Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Merni különbözni - Mi rejlik az extrém külső mögött?

2021. szeptember 19. 13:36 - Szonday Szandra

meno-oreglanyok.jpgAmikor valaki viszonylag extrém külsővel jelenik meg, mint én is, az emberek gyakran vetik szemére, hogy feltűnési viszketegségben szenved, hogy valamit kompenzálni akar, gondok vannak belül, satöbbi. Néhány nappal ezelőtt egy szemöldökös csoportban (igen, ilyen is van) egy fiatal lány töltött fel magáról képeket, mondjuk el a véleményünket, mit gondolunk a szemöldökéről. Hát, kapott hideget-meleget.

A lány nagyon cuki volt: kerek arc, rövid, szőke, néha rózsaszín haj, nagy kerek szemüveg. A szemöldökét korábban teljesen leborotválta, és helyette hol szabályos, szépen ívelt szemöldököt festett, hol csak két szívecskét a nagy, bánatos szemei fölé, és még az orrát is picit pirosasra árnyalt. Meg is írtam neki, hogy - jó értelemben - a bohócokra emlékeztet, egy az egyben Gelsomina jutott eszembe Fellini filmjéből, az Országútonból.
Ellenben volt olyan hölgy, aki rögtön megszakértette a lány pszichés állapotát, miszerint látszik, hogy lelki gondjai vannak, és hogy jobb lenne, ha inkább szakembert keresne fel, és nem a külsejével hülyülne,
Persze sokan válaszoltunk neki, mire bevalotta, hogy fiatalon ő is rossz lelkiállapotban volt évekig, és neki is volt színes hajas, tetoválós, stb. korszaka. De ő örül, hogy ezen túl van, és most már normális állampolgár, rendes asszonyka, édesanya.
gelsomina.jpg
Engem mélyen elszomorít az ilyesmi, amikor valaki megélte mindezt, mégsem képes elfogadó lenni, ehelyett okoskodva keres önigazolást mostani életére. Láthatóan most is sok feszültség volt benne, ingerülten kommentelt a poszt alatt.
Amieszembe jutott minderről az az, hogy ilyen esetekben sokan elfelejtik, hogy felvállalni egy drasztikusabb, a társadalom által nem annyira elfogadott öltözködési stílust egyáltalán nem olyan könnyű. Én nagyon sokáig úgy éreztem, és picit ma is így vagyok vele, hogy sok mindent nem érdemlek meg, sok olyan dolog van a divatban, szépségiparban, amit egyszerűen nem nekem készítettek, és ha erőltetem, csak nevetség tárgyává válok. Mint a suliban, ahol vannak a népszerű, szép csajok - és a csúnyácskák, a szürke egerek. Ó, hogyan is gondolhattam volna, hogy nekem szabad haspólót, sortocskát felvennem, vagy cicásra húznom a szememet...?
Szóval azoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint én, sokszor évekbe, évtizedekbe telik, mire azt mondjuk: igen, én is kékre festhetem a hajam, ha akarom, neonzöld lehet a körmöm, festhetek kicsit merészebb, hangsúlyosabb sminket.
Még ma is vannak bennem falak, amiket le kell(ene) bontanom, de aki ismert régen is, az velem örül, hogy mertem lépni, megnyilni. Először akkor mondta ezt nekem valaki - éppen gimnáziumi osztályfőnököm -, amikor eltelt jó egy év a németországi gerincműtétem után. Végre nem voltam púpos, görbe, és mertem bátrabban öltözködni, néha szoknyát fölvenni. Szóval akkor mondta István bácsi, hogy látszik, mennyire kinyíltam.
Persze tudom, kár lenne tagadni, hogy vannak esetek, amikor valóban egyfajta függőség alakulhat ki az emberben például a plasztikai beavatkozások iránt. Tetoválásaim készíttetésekor én is éreztem, mennyi jóleső izgalommal jár a tervezés, és milyen felszabadító érzés a fájdalmakat kibírva egy friss tetkóval kilépni a szalon ajtaján - az ember agya rögtön az újabb projekten pörög.
lizard-men.jpg
Erik Sprangue, a gyíkember (Fotó: tattoodo.com)
Nyilván el lehet menni egy szélsőséges irányba, amikor már az ember egészségét veszélyeztetik a beavatkozások, pl. extrém testmódosítások. Lehet mondani, hogy az illetővel nagy baj van, kompenzál valamit, satöbbi. A kérdés az, mennyire ítélhetjük ezt mi meg, ha nem gondolkodhatunk a másik fejével, és mégis hol a határ, ami után azt mondjuk, sok(k). Én legalábbis gyakran eltöprengem azokon, akik egy egészen más karakterré gyúrák át magukat. Tőlem ugyan távol áll, hogy egy életre elköteleződjek egy stílus, kinézet mellett, de nem látok bele mások fejébe - ha valaki űrlényként vagy tündeként akar élni, mert azzal tud azonosulni, hog ítélhetném el...?
  
Egyébként vajon ki normális ezen a Földön? Van-e olyan ember, akinek nincsenek pszichés gondjai?
És vajon mi a rosszabb: kísérletezni a kinézetünkkel, keresgélni önmagunk, persze felvállalva, hogy elkövetünk néhány baklövést - vagy egy életen át elnyomni azokat a vágyainkat, hogy néha kicsit másak, furák legyünk?
És ha szerettük volna gyerekkorunkban, hogy olyan rózsaszín szobánk, vagy hajunk legyen, mint a babánknak, akkor megvalósítsuk? Mire várunk?

zoldhaj.jpgTetszett a cikk? Kérdésed van?

Látogass el hivatalos FB-oldalamra, csatlakozz FB-csoportomhoz,  vagy írj rám e-mailben!

Instán is megtalálsz: @szondayszandra 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr9416693558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása