"Itt sajnos nem áll meg az élet ilyenkor sem, ugyanúgy érkeznek a súlyos beteg az osztályra, mint máskor... Épp ezért (bár talán nyálasan hangzik) azt kívánom, hogy nagyon vigyázzatok egymásra és magatokra, hagyjátok a francba a karácsonyi hajtást, örüljetek az életnek, szeretteiteknek, mert higgyétek el, semmi más nem számít, és nem ér annyit, mint az egészség és a családotok, barátaitok. Még egy szupermarket kasszájánál sorban állva, hajat tépve, a fa, a vendégek, a halászlé, stb. miatt idegeskedve is sokkal, de sokkal szerencsésebbek vagytok, mint sokan, akik most életükért küzdenek itt, mellettem..."
Huh, hát ismét itt vagyok! Végre rendes billentyűzethez jutottam, és az állapotom is jobb, így hosszabb bejegyzést is írhatok. Kicsit abszurd helyzet; hiszen mégiscsak intenzíven vagyok, és kezdem szégyellni, hogy a többi beteghez képest már - lekopogom - ennyire jól vagyok, hogy a blogolással foglalkozhatok.
Jó, hát azért a helyzet persze nem ilyen egyszerű, hiszen még épp, hogy kihúzták belőlem a katétereket, csöveket (egy artériás kanül maradt, hogy vérgáz méréséhez ne kelljen mindig szurkálni). Még mindig egy BiPAP-géptől függök, ami hasonló, mint az otthoni kis gépem, de jóval profibb; és persze folyamatos kontroll alatt vagyok, próbálják átállítani a Syncumar-ra (vérhigító), amit a műbillentyűm miatt kell szednem életem végéig. Továbbra is edzik a tüdőmet, "mobilizálnak", stb. Úgy állapodtak meg a dokik, hogy január elejéig itt vigyáznak rám, aztán majd eldől, merre tovább: valószínűleg egy rehabilitációs osztályra, míg végül haza nem engedhetnek.
Hú, nagyon sok írnivalóm van, de természetesen tudom, hogy ezt így hirtelen úgysem fogom tudni lejegyezni. Majd később. Tehát csak nagy vonalakban az eddigiekről...
Miután vérhiány miatt halasztani kellett a műtétet, de nektek hála sikeresen összegyűlt a szükséges mennyiség, dec. 5-én végül sor került a műtétre. (A véradás azért is nagyon hasznos volt, mert műtét után is legalább háromszor kellett vért adni súlyos anémiámra.) Nem sok időm volt lamentálni, 4-én reggel befeküdtem, másnap reggel pedig már toltak is a műtőbe,
Arra számítottam, hogy majd napokat fogok átaludni leszedálva a lélegeztetőgépen, ehelyett már másnap reggel magamhoz tértem, és az orvosom (aki altatott) úgy ítélte, ki is húzhatják azt a tubust. És hihetetlen, de így is történt! Persze rögtön BiPAP-ra tettek, ami azonban sokkal jobb, mint egy cső az ember torkában, hiszen a légzésrásegítés egy orr-szájmaszkon keresztül történik. (Egyesek szerint úgy néztem ki, mint egy vadászrepülő-pilóta.) Ami azt is jelenti, hogy ezt a maszkot időnként le lehet venni, és ez idő alatt lehet enni-inni. Sőt, erőltették, hogy minél többet egyek, hogy ne intravénásan kelljen táplálni, és igazság szerint ez volt (és ma is ez) az egyik legnehezebb feladat.
Szabolcs prof szerint a műtét a vártnál sokkal jobban alakult, nem lépett fel semmi komplikáció, és ahogy láttam, a lábamon sem kellett eret preparálni az előzetes tervek szerint. Németh doktor úr meg egészen fel volt dobva, akárhányszor jött, látszott, hogy nagyon megkönnyebbült, hiszen korábban soha nem mert, akart hiú reményekkel kecsegtetni, inkább elmondta a legrosszabb eshetőségeket.
Aztán hamar kidobáltak belőlem minden felesleges csövet, drént, pacemaker drótokat, és a megbeszéltek szerint átszállítottak a Kútvölgyi intenzívjére, ahol Pénzes prof már szeretettel várt. Az első pár nap nem volt egyszerű, mert át kellett szoknom egy másik típusú itteni gépre, de aztán a dokik folyamatosan "finomhangolták" a beállításokat, igyekeztek a támogatást csökkenteni, és beállítani azokat a vérgázértékeket, amikhez a szervezetem korábban hozzászokott és tolerált. Sajnos, jó ideig az orr-szájmaszkot használtuk, amit, hogy ne eresszen, nagyon szorosan kellett a fejemre szíjazni, így az orrnyergem durván kisebesedett. Ma már szerencsére a saját kis orrmaszkomat használom, és a seb, bár fájdalmas, végre gyógyulni kezdhetett. (A műtéti hegem viszont gyönyörűen gyógyul, és szerencsére nagy fájdalmaim sincsenek.)
És jött a múlt hétvége, amikor levették rólam a maszkot, és azon vettem észre magam, hogy nem 1, nem kettő, hanem 3-4 órája ülök kint egy széken csupán oxigénen. Azóta így telnek napjaim: reggel kiülök maszk nélkül, megpróbálok reggelizni, elüldögélek ebédig, kaja után pedig alszom kicsit a gépen. Aztán mosdatáshoz ismét maszk le, látogatás, vacsora, pilledés, alvás. Napközben pedig légzőgyakorlatok, kis séta oxigénpalackkal.
Hát, röviden ennyi... Annyit még hozzáfűznék, hogy mindkét intenzív osztály orvosairól és ápolóiról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Hihetetlen a tudásuk, szakértelmük és az emberi hozzáállásuk. Például amikor mindent udvariasan megköszönsz, és azt válaszolják, ne köszönjem meg, ezért vannak itt... Vagy leborotválják a lábad, parfümmel fújnak be, hogy komfortosabban érezd magad, és szaloncukrot csempésznek az éjjeliszekrényedre... De erről is majd részletesebben, később.
Más nem maradt mára, lévén dec. 23.-a van, hogy nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket kívánjak nektek! Nekem most egy kicsit másról szól ez a december, itt nem sok ünnepi inger ér, amit annyira nem is bánok, bár az asztalkámon már gyűlnek az apró ajándékok, és a Messenger, az idővonalam is tele jókívánságokkal. Itt sajnos nem áll meg az élet ilyenkor sem, ugyanúgy érkeznek a súlyos beteg az osztályra, mint máskor... Épp ezért (bár talán nyálasan hangzik) azt kívánom, hogy nagyon vigyázzatok egymásra és magatokra, hagyjátok a francba a karácsonyi hajtást, örüljetek az életnek, szeretteiteknek, mert higgyétek el, semmi más nem számít, és nem ér annyit, mint az egészség és a családotok, barátaitok. Még egy szupermarket kasszájánál sorban állva, hajat tépve, a fa, a vendégek, a halászlé, stb. miatt idegeskedve is sokkal, de sokkal szerencsésebbek vagytok, mint sokan, akik most életükért küzdenek itt, mellettem...
Hálásan köszönöm a drukkokat, orvosaimnak, ápolóimnak, hogy vigyáznak rám, és persze piciny családomnak, hogy mellettem áll jóban-rosszban.
