Tudtam, hogy nem lesz könnyű ez az egész, hisz tavaly már egyszer átéltem ezt, akkor is nov. 17-re volt kitűzve a műtét, és már össze is voltam csomagolva, amikor a bevonulás előtt 1-2 nappal felhívtak a kórházból, a dolog egyelőre lefújva. Persze akkor kicsit másként álltam a dologhoz, többnyire azon izgultam, mit kell még elintézni, elrendezni, hogy otthon ne legyen gond (lásd: számlák, hivatalos ügyek, lakás, személyes szükségletek, és igen, végrendelet is); most ezzel kapcsolatban lazább vagyok, de más miatt sokkal jobban aggódom…Levegő után kapkodok fizikai és lelki értelemben is.

Hétfőn jártunk a pulmonológusomnál, Pénzes profnál, aki vállalta műtéti előkészítésemet. (Anno az ő intenzív osztályán hoztak vissza az életbe 2003-ban.) Sajnos nem voltak jó hírei, a légzésfunkcióm nem változott, még mindig a béka feneke alatt van, és ezért - először - némi aggodalmat is véltem felfedezni az arcán. Persze nyugtathatnám magam azzal - ahogy ő is tette -, hogy legalább stagnál az állapotom, és még vár rám egy műtét előtti intenzív légzésterápia is - de nagyon aggódok, hiszen egy nyitott szívműtét még egy egészséges ember számára is kockázatos, eleve a légzés romlásával jár (miután megnyitják a mellkast, eléggé megbolygatják a tüdőt is). És már van elég tapasztalatom arról, mivel jár egy gyenge tüdő “talpra állítása”. Megszenvedtek velem Németországban is, holott talán akkor volt a legerősebb a tüdőm. Mégis 12 napig feküdtem az intenzíven, és később is vissza kellett vinni több ízben, mert annyira rosszul működött a légzésem. (Lásd: Meg vagyok húzatva?! vonatkozó fejezetei). Aztán ott volt ugye a tüdőgyulladásos kalandom, 3 hónap intenzíven, gégemetszéssel, a halál állandó fenyegetésével.

És most hiába csinálom a gyakorlatokat - tudom, olykor kicsit lazábban -, hiába vagyok hónapok óta a telken, hiába a séták, a nyugalom, a torna…a tüdőm nem javul.

Igazság szerint elfáradtam… Amióta az eszemet tudom, mindig van valami, ami súlyos teherként nehezedik a lelkiismeretemre. “Ha nem csinálod, ez lesz meg az lesz… Tolókocsiba kerülsz, elszomorítod a szüleidet, akik mindent megtesznek érted, stb. stb.” Folyton ezekkel a szentenciákkal kellett együtt élnem. Talán 3-4 év volt felhőtlennek, szabadnak mondható, bár azokat meg a szorongás, a kényszerképzetek árnyékolták be… Pedig milyen jó érzés volt a gerincműtét után rádöbbenni az ágyban, hogy soha többé nem kell fűzőt hordanom…!

A tüdőgyulladás után pedig kezdődött minden elölről… Olyan fura. Pedig amikor Viktorral megismerkedtem, még közel nem voltam ilyen állapotban. Akkor simán töltöttem éjszakákat gép és oxigén nélkül. Mikor és hol kezdődött ez a mélyrepülés...? Megáll-e valamikor ez a lejtmenet? Nagyon félek attól, hogy a szívműtét után sem leszek jobban, mert a tüdőm az más tészta, nem a szívemmel függ össze… Vagy igen? Folyton azzal jönnek, hogy a mellkasom ki van merevítve, azzal javulás nem várható… De a tüdő maga miért romlott ennyit? És miért nem lehet rajta javítani valahogy? 
És az időm a műtétig egyre csak fogy… Drukkoljatok...

Anastassia Elias: "Deep Breathe"