"Most már egyedül küzdöttem meg a lehetetlennel, a több mint fél évig tartó németországi kórházi tartózkodással. Saját betegségem feledve, hihetetlen erõ és energia szabadult fel bennem, hisz tudtam, van, akiért élnem kell, és vannak akikért tennem kell! [...] Talán az a szeretet, ami bennem él szeretteim és embertársaim iránt, feledteti velem a betegséget, és ad erõt, hogy tegyem a dolgomat. Éreznem kell, hogy fontos vagyok, feladatom van, és ha éppen nincs, akkor kitalálok valamit, hogy fontossá tegyem magam, hogy átadjam gondolataimat, tapasztalataimat. Nem lazíthatok!"

A napokban feltűnt egy poszt az egyik Facebook-csoportban. Kétségbeesett írója csupán annyit kért a tagoktól, hogy írjanak pár sornyi levelet édesanyjának, aki rákkal küzd, ám most úgy tűnik, feladta a reményt; bíztassák, hogy van miért harcolni, és nincs egyedül.

Erről eszembe jutott édesanyám írása, melyet még a Magyar Rákellenes Liga "Ringben a fájdalommal" c. novellaíró pályázatára küldött be 2006-ban. A pályázaton első díjat nyert. Boldog volt, hogy gondolatai így több emberhez is eljuthattak, és erőt adhatott vele sorstársainak. Sajnos édesanyám 2009-ben meghalt (most február 21-én lesz halálának évfordulója), a rák egy újabb és agresszívabb támadásában, ám gyógyulni akarása szeretete adott neki több mint 20 tevékeny évet, amit együtt tölthettünk: felnevelt, megalapozta jövőmet, végigharcolta velem betegségeimet, és szenvedélyesen szerette munkáját, a színészetet. Megérhette, hogy egyetemre járjak, diplomára készüljek, és még ott lehetett első önálló verseskötetem bemutatóján.    

Akkor hát következzék édesanyám írása...

Török Sarolta: Ringben a fájdalommal

Amikor lányommal végigsétáltunk a németországi klinika gyermekosztályának folyosóján, hozzám fordult és azt mondta: „Nem furcsa, hogy mennyire hozzászoktunk a beteg ember látványához?” Megálltunk. Valóban, sem magunkat, sem másokat nem láttuk fogyatékos, beteg embernek. Három hónapja voltunk akkor már az osztályon, és lányomat épp tolókocsihoz kötötte, mert a koponyájába rögzített koronánál fogva nyújtották a gerincét. Rájöttünk, hogy ha az ember megtanul a saját problémáján túl nézni, eltörpül a saját gondja. Mert mindig van szerencsétlenebb.

Férjemet és engem, egyszerre ért el a halálos kór. A párom leukémiás lett, én rákos. Az én életesélyeimet neki mondták el az orvosok, nekem meg az övéit. Neki maximum két évet jósoltak, nekem se sokkal többet, és azt mondták, éljünk úgy, mint eddig. Mikor orvosunk ezt közölte és látta döbbent arcomat, megkérdezte: „Miért? Jobb lenne, ha elütné az autó?” Igen, jobb lenne! - válaszoltam. Hiszen mindenki tudja, hogy egyszer meg kell halnunk, de ha azzal a gondolattal kell élnünk, hogy ez nagyon rövid idõ alatt bekövetkezik, és nincs célja az életünknek az hihetetlenül lehangoló. Kislányunk akkor csak hároméves volt, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy más nevelje fel. Párommal leültünk, és megpróbáltuk megbeszélni helyzetünket és teendõinket. Úgy határoztunk, hogy attól, hogy betegek vagyunk, nem fogunk leállni, nem fogjuk sajnáltatni magunkat, sõt otthon nem beszélünk betegségünkrõl, gyermekünk elõtt sem. Persze nem azért, mert sokan azt tartják, hogy a betegség szégyen, és azért nem is beszélnek róla. Úgy gondoltuk, ha az idõnk kevés, legalább minõségi életet élünk, próbálunk segíteni másokon is, akik hasonló cipõben járnak. Azt az életfelfogást vallottam magaménak, hogy mindig lefelé kell néznem, mennyivel szerencsétlenebb emberek vannak a Földön: nem a mi problémánk a legnagyobb, és akkor mindent könynyebb elviselni. Felfokozott tempóban éltünk. Mindent megpróbáltunk elintézni, gondoskodni akartunk gyermekünk esetleges gyámjáról, és amíg lehet, élvezni szerettük volna az életet…

Anyuékkal Korfun... (Én éppen majomkodok.)

Vállaltam a mûtétek sorozatát, majd párommal együtt a kemoterápiás kezeléseket. Lassan visszatért az életkedvünk, és már nevetni is tudtunk. Elfelejtettem a saját betegségem, hiszen fontosabb volt, hogy tartsam a lelket a páromban és neveljem a kislányom. Erõt adott a gyógyuláshoz az is, hogy fontos vagyok számukra, és az is, hogy visszatérhettem hivatásom gyakorlásához. Szép és nehéz hivatás az enyém. Színész vagyok, mosolyt és könnyeket csalok az emberek szemébe - de mostantól inkább több nevetést szeretnék. Az élet megpróbáltatásai mellett is egymást erõsítve, harmonikusan éltünk, sokat utaztunk, látni akartunk mindent, tengereket, idegen népeket, országokat, városokat, képtárakat, múzeumokat. Feladatunk volt: megmutatni gyermekünknek a világot. Sajnos kislányunk is súlyos beteg lett, külföldi operációra szorult. [A külföldi operáció története itt olvasható.] Mi akkor semmi másra nem összpontosítottunk csak arra, hogy mellette legyünk, és végigcsináljuk! És sikerült! Kislányunk nem tudott betegségünkrõl, én csak az utolsó stádiumban mondtam el neki - jóslatok ellenére hét év múlva - hogy apa nem fog tovább élni.

Hogy páromnak mi adott erõt, hogy úgy éljen, ahogy élt, az utolsó pillanatig alkotva és gondolkodva, aggódva családjáért? Talán a felé áradó szeretetünk, hitünk és bizalmunk! Erre példa a kórházi ágyon töltött, már szenvedésekkel teli idõszak. Én õt soha nem láttam sírni, csak akkor, elõször ott, mikor kedvesen csókkal köszöntöttem a látogatási idõ alatt. „Tudod, én már rég feladtam volna - mondta -, de mikor meglátom, hogy ilyen kedvesen mosolyogva jössz, nem tudlak itt hagyni benneteket!”

(Az utolsó közös karácsony apámmal, 1991)

Mi nagyon szépen éltünk hárman, míg a férjem élt. Gyermekünk nagy szeretetben nevelkedett. Tízéves volt, amikor a párom meghalt. Imádta az édesapját, az utolsó idõben mindig bejött a hálószobába éjszaka, és megkérdezte: „Apa, mit segítsek?” Reggel hatkor kelt, ment az iskolába, ugyanolyan jól tanult és részt vett a tanulmányi versenyeken. Örömet akart szerezni az apjának, nekem. Férjem halála után egyszer késõn jött haza az iskolából, órákig kóválygott az utcán. Mikor kérdeztem, hol voltál, azt mondta: „Anya, ne haragudj, bementem a templomba, és bedobtam a zsebpénzemet, mert hálát adtam az égnek, hogy apa nem szenved tovább!” Fantasztikus volt számomra, egy tízéves gyerekben hogyan fogalmazódhatott meg ez a gondolat, hogy a szenvedésben már nincs értelme az életnek. Vagy ez a számára megnyugtató érzés adott neki erõt, hogy el tudja viselni apja hiányát.

Anya arcot fest a klinika egyik ünnepségén, ahol 6 hónapot töltöttem (Karlsbad-Langensteinbach, 1998)

És így kettesben maradtunk! Most még nagyobb felelõsség hárult rám! Végképp nem szabad kidõlnöm! Kislányom 14 évesen ismét külföldi életmentõ mûtétre szorult. Most már egyedül küzdöttem meg a lehetetlennel, a több mint fél évig tartó németországi kórházi tartózkodással. Saját betegségem feledve, hihetetlen erõ és energia szabadult fel bennem, hisz tudtam, van, akiért élnem kell, és vannak akikért tennem kell! A kórházban betegeskedõ magyar gyerekek szenvedéseit próbáltam enyhíteni vidám versekkel, dalokkal, mesékkel, és akinek nem volt ott az édesanyja, azt pótanyaként istápoltam. Talán az a szeretet, ami bennem él szeretteim és embertársaim iránt, feledteti velem a betegséget, és ad erõt, hogy tegyem a dolgomat. Éreznem kell, hogy fontos vagyok, feladatom van, és ha éppen nincs, akkor kitalálok valamit, hogy fontossá tegyem magam, hogy átadjam gondolataimat, tapasztalataimat. Nem lazíthatok!

Az eltelt húsz év tapasztalatai alapján büszkén hirdetem, hogy igenis ringbe lehet szállni még egy olyan félelmetes ellenféllel szemben is, mint a RÁK, kiütéssel gyõzni lehet, csak vérremenõen küzdeni, akarni, hinni kell! Ne add meg magad, hisz az ERÕ BENNÜNK VAN!

 Édesanyám az egyik meseelődás próbáján. A díszleteket és a jelmezeket anyuval együtt készítettük. (Mese Mátyás királyról, Tihanyi Vándorszínpad, 2008) 

A cikk elején látható portrét Völgyes Valéria készítette.