"Zsófi velem izgult a németországi útra készülődve; hordta a finomabbnál finom joghurtokat és pudingokat az intenzívre, hátha eszem valamit; naponta hívott, minden rendben van-e; szorgalmasan másolta az egyetemi jegyzeteket, cipelte a vaskos könyvári köteteket, rohangált az indexemmel, hogy folytatni tudjam az egyetemet (egy szakra jártunk), és most is velem "hangolódik" a műtétre."

Mielőtt folytatnám történetem, gondoltam, beszámolok néhány friss eseményről is. Ugyanis két napja ellátogatott hozzám "barátosném", Zsófi. "Kit érdekel egy barátnő látogatása?"- tehetik fel néhányan magukban a költői kérdést, hát ezért írok blogot, hogy "öribaris" teázgatásokról fecsegjek? 

Természetesen szó sincs erről, elhihetitek, okkal ragadtam virtuális tollat. Zsófi ugyanis azon szeretteim közé tartozik, akiket már - Úristen! - lassan 30 éve barátomnak tudhatok, és így végigkísérte szinte minden kálváriámat, amióta 6 évesen, a suli első napján odamentem hozzá, és megkérdeztem: "Leszünk barátok?" 

Zsófi velem izgult a németországi útra készülődve; hordta a finomabbnál finom joghurtokat és pudingokat az intenzívre, hátha eszem valamit; naponta hívott, minden rendben van-e; szorgalmasan másolta az egyetemi jegyzeteket, cipelte a vaskos könyvári köteteket, rohangált az indexemmel, hogy folytatni tudjam az egyetemet (egy szakra jártunk), és most is velem "hangolódik" a műtétre. (Természetesen még sok jóbarát figyelt/figyel rám, akiknek szintén hálával tartozom, és akiket majd szintén szeretnék megemlíteni.)

Ajándékbontás

Sajnos ritkán találkozunk, ő nagyon sokat dolgozik, és mióta kiköltözött Pestről, a távolság is nagyobb köztünk (legalábbis térben). Ezért aztán általában sátoros ünnepeken futunk össze, és ilyenkor egyszerre adjuk át az összegyűlt névnapi/szülinapi/karácsonyi ajándékokat, ami elég vicces tud lenni. Nem segít ezen az sem, hogy azóta, hogy kiderült, a szívemmel gond van, egyre kevésbé vagyok mobilis, azaz egyszerűen nincs erőm, hogy BKV-ra pattanjak, és elmenjek ide vagy oda, elég, ha a város szmogos levegőjében megyek 50 métert, és kifulladok... És ez persze rettenetesen frusztráló tud lenni, mert vagy akkor tudok találkozni valakivel, vagy programra menni, ha visznek (ami mindig külön szervezés) - vagy mások jönnek hozzám. Ez van. Most a hegy megy Mohamedhez.

De Zsófi jött, és nem egyedül, mert ha Zsófi kimozdul, akkor azt kutyástul teszi, lévén Zsófi kutyakiképző lett, amiért külön felnézek rá. Anno együtt végeztünk az ELTÉ-n (ő angol és magyar szakon), és ma is tanít, de emellett sikerült megvalósítani az álmait is: először aerobik edzői képesítést szerzett, hosszú évek óta pedig a kutyáknak szenteli életét, és én nagyon büszke vagyok rá, mert valóban jó érzékkel csinálja.

Senki nem néz egy irányba. Azért se.  

És azért is, mert még manapság sem mindenki fogadja el, hogy valaki többször is pályát módosít, hogy egyszer azt mondja, ebből elég, ezt a munkát már nem szeretem, nem tudom lélekből csinálni. Sokan furcsállták döntéseit, mondván, minek ugrál, ha egyszer lediplomázott, ez is csak egy bolondéria... Irigylem is, hiszen én is imádom a kutyákat (ez is megér majd egy bővebb bejegyzést), és jelenlegi állapotomban sajnos nem tudok annyit foglalkozni velük, mint szeretnék (állatvédelemmel meg még kevésbé - igaz, ezen a nyáron is összeszedtünk egy útszéli ebet, Ellát, aki azóta ideiglenesnél várja a gazdisodást. Megnézhetitek ITT!)

Szóval most fogtuk a kutyákat, és tettünk egy nagy sétát: az előző napok nyirkos, esős időjárása után a nap is kisütött, szóval összekötöttük a kellemest a hasznossal, hogy a napi egészségügyi sétám is meglegyen.

5 kutyával tettünk egy kisebb kirándulást, és fantasztikus volt látni a falkát. Nagyon fel tudja tölteni az embert egy ilyen séta, figyelni az önfeledt ebeket a természetben, együtt mozogni velük. A legjobb relax. Miattuk muszáj kimozdulni minden nap, legalább a tópartra, levegőzni egyet, kicsit tornászni (amit általában nem nagyon értenek), aztán jöhet az otthoni, jól megérdemelt pihi, persze a "kanapédögökkel".

Én receptre írnám fel! ;) 

Csoportkép-féleség