltételeket, és tartsd be azokat! Például ne adj le több oldalas verset, ha csak 25 soros lehet a mű. Legyen bármennyire is jó az alkotás, a zsűrit nehéz helyzetbe állítod ezzel, és lehet, hogy így versed kihullik a rostán.

- Ne akard könnyen megúszni a dolgot! Például egy verpályázatra ne adj be 1 db haikut. Szép, filozófikus műfaj, de sokat nem tudsz mutatni magadból. Hacsak nem kifejezetten ez a kiírás, a pársoros verseket hagyd más alkalomra - ahogyan a kísérletezgető, avantgárd próbálkozásokat is!

- Ha teheted, hozz létre új alkotást, ami valóban megfelel a pályázat témájának! Ritka esetben lapul a kiírásnak megfelelő, kész mű az ember fiókjában, és ilyenkor nagyon érződik, ha egy régebbi művet próbálsz "eladni", beszuszakolni a pályázatra.

- Ha nem jön az ihlet, nem tudsz ráhangolódni a pályázat témájára, akkor inkább engedd el a dolgot - inkább egy sikeres pályázat, mint több sikertelen, izzadságszagú próbálkozás.

Még több versírási tipphez kattints ide!

- Bármennyire is lelkesedsz az időmértékes verselésért vagy a bonyolult strófaszerkezetekért, ne helyezd túl magasra a lécet, ne akarj szonettkoszorút leadni! Kezdő íróként nagyobb a valószínűsége, hogy tele lesz hibával, és a zsűri sem azt fogja pontozni, ki jobb hexameteres verselésben, hanem hogy kinek van jobban "egyben" a verse. Lehet, hogy első helyre egy szabadvers kerül, mivel stílusában, egyediségében, tartalmilag sokkal jobb. A különféle versmértékek, strófaszerkezetek alkalmazásához sok-sok évnyi gyakorlás kell. Illetve a verselés eszköz, ami a tartalmat szolgálja - nem szabad, hogy fordítva legyen. 

- Ne adj le úgy művet, hogy mellette zárójelben megjegyzéseket teszel, megmagyarázol valamit, pl. hogy milyen különleges versformát raktál össze, vagy milyen alkalomra született a mű - egy versnek önmagában kell helytállnia, magyarázat nélkül. Az írás keletkezésére vonatkozó "okoskodó" kommentár visszatetszést kelthet a zsűriben.

- Érdemes másoknak is megmutatni a verset, írást leadás előtt, hangosan felolvasni, vagy másokkal felolvastatni. Az ember ugyanis hajlamos másként érzékelni a ritmust, hangzást, ha csendben, magában olvasgatja vissza a sorait. Más azonban először találkozik a szöveggel, és ilyenkor hamar kibuknak a gyengeségek. Ez arra is jó, hogy kiderüljön, nincs-e logikai buktató, értelmetlenség a versben, ami egy külső olvasónak nem lesz magától értetődő.

Sok szerencsét!    

Tetszett a cikk? Kérdésed van?

Látogass el hivatalos FB-oldalamra,  honlapomra,  vagy írj rám e-mailben!

 Képek: 1. Auguste de la Brely / Pinterest; 2. Pixabay; 3. saját fotó; 4. Katya Wolf / Pexels