Az előző pár nap is az előkészületek jegyében telt, különösen a mai nap volt sűrű. Ezért ebben a bejegyzésben röviden próbálok mindenről egy kis összefoglalót adni. Tegnap visszatértem a Kútvölgyi pulmonológiájára, már háromnegyed nyolckor a légzésfunkción voltam, hogy felmérjék, milyen a tüdőm állapota. Én úgy éreztem, minden idők legrosszabb eredményét produkáltam, és ezért eléggé elkeseredtem, ami rögtön egy aggódós kórházi szelfie elkészítésére ösztönzött - viszont ez hozta meg aztán a nap kommentjét, amit leendő sebészem, Szabolcs prof követett el. Big like!

Végül kiderült, mégsem olyan rossz az a légzésfunkció, mint amire számítottam, sőt, még javult is, ha nem is "szignifikánsan". Ez persze nem azt jelenti, hogy fellélegezhetek, ez még mindig édes-kevés, de ahogy a prof is írta, vigyázni fognak rám. Bíznom kell bennük, a tudásukban, hogy nem vállaltak volna el, ha túlontúl nagy lenne a kockázat. És meg kell próbálnom félretenni a sok régi rossz emléket, főként, amik 2003-ból kísértenek. Nem akarok megint hetekre lélegeztetőgépen ragadni!

A gyógytornászom annyiban megnyugtatott, hogy ma már leginkább arra törekednek az intenzíven, hogy minél előbb levegyék a lélegeztetőgépről a betegeket, és mobilizálják (felültessék, kiültessék, járassák) őket, hiszen a hosszas fekvés senkinek nem használ, sőt. Nekem is gyönyörű felfekvéseim lettek anno, és szinte újra kellett tanulnom járni, annyira legyengültek a lábaim. (Pedig még az ágyban, lélegeztetőgépen is próbáltam tornázgatni gumiszalaggal.)

Hogyan kell értelmezni a légzésfunkciós vizsgálat (spirometria) eredményeit? Kattints ide!

Az is jó, hogy a BIRD-özéssel láthatóan sikerül tágítani a tüdőt, megnyitni a hörgőket. Amikor végzem a gyakorlatokat, 99 %-ra is felmegy a szaturáció, és utána legalább fél órán át ilyen magas (95-96 %) marad. Ez azért fontos, mert ebből látszik, hogy a tüdőmnek még vannak "rejtett tartalékai", amiket lehet majd mozgósítani a műtét után. Akkor ugyanis még többet kell majd használnom ezt a gépet. (Jut eszembe, engedélyezték, hogy lefilmezzem magamat, miközben a BIRD-öt használom, így hamarosan fel is teszem, hogy működik.)

Odabent egyébként nagyon jó, családias a hangulat. Fura ezt egy intenzívről írni, de így van. Mindenki nagyon kedves, figyelmes, el-elbeszélgetnek velem. Amikor a prof kérte, hogy vegyenek tőlem artériás vért, felszisszentem: sok mindent elviselek, de ez a fájdalmas művelet nem tartozik a kedvenceim közé... (Az artéria a vénával ellentétben ugyanis nem látható a bőr alatt, vékonyabb, fala rugalmasabb, keményebb, idegekkel jobban átszőtt - egyszóval nehezebb megtalálni, és fájdalmasabb megszúrni.) Egyszer lettem rosszul vérvételtől, és az egy ilyen eset volt... De most jött "Szöszi", aki kendővel összefont hajáról eleve ismerős volt, és kiderült, ő is emlékezett rám - 15 év után! Még azt is tudta, melyik ágyon feküdtem... Szóval jött, látott és szúrt, alig vettem észre, olyan ügyes volt. (A vérgáz értékeimet most inkább hagyjuk...)

Hajcihő

Délután kellemesebb dolgom akadt: fodrászhoz volt időpontom. Sokan megrökönyödhetnek, ugyan, most ez a legfontosabb?! Pedig alapvetően praktikus okokból jelentkeztem be. Nem tudom, mennyi ideig fogok feküdni, és nyilván a műtét után kisebb gondom is nagyobb lesz annál, hogy a hajammal bajlódjak. No, nem mintha bubit vágattam volna, inkább csak egy alapos egészségügyi hajvágást kértem. Még a németországi műtét előtt sem vágattuk le a sörényemet - ezt is sokan furcsállták -, pedig ott konkrétan egy fémkoronát csavaroztak három hónapra a koponyámba. De az anyai lelemény nem ismer határokat, anyu szépen befonta hajamat sok kicsi tincsre, amivel aztán jószerivel hetekig nem kellett törődni. Így már nem csak "fejékemet", hanem frizurámat is sokan megcsodálták. (Egyébként a hajmosást még fekvő betegeknél is meg tudták oldani egy rugalmas, szivacsfalú ágyféleség segítségével, aminek a fejrészénél le lehetett hajtani az oldalát: egyszerűen ágyastúl kitoltak a fürdőbe.) Még korábbról apukám ugrik be, aki férfi létére képes volt megtanulni a franciafonást, hogy a frizurámat minden nap elkészítse a kórházban. És még hatalmas masnit is kaptam bele.

2003-ban aztán örültünk, hogy élek, anyám csak akkor esett kétségbe, amikor túl voltunk a kórházi sokkon: hajam a rengeteg belém tömött, injekciózott és infúziózott gyógyszernek, valamint a sugárzásnak hála (naponta röntgeneztek) csomókban hullott. Hátul, ahol sok nyomás érte a fejbőrömet, máig van egy pici kopasz folt. Anya nem véletlenül rettegett: a kemoterápia után soha nem lett olyan szép, dús haja, mint korábban - mint nekem...
Így bőrgyógyászhoz cipelt, és beszerzett minden elérhető hajszeszt, étrendkiegészítőt, vitamint és kenőcsöt, otthon pakolásokat kotyvasztott, és szigorú felügyelettel mehettem a fodrászhoz, nehogy túl sokat vágassak a hajamból. Egyszer poénból felhívtam mobilon, hogy végülis úgy döntöttem, vállig érő hajam lesz - rögtön megjelent a fodrászatnál, kutyás erősítéssel, hátha még megakadályozhatja a merényletet. (A fordászom, Noémi, azóta is maradt ugyanaz - így emlékszik, milyen borzasztó állapotban voltam az intenzíves kaland után.)

Persze az sem elhanyagolható indok, hogy az ember lánya kicsit kiereszt, relaxál a fodrásznál... Jót tesz a lelkének egy kis szépülés. Mikor, ha nem a Nagy Harc előtt? És attól még, hogy kórházba megyek, miért kéne elhagynom magam? Soha nem voltam szalonba járkálós típus, ahogy anyu, a legtöbb dolgot én is megoldom otthon, és smink nélkül is ki tudok lépni az utcára - de mégis más az ember közérzete, még betegként is, ha kinéz valahogy, és talán ezért van az, hogy sokan nem is sejtik, ha rám néznek, milyen súlyos egészségügyi problémákkal küzdök. "Ó, de jól nézel, ki, látom, jól vagy!" - mondják, és leesik az álluk, ha az oxigénpalack, az éjszakai lélegeztetőgép, a rám váró szívműtét kerül szóba.

Németország, 1998 - Anyuval és hajfonatokkal

Kötelességek

Ma még volt két randevúm: először a nőgyógyásszal, mert a szűrési leleteket még át kellett vennem. Sajnos itt és az urológián is találtak pár kórokozót, ami nem szerencsés műtét előtt, ki kell kezelni, hogy a legyengült szervezetben ezek a bacik ne kapjanak erőre, és ne okozzanak bajt, ami aztán az egész szervezetre kihat. Mondanom se kell, receptekkel távoztam, de még egyeztetni kell a sebésszel, altatóorvossal is, mi hogy legyen. (Vicces, ahogy megy a levelezgetés a vizeletproblémáimról.)

Aztán itthon fogadtam cirkuszos kollégáimat, mivel hétfőtől már nem fogok tudni foglalkozni eddigi feladataimmal, és muszáj voltam átadni a melót: levelezést, szakirodalmat, képeket... Egy kiállításon dolgozunk, és fáj a szívem, hogy most kell "kiszállnom", hiszen januárban lesz a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál, ráadásul 2018-ban ünnepeljük a modern cirkuszművészet születésének 250. évfordulóját! Nagy buli lesz, és kicsit magamban is csalódtan, hiszen szerettem volna sokkal többet teljesíteni ezzel kapcsolatban, de így jött ki a lépés... Remélem, hamar visszakapcsolódhatok majd a munkába!

Hogyan lettem cirkuszkutató? Nézd meg a vidómat!

Pénzes proffal sajnos ma már nem találkoztam, és nem valószínű, hogy a műtét előtt összefutunk... Pedig ajándékkal is készültem, egy plüssmackóval (versesköteteket már dedikáltam neki korábban). Mackó úrnak gombszeme és foltozott szíve van, és nagyon szuggesztíven tud nézni. Ha mindezen túl leszek, kitalálok majd valami fantáziadúsabb dolgot, de nagyon nehéz ilyenkor bármit is találni, amivel viszonozni lehetne azt a figyelmet, tudást, álhatatosságot, kemény munkát, amivel Pénzes prof (és még jópár nagyszerű orvos) visszahúzza az embert a halál torkából.

Úgyhogy egyelőre marad a mackó. Lehet szavazni, mi legyen a neve?