Repül az idő. (Juj, milyen közhelyes!) A múlt héten még úgy tűnt, nagyon messze van az újabb műtéti időpont, és kicsit belekényelmesedve a helyzetbe még mindenféle tervek jártak a fejemben. Hogy ide meg oda megyek, ezt meg azt csinálok. Aztán hirtelen pörögni kezdtek a napok, és most ismét ott tartunk, hogy már csak pár nap, és vonulhatok be.

Egyre nyűgösebb vagyok, ráadásul az elmúlt napokban nagyon nem voltam jól: fáj a hátam, nagyon hamar fulladni kezdek, pár méternyi séta után meg kell állnom, és a fejem is hamar megfájdul. A légzésterápia ellenére is, amire tegnap óta megint járok. (Ma egyébként ismét felismert egy doki az intenzíven. Úgy látszik, mély nyomot hagyok az emberekben...) Tartsatok paranoiásnak, de mára megkértem Pénzes profot, hogy nézzen meg, nehogy valami gyulladás bújkáljon bennem. Meghallgatta a tüdőmet és megnyugtatott, de azért vettek vért, biztos, ami biztos. Persze, amilyen hülye vagyok, talán még valami titkos remény is felcsillant bennem... Gyorsan felejtsük is el! Túl kell esnem ezen a műtéten!

Csak ahogy nő a várakozással töltött idő, úgy fogy a lelkesedés, a kurázsi... Furcsa, de az életemben valahogy mindig így jöttek a dolgok: a felnőtté válás, az első szerelem, az első kötet, stb... Mindenre nagyon sokat kellett várnom, talán többet, mint másoknak, és ezért sokszor úgy éreztem, amikor megkaptam a vágyott dolgot, már nem tudtam úgy örülni neki, mint ahogy eleinte elképzeltem. Jó, hát a fene vágyott erre a műtétre, de mégis valahogy így vagyok most ezzel is: belefáradtam a várakozásba, és ilyenkor a szépen kigondolt lelki stratégiákat át kell dolgozni. Újratervezés indul.

Írni is többet szerettem volna. Teljesen beleszerelmesedtem a blogolásba, egyre jönnek az ötletek, miről szeretnék még nektek írni. Témám, anyagom van rengeteg, csak megcsinálni nem lesz már időm műtét előtt. Hiszitek vagy sem, egy átlagos hosszúságú bejegyzés elkészítéséhez kell min. 2; hogy élesíthető állapotba hozzam, olykor 3 óra is - no nem panaszkodás képpen írom. Élvezem, és addig érdemes csinálni bármit, amíg az ember örömét leli benne. Most ez motivál a legjobban, főként, hogy az Index.hu ajánlóiba  is sikerült több ízben (eddig összesen hétszer) bekerülnöm, pedig csak egy hónapja indítottam el a blogot. Remélem, hogy olvasóim nem hagynak el, amíg nem tudok ismét "tollat ragadni". Mindenesetre, ha lesz erőm, időzítek pár előre megírt cikket, és megkérek egy hozzáértő jóbarátot, adjon hírt rólam akár itt, akár más közösségi felületen. Létrehoztam egy Facebook-csoportot is, ahol akár jól ki is beszélhettek a hátam mögött, amíg alszom. :D

Csatlakozáshoz kattints az alábbi képre!

És akkor jöjjön a nap jó híre!

Ma megtudtam, hogy az irányított véradás sikeres volt, összegyűlt a számomra szükséges mennyiség!

Hip-hip-hurrá! NAGYON KÖSZÖNÖM!

Nagyon sokan jelentkeztetek felhívásunkra. Volt, aki nem (csak) véradással, hanem - szakmájából adódóan - a segítségkérés terjesztésével támogatott. Így megjelent egy cikk a Ripostban, voltam a Karc FM műsorában, és munkahelyem, a Fővárosi Nagycirkusz is véradásra hívta dolgozóit, látogatóit. Ugyanakkor, "akciómmal" kicsit felkavartam az állóvizet, ugyanis a riporterek többször megkeresték a kórházakat és az Országos Vérellátó Szolgálatot is, hogy nyilatkozzanak az ügyben, és ennek folytán úgy éreztem, kezd kellemetlenné válni számukra a dolog. Hiszen meg kellett magyarázniuk, miért nem jutott vér nekem, ha közben folyton azt kommunikálják, nincs fennakadás a vérellátásban. Én nem akartam senkit számonkérni, hibáztatni, vagy cikis helyzetbe hozni, (az orvosom inkább magát hibáztatta, holott ő is nagyon leterhelt). Megértem, hogy az OVSZ nem kelthet pánikot, nagyon vigyázni kell, hogyan kommentálják az ilyen eseteket, de azt újra és újra elismerték, hogy sokkal több véradóra lenne szükség, különösen ünnepek előtt. Mégis, olyan volt a végén, mintha én fújtam volna fel az ügyet, kürtöltem volna szét a véradás hírét, vagy valami úri muri lett volna részemről az irányított véradás. Mindeközben elég szürreálisnak tartom, hogy egy műtét előtt álló betegnek kell gondoskodnia vérről. Okés, nekem van családom, barátaim, értek a nethez, de aki egyedül van...? Gondolom, őt sem hagyják cserben, de akkor most van vér, vagy nincs...? 

Még egy-két jó hír,

aztán megyek, mert megint fáj a fejem... (Persze, sokan azt mondják, ez már pszichés.) Szóval megjelentek verseim online és offline formában is. Hétfőn (27-én) kerültek ki írásaim A Vörös Postakocsi Folyóirat oldalára, de azt csak egy tegnapi posztból tudtam meg, hogy verseimet beválogatták a jubileumi számba is. Erre egyáltalán nem is számítottam, így nagy meglepetés volt. (Költő barátom, Nyirán Ferenc épp most küldte át befotózva a verseimet Messengeren. Ő már beszerzett egy példányt.) Végre a Vár Ucca Műhely legújabb számát is kézbe vehettem, amiben nem csak verseim, hanem egy kötetemről szóló recenzió is megjelent (Koppány Zsolt: Tűnékeny törékenység). Ja, és ráadásul azt a Michelangeloról szóló versciklust (A szobrász) választotta ki közlésre a szerkesztő, Fenyvesi Ottó, melynek eddig igencsak mostoha sors jutott: kötetembe se kerülhetett be, holott szívemnek igen kedves darab...

E versidézettel búcsúzom mára. Jó éjt!

"Nem gondolta, hogy ily nehéz lesz.

Mert a márványtömbből oly könnyű volt

kiszabadítani az alakot,

mint elereszteni egy madarat,

kalitkáról lepattintani a lakatot.

De mi rárakódott a hosszú évek alatt,

a sallangokat levésni magáról -

az volt művészi feladat." 

Képek: 1. "Szív a szívnek" - Coles Phillips illusztrációja a LIFE magazin címlapján (1922. február 16.); 2. Michelangelo: Guggoló fiú