Fárasztó napok vannak mögöttem. Nem csak azért, mert szinte a hét minden napját a kórházban kellett kezdenem (erről itt írtam bővebben), hanem mert fel kellett költöznünk a nyaralóból, és ez lelkileg is megviselt. Nagyon féltem a pillanattól, amikor be kell ülni a kocsiba, és magam mögött hagyni "remetelakomat". Ezért sokáig már azt is szabotáltam, hogy egyáltalán szóba kerüljön a költözés, pedig Viktor próbálta időnként a mikor és hogyant megbeszélni. De végül nem halaszthattuk tovább, hiszen nagyon macerás vidékről kórházba járkálni. Aztán itthon is el kell rendezni a dolgokat, no meg az idő is nagyon hidegre fordult, és noha fűteni tudtunk, jobb nem kockáztatni egy megfázást műtét előtt.

És hogy miért féltem a költözéstől? Hát bizony azért, mert ez egy újabb lépés a rettegett műtét felé, valami visszavonhatatlan; nem gubózhatok be többé, nem menekülhetek a várostól és a rám váró procedúrától, nem hazudhatom, hogy még tart a nyár, az ősz, és még van időm. Nem bújkálhatok  a faházban, a kertben, az erdő fái közt, nem andaloghatok virágokat és köveket fotózgatva. És ráadásul úgy kell kiszakadnom ebből a gyermekkorom emlékeit őrző idilli környezetből, hogy nem tudom, mikor térek vissza, visszatérek-e egyáltalán? 

Máskor is át kellett ezt már élnem, tavaly, amikor végül elhalasztották a műtétet, vagy pl. németországi utunk előtt, ahol szintén nem tudtam, milyen sors vár rám. Emlékszem, ültem a kocsiban, szólt az All Saints Never Ever című száma a kazettás autórádióból (Ó, '90-es évek!), és néztem, ahogy lassan ráfordulunk a Kéktó sétányra, a strand mellett, és elhagyjuk a weekend-házak színes sorát; június volt, és decemberben tértünk vissza, legközelebb januárban láttam viszont a befagyott tavat, immár egyenes gerinccel.

Végül mégsem volt olyan szörnyű följönni, a végén már csak túl akartam lenni az egészen. Sikerült mindent összepakolnom, ami fontos lehet (kellett vagy 3 fuvar hozzá), úgy ahogy rendben hagyni a házat, majd itthon is elrendezkedni. (Noha az szintén nagyon rossz, hogy most nincs erőm kertészkedni, téliesíteni, pedig imádom, és most a kert olyan elárvult...) És bár még mindig szatyrokat kerülgetek, és folyton zümmög a mosógép, már alig vártam, hogy vehessek egy nagy kádfürdőt, legyen rendes net, és egy szelet csokiért ne kelljen "a faluba" beugrani. Hiába, puhány városlakók vagyunk. :D

Az is eszembe jutott csomagolás közben, hogy mi mindent vittem magammal nyaranta, amikor leköltöztünk anyuékkal. Természetesen velünk kellett jönnie a kedvenc plüssállatoknak, és a legfontosabb természettudományos könyveknek is, a többi kevésbé volt fontos. Most ugyan szintén rengeteg könyvet szállítmányoztunk (főleg munkánkból kifolyólag), de a cucc nagy részét sajnos a különféle lélegeztető szerkenytűk, oxigénpalack, szobabicikli, stb. tette ki. Most ez van, ha megyek valahova, egész géppark kísér...

A kutyák is egész jól viselték a dolgot, hamar visszaálltak a régi kerékvágásba (magyarán visszavedlettek kanapékutyákká). Főleg az öreg Totyáért aggódtam, akit most visszaszolgáltattunk gazdáinak (nálunk vendégeskedett). Féltettem, hogy depressziós lesz a környezetváltozás miatt, hogy oda a nagy szabadság és nyugalom. De nem, vidáman, izgatottan ment vissza "családjához". Szegényt, csonka, sebesült lábbal, csonttá fogyva mentették egy gyepiről, ahol a biztos halál várt rá, és kora miatt esélytelen volt az örökbefogadása, de összeszedte magát, és a jó levegőn meg pláne kivirult. Mint városi gyerek a falun. (Mondjuk a gazdik annak annyira nem örültek, hogy Totyának már van ereje az ágyra is felugrani, haha!) Mi voltunk a "rokkant szekció" a sétákon, és kiválóan elbóklásztunk a mezőn. Egyébként újra és újra rácsodálkozom, egy kutya mennyire megváltozik, kinyílik, ha biztonságban érzi magát és szeretve van!

Többet most nem is nagyon van erőm írni, kettőnk szelfijével búcsúzom. Előre, Totya Kapitány!