Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Karácsony kórházban

2017. december 03. 07:54 - Szonday Szandra

Mikulás a betegágynál | A bögre | Németország


szonday_028.jpgAmikor dec. 5.-re halasztották a műtétemet, végleg eldőlt, hogy kórházban töltöm a karácsonyt, bár a doki azt mondta, hogy akkor is valamilyen egészségügyi intézményben értek volna az ünnepek, ha nov. 21.-én operálnak. Erről aztán eszembe jutott, írhatnék egy bejegyzést azokról az évekről, amikor a decemberi ünnepek valamilyen módon szintén kórházhoz kapcsolódtak. Ha a szentestét eddig nem is kellett soha egy osztályon töltenem, de Mikulás már több ízben is betegágyamhoz hozta a csomagot. (
A képen: 1998. december, Karslbad-Langensteinbach)

 

Te is karácsonyoztál már kórházban? Oszd meg velem a történeted!

szonday@gmail.com

 

Bevallom, nem vágott földhöz annak gondolata, hogy nem itthon, családi körben karácsonyozzak. És nem csak azért, mert amikor az ember egy súlyos betegséggel küzd, nem az ünnepi dekoráción és menüsoron agyal első körben. (Értsd: ha mostanában megkérdezik, mit szeretnék katrácsonyra, azt vágom rá: ÉLNI.) Hanem azért is, mert az utóbbi években - pontosabban anya halála óta - egyre terhesebb lett számomra ez a decemberi őrület. Konkrétan összerándul a gyomrom, ha november végén elönti az üzleteket a szokásos karácsonyi termékdömping, ha látom, hogy emberek akciók, ajándékok, adventi kellékek és szaloncukrok után rohangálnak. Én is érzem, hogy menni kéne, készülni, bekapcsolódni, adventi vásárokba meg baráti összejövetelekre mászkálni, vicces pulcsikat húzni, teleaggatni az erkélyt-ablakot égősorokkal, órákon át ragasztópisztollyal, glittertollal, szúros fenyőgallyakkal vacakolni az "Adni jó" szellemiségében - de nem tudok. És ez fáj, mert szeretteim, barátaim nem ezt várják. De hiába, anya halálával már semmi nem lesz ugyanolyan, hiába kergetem a régi emlékeket, illatokat, érzéseket. Valami eltörött.

Szóval kicsit úgy érzem, a betegség, a műtét most kicsit felmentést ad, mint a doki tornaóra alól. Megúszhatom a dolgot, kivonhatom magam az őrület alól. Persze, a legszükségesebb ajándékokról azért igyekeztem/igyekszem gondoskodni, de most úgy vagyok vele, hagyjon mindenki lógva. Nekem hoz az angyalka, Kisjézus, Mikulás egy műbillentyűt, oszt' csókolom, nagyon fogok örülni, hogy lyuk van a fenekemen. De az is lehet, hogy pár hét múlva egészen másként fogom gondolni. Ki tudja...?

Na de térjünk vissza bejegyzésem eredeti céljához. Emlékek. Az első mindjárt A moszkvai kaland c. írásaimhoz kapcsolódik. Még nem tudtam befejezni a 3. részt, amelyben az otthoni műtétekről mesélek majd, ezért most spoilerezni fogok kicsit. A második operációra ugyanis történetesen a Tűzoltó utcai gyermekklinikán került sor, meglehetősen mostoha körülmények között, aminek politikai okai is lehettek. (A rendszerváltás évében jártunk, és a kórházban nem nézték jó szemmel a vendégprofesszor ténykedését. Valószínűleg jól esett volna nekik, ha az orosz dokinak, aki módszerét tanítani jött, nem jönnek össze a dolgok, ezért szabotálták, amit lehetett.) No, mindegy, a lényeg, hogy december elején még mindig a műtét után lábadoztam egy kis kétágyas szobában. Egyik este aztán jött a nővérke, hogy menjünk ki a váróba, mert jöttek hozzám. Nem nagyon értettem a szitut, zavarom pedig csak még nagyobb lett, amikor a teremben egy kis együttes várt gitárokkal, énekesekkel. Zenélni kezdtek, és tisztán emlékszem, elénekelték a Vuk címdalát is. Szerintem apám ötlete lehetett, ő volt ilyen "gáláns", a csillagokat is lehozta volna a "kis szerelmének", nekem. Kicsi voltam még, és nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, de az akkor kapott aprócska, síelő filctélapó valahol még mindig megvan.  

Karácsonykor már otthon voltam (szüleim a prof tanácsára gyakorlatilag kiszöktettek a kórházból, ahol nem voltam igazán biztonságban). Emlékszem, milyen nagy dolog volt, hogy anyukámék beszereztek egy használt videómagnót (amit még felülről kellett betölteni - akkor ez volt a legmodernebb), hogy miközben otthon lábadozom, nézhessem a meséket. Ez se volt olcsó, de azt hiszem, kevés dolog lett volna, amit nem próbáltak volna nekem megadni. Ahogy a kis télapót, az első kazettákat is őrizgetem valahol. Ha nem láttam 20-szor a Star Wars-t, vagy a Hamupipőkét, akkor egyszer sem...

2.

A második történet kevésbé vidám, és valójában nem is én kerültem kórházba, hanem édesapám. De a tragikus események talán még jobban rányomták bélyegüket a karácsonyra, mint korábban, hiszen apám már nem élte meg a szentestét...

Többször is meséltem nektek, hogy anya és apa szinte egyszerre lettek gyógyíthatatlan betegek 1986 környékén (sejtésük szerint Csernobilnak is köze lehetett ehhez). Amikor kiderült apa leukémiája, mindössze két évet jósoltak neki az orvosok. Ennek ellenére hét évig élt együtt a szörnyű kórral, és ebből 5 évig szinte észrevehetetlen volt rajta a betegség. Talán még a közeli barátok se sejtették, milyen nagy a baj: apa jóképű volt, fiatal, erős, energikus. A fényképeken úgy nézett ki, mint egy filmsztár, és rengeteget dolgozott. Így nem is volt nehéz előlem eltitkolni a dolgot. (Anyunál "látványosabb" volt a rák, hiszen kemoterápián, műtéteken kellett átesnie.) Azonban az utolsó két évben iszonyúan leromlott apa állapota: csontsoványra fogyott, lépe hatalmasra duzzadt, állandóan lázas volt, naponta járt vérátömlesztésre a Karolina útra, ahol most - a cinikus sors - nekem mentek vért adni az emberek. Az utolsó hónapokban pedig már ki-be járt a kórházakba.

oldies025.jpg

Apuval az utolsó karácsonyán, már lefogyva, betegen. Itt mindössze 43 éves volt.

Sokszor saját felelősségére hagyta el az intézményt, mert rettegett attól, hogy magatehetetlen beteggé váljon, vagy ott haljon meg. Még a kórházi ágyon is dolgozott, rajzolta a "fiúknak" a világítási beállításokat. Az utolsó alkalommal, amikor bekerült, valószínűleg már sejtette, hogy nem fog többet kijönni. Még egyszer bevittek hozzá, pont december 6. volt. A kórházi ablakban is várt egy meglepetés: "apa Mikulása" oda is hozott valamit. Egy zenélő bögre volt, amiből, ha ittam, felcsendült a "Hull a pelyhes". (A bögrét féltve őrzöm, noha egyszer megmikróztam, és azóta elnémult.)

Többet nem mehettem be apuhoz, aki 5 nap múlva, dec. 11-én meghalt. Anya egész nap magába fojtotta a hírt, amíg barátaink haza nem hoztak az iskolai karácsonyi ünnepségről. Mindössze 9 éves voltam, és félárva. A fa alatt rengeteg ajándék gyűlt össze barátainktól - és ott voltak még apu ajándékai is, melyekről jóelőre gondoskodott...

(És ismét a sors: 2008-ban szinte napra pontosan apa halálának évfordulóján tudtuk meg a szörnyű diagnózist: anya ismét rákos. Azonban nem volt hajlandó karácsony előtt kórházba feküdni, az ünnepeket mindenképp velem akarta tölteni. Talán érezte, hogy ez lesz az utolsó. Máig őrlődöm, nem kellett-e volna mégis erőltetnem, hogy mielőbb essen át a műtéten...?) 

És akkor jöjjön a harmadik...

...és egyben hosszabb és vidámabb történet. 

Amikor 1998. júniusában kiutaztunk Németországba, tudtuk, hogy nem rövid kórházi látogatásra megyünk, de azt azért nem gondoltuk volna, hogy majdnem kint is karácsonyozunk. Pedig így lett. Hogy pontosan mi történt ezalatt a közel félév alatt, azt Meg vagyok húzatva?! c. naplóregényemben már megírtam, itt most csak az ünnepekről szeretnék mesélni.

Könyvemben nagyon sokat írtam arról is, milyen sok különbség volt a kinti és a hazai kórházak között - sok olyan dolog, ami nem feltétlenül a pénzen múlik. Az ortopédiai gyerekosztályon például egészen más hozzállást tapasztaltam a betegekhez és a családokhoz. Valahogy otthonosabb volt a légkör, ami egyáltalán nem elhanyagolható különbség, ha az ember hónapokig kénytelen kórházban élni különféle fájdalmas beavatkozásokat elszenvedve.

szonday_030.jpgVolt például egy közösségi szoba, amolyan "nappali", amit ott "Spielzimmer"-nek (játszószoba) neveztek, de étkezőként is funkcionált. Volt itt tévé és videó, a betegeket akár ágyastól is kitolták, ha filmet, vagy éppen a foci vb-t szerették volna nézni; volt hűtő, vízforraló, mikró, kitéve egy csomó tea, kávé, üdítőital, amiből bárki fogyaszthatott. A szobában szekrények is álltak, tele játékokkal és barkácseszközökkel - utóbbinak még jelentősége lesz. A Spielzimmerbe nyugodtan beülhettek látogatóikkal a betegek, vagy a szülők, ha a gyermek pihent, kezelésen volt. Gyakori látvány volt, hogy késő este is ott kártyáztak, puzzle-ztek, sőt, pezsgőztek a szülők (a legtöbben, akár anyukám, a közeli nővérszálláson laktak), időnként a gyerekek is sokáig fennmaradtak, mert egyáltalán nem volt olyan szigorú villanyoltási rend. (A képen: Anyuval épp gyertyákat "márványozunk". 1998. július, Karlsbad-Langensteinbach.) Én is gyakran ültem itt rajzolgatva vagy a tanulószoba számítógépénél akár éjfélig is, és senkit nem zavart. Ott teljesen normális volt, hogy a szülők vagy a hozzátartozók (még felnőtt esetében is) a beteg mellett vannak, hiszen így rengeteg terhet levettek az ápolók válláról, főként, ha súlyos, vagy bénulásos esetről volt szó. (Én például 3 hónapig éltem "fölakasztva", tolókocsihoz ragasztva. Ha pl. valamit leejtettem, egyedül föl se tudtam venni.)

Az osztályon voltak mindenféle foglalkozások, pl. rendes tanítás is, hogy a gyerekek ne essenek ki a suliból, de mindenki kedvence Carmen volt, aki hétköznaponként reggel 8-tól délig barkácsműhellyé alakította át a Spielzimmert. Rengeteg izgalmas technikát tanultam: egyik nap selyemkendőt festettünk, másnap viaszképet csináltunk, harmadnap szélcsengőt... Carmen hamarosan rájött, hogy jó a kézügyességem, és ezek után folyamatosan sefteltünk: én rajzoltam, amit kért, ő cserébe festékkészletet, hobbykelléket ajándékozott. A végén én lettem az "udvari festő": még a tornaterem ajtajára is velem rajzoltattak. 

szonday_025.jpg

Carmen és én az adventi vásáron, 1998. december.

És hogy mindezt miért mesélem el? Carmen már október végén készülődni kezdett az ünnepekre: kismillió képeslap gyártásába fogtunk, akkor még nem egészen értettem, miért. Mindenesetre jó móka volt a gyerekeknek hóemberkéket ragasztgatni, és persze mindenből tarthattak meg sajátot is. Decemberre nemcsak képeslapok, de rengetet festett pohár, szalvétatartó, díszgyertya, stb. is készült, és végül kiderült, miért: a gyerekosztály ugyanis minden évben adventi vásárt tartott a kórház aulájában, és a bevételt visszaforgatták Carmen kézművesfoglalkozásaiba: újabb festékeket, eszközöket vettek. Én is ott lehettem ezen a vásáron, beálltam a pult mögé, és kibővült német nyelvtudásommal árultam a portékáinkat. Helyben sütött gofri illatával csalogattuk oda a vevőket, és hamar el is fogyott a sok karácsonyi csecsebecse. 

Természetesen Mikulás-ünnepség is volt. Mivel ekkor már valamelyest tudtam jönni-menni (már a hazautazásunkat szervezték), anya szállásán már várt egy kis csomag. Az osztályon pedig az egyik ápolósrác öltözött be Mikulásnak, történetesen az, akinek a nagymamája magyar volt, így bár egy kukkot sem értett a nyelvünkön, a Hull a pelyhest elénekelte nekünk magyarul. (A srác egyébként polgári szolgálatosként volt ott, miután a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból elutasította.)

szonday_026.jpg

Mikulás német-magyar koprodukcióban

Mielőtt hazautaztunk volna, egy adventi vásárba is sikerült eljutnom, ahol volt Glühwein (forralt bor) és "Langos" is. No nem kellett messzire menni, csak a kórháztól pár száz méterre (a kórház hamisítatlan "feketeerdei klinika" volt, egy hegy tetején, fenyvesekkel övezve, egy kis faluban). Anya fogta a tolószéket, a kis oxigénpalackot, és mentünk. Ha elfáradtam, leültem. Még gyenge lábakon álltam, hiszen az októberi műtét után párszor még tiszteletemet tettem az intenzív osztályon, és sokáig még oxigénre szorultam. Amikor dec. 9-én végül hazarepültünk, a mentő nem otthonunkba, hanem a svábhegyi gyermekszanatóriumba vitt, ahol még jó 10 napot kellett töltenem. Közben egy alkalommal elengedtek, hogy résztvehessek az osztályom által rendezett karácsonyi ünnepségen - hatalmas szeretettel fogadtak, sok osztálytársammal folyamatosan leveleztem kintlétem alatt. Sokan követik sorsomat ma is, drukkolnak az újabb erőpróbához. De nemcsak az osztálytársaim, hanem a tanárok is: az egész "Fazék" (Fazekas Mihály gimnázium) izgult értem, és izgul ma is.     

szonday_029.jpg

 

szonday_024.jpg

Anya és én a kórház adventi naptárja előtt. A képen jól látszik, hogy a kezelésnek és a műtétnek köszönhetően - amikor is kicsit nyújtottak gerincemen - jóval magasabb lettem. Pár hónappal korábban még alacsonyabb voltam, mint anya. A másik képen én a langensteinbachi vásárban. Amikor kiutaztunk, nem sejtettük, hogy még decemberben is ott leszünk, csak nyári ruhákat vittünk magunkkal...

Karácsony előtt pár nappal engedtek végül ki a kórházból. Ünnepi készülődésre nem sok idő maradt, bár nem is ez volt a lényeg. Lett fa, lett "új" gerinc, új életem. Kicsit fellélegezhettünk. Néhány nyugodtabb év következett: sikeresen befejeztem a gimit, felvételt nyertem az egyetemre, anyuval együtt dolgoztunk a Tihanyi Vándorszínpadnál, megjelentek első verseim. Anyuval mindig teljes szívvel-lélekkel ünnepeltük meg nem csak a karácsonyt - minden ünnepet. Elhalmoztuk egymást ajándékokkal. Úgy voltunk vele: kire költsünk, ha nem egymásra? Kicsiny, kétszemélyes családunk - oppardon, Somakutyát  el ne felejtsem! -, szóval mi voltunk csak egymásnak ezen a világon, és kicsit minden ünnepben benne volt az az öröm, hogy még itt vagyunk, élünk. Különösen 2003-as élet-halál harcom után... De ez már egy másik történet. 

Figyelem! Holnap ismét kórházba vonulok. Drukkoljatok! A friss híreket állapotomról elsőként Facebook-csoportomban olvashatjátok majd! Csatlakozzatok!

facebook-jog-logo_1.jpg

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr3713367659

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása