A napokban ünnepeltem a névnapomat, és ezzel kapcsolatban eszembe jutott pár dolog. Különleges viszony fűz a nevemhez, szeretem, magaménak érzem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert tudom, hogy sokan vannak, akik nincsenek kibékülve a nevükkel, ls szívesebben választanának mást.Érdekes dolog a név. Meghatároz, nem vitás. És nem csak azért, mert a neveknek eleve van valamilyen jelentése. Szüleim például azért választották a Szandrát, mert szépen alliterál a családnevemmel. Kicsit olyan, mintha a jövőbe láttak volna, hogy lányuk majd művészeti pályára lép, költő lesz - sokan hiszik azt, hogy a nevem felvett művésznév. Versenyben volt egyébként még a Szonja is, de azt elvetették, mert túl oroszosnak találták – ellenben második nevem Irina lett. (Mert az nem oroszos… Fuck logic.)
Mikor is ünnepled...?
Általában kevesen tudják, mikor is van a névnapom - már maga az is zavart okoz a rendszerben, hogy akkor én most Alexandra vagyok vagy sem. Többnyire azt hiszik, igen, holott szüleim a Szandra önállósult változatát nézték ki nekem a Ladó-féle utónévszótárból. Így aztán a névnapom nem Sándor-napon van, mint az Alexandráknak, hanem május 18-án, két nappal édesanyám születésnapja után, ami mindig fantasztikus, ünnepi érzéssel töltött el, amíg anya élt. Sőt, barátnőm, Zsófia 15-én ünnepel, tehát mindig volt ok a közös ünneplésre.
Ugyanakkor nem veszem olyan szigorúan ezt a névnap-dolgot. Persze, jól esik, ha valaki felköszönt, de valójában gyerekkorom óta zavarba ejtett ez az egész névnap-mizéria. Hiszen ez egy olyan ünnep, amiért az ember igazából nem tesz semmit. A szülei adnak neki nevet, mert valahogy el kell nevezni egy gyereket, és ennyi. Nem dicsőség, nem teljesítmény (innen tekintve persze a születésnap sem az, bár számomra, mint súlyos betegségekkel élőnek, valahol mégis csak egyéni teljesítményként könyvelhető el egy újabb év megélése.). Szóval ma is kicsit furcsa nekem a névnap intézménye, ahogy érthetetlen ez külföldi ismerőseinknek, akiknél egyszerűen nem ünneplik a névnapot. Jól emlékszem, amikor egyszer ültem a trolin apuval, és ahogy zötyögtünk valahova az öreg 83-assal, apa próbálta elmagyarázni a keresztelő és a névnap összefüggéseit vagy nem-összefüggéseit. Ugyanis engem anyák napján kereszteltek meg (ezért anya elénekelte a templomban az Ave Mariat), nekem meg nem fért a fejembe, hogy akkor miért is van 18-án a névnapom.
Igyunk rád!
Valójában inkább szociális jelentősége van a névnapozásnak: illik számontartani, ki mikor tartja. Gyerekként ezt is igazságtalannak éreztem: könnyű annak, aki Kati, Mari vagy István, mindenki tudja, mikor kell felköszönteni őket (abba most ne menjünk bele, hogy bizonyos napokból, mint az István, több is van egy évben, szóval ezeket is be kell vésni a naptárba, mert mondjuk Pista bácsi nem augusztusban ünnepel, és Jucika megsértődik, ha decemberben megfeledkezünk róla, mer ő nem júliusban névnapozik.) Aztán ott voltak a mindenféle rokoni vagy baráti összejövetelek, amikor a felnőttek - többnyire házi pálinkával, sörrel - nagyon jókedvűre itták magukat az ünnepelt egészségére, no ettől is a hideg futkározott a hátamon. Vagy nekem kellett rímes köszöntőverset faragnom az ünnepeltnek - ezt a tevékenységet már jobban kedveltem.
A névnap valójában nem mindenhol nagy ünnep. Noha már az ókori Rómában is számon tartották az istenek neve napját, a kereszténység révén terjedt el igazán. Az egyház jelölt ki egy-egy napot egy adott szent ünnepnapjának, pl. a születésnapját, a középkorban pedig szokássá vált szentek neveit adni az újszülöttteknek - valahogy így kezdődött a dolog. De ettől függetlenül nem ünnepelnek egységesen ma az országok - míg pl. Lengyelországban a születésnapnál is nagyobb murit csapnak névnap alkalmával, az angolszász országokban nem tartják ezt a szokást. Névnapoznak a csehek, románok, szlovákok és a skandináv, ill. balti országok lakói, míg a hollandok és franciák nem. A szentek napjai persze piros betűs napok: régen különösen így volt ez, ehhez igazították a munkát a földeken, ilyen napokhoz kötötték a búcsúkat és a vásárokat is.
Szent Lúcia Francesco del Cossa festményén
A névnapokhoz ma is rengeteg szokás és babona kapcsolódik, a legismertebb talán az adventi időszak Luca-napja, amikor többek között tilos volt fonni, sütni és mosni, és nem volt ajánlatos kölcsönadni sem. Ezen a napon kezdték faragni a Luca-széket, amelyre felállva a templomban meg lehetett látni a boszorkányokat. A következő év időjárására is lehetett következtetni abból, milyen volt az idő Luca napján, a lányok gombócot főztek, melybe férfineveket rejtettek - így próbálták megtudni, ki lesz a jövendőbelijük. Hosszan sorolhatnám a példákat, természetesen ez a nap is egy szenthez kötődik, Szent Lúia az ókorban halt mártirhalált a hitért.
A nevek kapcsán felmerül a kérdés: mi van újabb nevekkel? Ezeket ugyebár hazánkban a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete engedélyezheti, de a névnapok kijelölésére már nem igazán létezik központi szerv, azaz a naptárban fellelhető nevek sem hivatalosak. De ennél többet egyelőre nem sikerült megtudnom a folyamatról.
Ha fiú lettem volna, állítólag Somára kereszteltek volna. Kitaláljátok, honnan vehették szüleim az ötletet? (Annyit súgok, köze van a színházhoz.) Nem lettem fiú, így kutyánk kapta meg ezt a régi magyar nevet. De ez már egy másik történet…
Ti hogy viszonyultok a nevetekhez? Szeretitek?
Tetszett a cikk? Kérdésed van?
Látogass el hivatalos FB-oldalamra, honlapomra, vagy írj rám e-mailben!
Főkép: Fortepan / GGAABBOO
