Egyiptomi vérfürdő, haldokló gladiátorok vére, bárányvér-terápia... Ma már természetesnek tűnik, hogy ha valaki balesetet szenved, vagy nagy vérzéssel járó műtéten esik át (mint pl. én - az erről szóló videóhoz kattints ide!), az vérátömlesztést kap. Naponta rengeteg ember életét menti meg ez a beavatkozás, de hogy milyen hosszú út vezetett el ennek feltalálásáig, azt talán nem is sejtjük.
Pedig a vérátömlesztés gondolata már évezredekkel korábban fölmerült, akkor, amikor a vérkeringést még föl sem fedezték, noha technikailag még nem tudták megoldani. Ugyanis a vérnek, mint "élő erőnek" misztikus erőt tulajdonítottak már az őskor óta, vallási hiedelmek sora kapcsolódott hozzá. Az őskori emberek is felismerték, hogy a vér és az élet szétválaszthatatlan, összefüggenek (pl. a megsebzett, kivérzett zsákmány elpusztul). Ezért szerették volna az egészséges ember vérében lakozó titokzatos erőt gyógyításra használni.
Ovidius például így ír az Átváltozásokban (Aeson):
Ezt Medea mihelyt meglátja, kihúzza a kardját,
metszi az agg gégét, kifolyatja belőle a vén vért,
tölti a friss nedvvel. S mikor ajkával meg a sebbel
Aeson issza be azt: haja és őszfürtü szakálla
elveti ősz színét, feketévé fényesül ismét,
Az egyiptomi fáraók vérben fürödtek, hogy betegségeikre enyhet találjanak, a vért hatásosnak tartották pl. elephantiazis ellen is. De az állatok vérének is gyógyhatást tulajdonítottak. Az ókori kínaiak úgy gondolták, hogy a lélek a vérben lakozik; ehhez hasonlóan Hippokratész is a rossz testnedveket okolta a pszichés betegségek kialakulásáért, és gyógyításukra egészséges ember vérével való cserét javasolt. (Hippocrates, vol. IV. Nature of Man, 1931.) Rómában haldokló gladiátorok vérét itták a gyógyulni vágyó epilepsziások, illetve azok, akik szerették volna a harcosok előnyös tulajdonságait "magukba szívni" - a nézők olykor egészen ellepték az arénákat egy-egy küzdelem után, hogy hozzájuthassanak az értékes nedűhöz. Ez egy idő után annyira tarthatatlanná vált, hogy Septimius Severus i.u. 193-ban egy rendeletben betiltotta ezt a gyakorlatot. (Ehelyett inkább bika, menyét vagy kutya vérét fogyasztották - utóbbiakat a veszettség egyik kezeléseként.)
A képen: azték véráldozat. Egy pap nyelvét átdöfve ajánlja fel vérét az isteneknek. (Telleriano-Remensis kódex, folio 9r)
A még középkorban is dívó vérivási gyakorlat miatt nehéz meghatározni, mikor került sor az első valódi transzfúzióra. Leggyakrabban VIII. Ince pápa esetét szokták említeni 1490-92 körül. A pápa súlyos betegségben (valószínűleg veseelégtelenségben) szenvedett, ami miatt sokszor volt kómában - néha már halottnak hitték. Egy kétes hírnevű orvos, Abraham Meyre ajánlotta fel segítségét: 3 pásztorfiút fogadott, akik egy-egy dukát fejében vérüket adták. Innentől kezdve a különböző források ellentmondó adatokat közölnek: egyik szerint a pápa meghalt, másik szerint a 3 fiú halt meg légembóliában, míg a pápa állapotában nem állt be javulás. Egy harmadik forrás szerint a pápának meg kellett innia a vért. Éppen ezért nem tudjuk, valóban ez volt-e az első sikeres transtfúzió.
„Az élőlények szíve létük talpköve"
A vérátömlesztés fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges volt a vérkeringés feltérképezése, mivel igazából a vérkeringés felfedezése vezethetett az első transzfúziós próbálkozásokhoz. Már az ókoriak is közel jutottak ehhez a boncolások során szerzett ismereteikkel: az egyiptomiak (i.e. 3500 körül, lásd Ebers és Edwin Smith papirusz) felismerték, hogy az erek a szívvel vannak összeköttetésben, és szállító szerepük van (levegő, vizelet, vér és "lélek" is kering bennük). A Kos szigetén lévő orvosi iskola, majd Hippokrates is a szívet tekintette a cardiovascularis rendszer központjának. Galenus (i.sz. 130-200) “De Pulsum Differentiis” című művében már elkülönítette az artériás és a vénás vért. A középkorban Ibn al-Nafis, Vesalius és Cesalpino hatása volt jelentős, utóbbi használta először a "keringés" szót, és ismerte a szív billentyűit, ill. a vénabillentyűket. Ám mégis egészen a 17. századig kellett várni, míg összeállt a teljes kép.
A képen: egy iszlám orvos, Mansur anatómiai ábrázolása (1390 körül)
Az első vérátömlesztési kísérletek
A legnagyobb fordulat William Harvey (1578-1657) munkásságával következett be (elméleteit 1628-ban publikálta.) Fontos volt, hogy rájött, hogy a vér az erekben egy irányban folyik, és a szív a "hajtómotor". Érdekesmód az artériákat és vénákat összekötő kapillárisokat nem fedezte fel, ezt egy olasz orvos, Marcello Malphigi tette meg nem sokkal később.
Harvey nyomán hamarosan megjelentek a vérátömlesztés technikai kivitelezését taglaló értekezések is. A cél "az élet meghosszabbítása", "az idős egyén megfiatalítása" volt. Andreas Libavius 1615-ben ezt úgy képzelte el, hogy ezüstcsővel kötné össze egy idős beteg és egy erős fiatalember ereit. Ugyanebben az időben egy különc, magányos, somerset-i plébános, Francis Potter "pennákat" (tűket) és csöveket tervezett erre a célra, sőt, 1649-ben, egy barátjának írt levelében arról is beszámolt, hogyan próbált meg két csirke között vérátömlesztést végezni.
A kutya vérének emberbe történő átömlesztése, 1667
Elszaporodtak a kísérletek és a viták: a vérátömlesztés elméletét és gyakorlati megvalósítását többen is magukénak vallották. De talán mindegy is, ki volt az első, a francia Pichot barát, vagy a firenzei Folli doktor: felfedezéseikkel mind hozzájárultak a transzfúzió fejlődéséhez. Ahogy Sir Christopher Wren és Robert Boyle is, akik 1665-ben először adtak be intravénás gyógyszert kutyának, vagy Jan Swammerdam, aki először épített kezdetleges mikroszkópot a vér vizsgálatához.
Bárányvér-terápia
Ma már tudjuk, mennyire fontos a megfelelő vércsoport, a szűrés (és egyáltalán: hogy emberi vért kapjon a beteg) így elég félelmetes belegondolni, mekkora sikerrel járhattak az első próbálkozások. A kísérleteket kezdetben főként állatokon végezték, de később megpróbálkoztak azzal is, hogy állatok vérét adják át embereknek.
Richard Lower (1631– 1691) többször hajtott végre sikeres vérátömlesztést kutyákon úgy, hogy a nagyobb, kifárasztott kutya nyaki ütőerét megnyitotta, és összekötötte egy kisebb kutya nyaki vénájával (vena jugularis). A sikeren felbuzdulva 1667-ben társával, Dr. Edmund King segítségével egy 32 éves férfin, Arthur Coga-n hajtott végre transzfúziót - a donor egy bárány volt. Mégsem ő volt az első, Jean-Baptiste Denys (1643-1704) pár hónappal megelőzte. Denys Lower tanulmányai alapján kezdte kutyás kísérleteit, mígnem segítségül hívták egy súlyos esethez: egy 15 éves fiú szenvedett hónapok óta láztól, amit akkoriban szokás szerint rendszeres érvágással (lecsapolással) kezeltek, vérszegénységet idézve elő a betegnél. Denys bárányvért ömlesztett a fiúba, aki jobban lett, mivel - akkor ezt még nem tudhatták - a bárány vércsoportja nagyon hasonló az emberi "A" csoporthoz. Később még öt betegen alkalmazta ezt a módszert, és csak az utolsónál léptek fel komplikációk (ekkor született meg a haemolitikus transzfúziós reakció első leírása). Érdekesség, hogy Denys azért az állatvért preferálta, mert szerinte így kevésbé valószínű, hogy "szenvedély vagy bűn által tisztátalanná lehet tenni valakit". (Kép: Wellcome Collection)
A sikerek ellenére a további kísérleteknek hamar véget vetettek: 1678-ban a Francia Parlament bűntettnek minősítette és megtiltotta a vérátömlesztést. Ezt követte az Angol Királyi Társaság rendelete, majd a Vatikán is csatlakozott, ezzel jó másfél évszázadra vetve vissza a kutatásokat.
Emberből emberbe
Az első, ténylegesen emberek közti transzfúzióra 1818. december 22-én került sor, ezért sokan e kísérlet kivitelezőjét, James Blundell londoni szülész-nőgyógyászt tekintik a modern vérátömlesztés "apjának". Ekkor 394 ml-nyi vért adott be egy végstádiumos rákos betegnek, de később egyre inkább a szülés során kivérzett nőkön próbált segíteni módszerével. Ám valamiért érdeklődése a transzfúzió iránt az 1830-as évekre alábbhagyott. Persze nem Blundell volt az egyedüli, aki a vérátömlesztés kérdésével foglalkozott, noha hatalmas viták dúltak a módszer hatásosságát illetően. Viszont egyre jobb eszközöket fejlesztettek ki. Megpróbálták kiküszöbölni a levegő vérbe jutását és a véralvadást (ezzel a vér tárolásának problémája is megjelent). Már nem csak a direkt (azaz érből érbe történő) transzfúziót ismerték: Charles Henry Felix Routh (1822-1909) pl. olyan edényt fejlesztett ki, mely összegyűjti a donor vérét, majd egy fecskendő segítségével a páciensbe injektálja.
Blundell vérátömlesztési metódusa (1828) és az általa kifejlesztett transzfúziós eszköz. |
Meglepő, de a 19. században még mindig sokan szorgalmazták a bárányvér használatát, sőt, az 1870-es években tehén-, kecske- és embertejet is terveztek transzfundálni. (Szerencsére a lelkesedés - mely főleg Amerikát érintette - hamar lelohadt.)
Milyen a vércsoportod?
A transzfúzió történetének következő szakasza a vércsoportok felfedezésével kezdődött. Addig ugyanis nem nagyon tudták, mi okozza egyes vérátömlesztések sikertelenségét. Karl Landsteiner különböztette meg először az A, B és 0 vércsoportot (ezért 1930-ban meg is kapta a Nobel-díjat). A negyedik vércsoportot Alfredo von Castello és Adriano Sturli fedezte fel 1901-ben. Landsteiner vizsgálatai során rájött, hogy 3 különböző fajtárú vértest létezik, ill. hogy a vörösvérsejtek, valamint a vérsavó is tartalmaz olyan anyagokat, amelyek hatnak egymásra, az egyik ember savójában lévő anyag kicsaphatja, azaz agglutinálhatja a másik ember vörösvértestjében lévő anyagokat. Viszont még 8 évet kellett várni, míg megalkották az első kompatibilitási tesztet. (A donor és a recipiens vérét keverve keresztpróbát végeztek.) 1912-ben Roger Lee megalkotta a ma is használt „univerzális donor” („0” vércsoportú egyén) és „univerzális recipiens” („AB” vércsoportú egyén) fogalmát. (A 0- vércsoportú donor bárkinek adhat, az AB+ vércsoportú beteg bárkitől kaphat vért. Lásd a táblázatot!)
Az első fotó egy vérátömlesztésről, 1870, Bellevue Hospital (O.S. Mason)
A véralvadás és a tárolás azonban még mindig nagy gondot okozott. Korábban a vér felkeverésével, és az alvadék eltávolításával próbálták kiküszöbölni a problémát, később különféle szerek (nátrium-hidrogénkarbonát, nátrium-foszfát, glükóz) hozzáadásával igyekeztek megelőzni a vér alvadását. A befutó végül a nátrium-citrát lett. Ennek azért volt jelentősége, mert a citrátos vér pár napig hűtve is eltartható maradt, így az első világháború idején sok katona életét menthették meg vérátömlesztéssel.
A háborúk egyébként felgyorsították a a transzfúzió fejlődését. A nátrium-citrátot hamarosan felváltotta a citrát-dextróz oldat, ennek köszönhetően létrehozták az első vérdepót az angol hadsereg részére - itt már 10-25 napig tudták tárolni a vért. 1921-ben a Vöröskereszt kérésére Londonban megszervezték az első önkéntes véradást, az elektromos hűtés megjelenésével pedig Barcelonában létrejöhetett az első vérbank. (Amerikában 1939-ben nyitották meg az első vérbankot.) A spanyol polgárháború idején mobil transzfúziós szolgálat működött, hűtőautókból látták el a sebesülteket. Összesen 9000 liternyi vért adtak be sérülteknek!
Egy sérült tengerészgyalogos vérátömlesztést kap a normandiai partraszállás idején
Innentől kezdve (a háborúknak is köszönhetően) szinte minden évre jutott valami újítás. 1939-ben felfedezték a Rh-rendszert. (Hogy valaki Rh- vagy Rh+, ugyanolyan fontos, mint a vércsoport.) Sokat tudtak javítani a tárolási módon és az eltarthatóság hosszán: 1950-től a gumidugós üvegflaskákat felváltotta a műanyagtasak, és az évtized végére a vér már 35 napig is eltarthatóvá vált. Az első terápiás célú plazmaferezisre 1960-ban került sor: ilyenkor a donortól csak a plazmát távolítják el, és abból további anyagokat tudnak előállítani (immunglobulint, albumint, alvadási faktorokat). A citaferezis lehetőséget adott rá, hogy pl. leukémiás emberek véréből vonják ki a túlzott mennyiségben termelődő vérsejteket. (Hasonló módszer a leukodepléció, amikor a fehérvérsejteket távolítják el.)
Ma már (a négyrészes vérviteli zsákrendszer megjelenésének köszönhetően) a vért teljesen elemeire tudják bontani, így a vérkészítményeket különféle betegségek kezelésére tudják alkalmazni. Hatalmas előrelépés volt például, amikor a súlyos vérzékenységben szenvedő betegeket a vérből kivolt faktorokkal (krioprecipitátummal) kezdték gyógyítani. Persze ennek a fejlődésnek megvoltak az árnyoldalai is: jó ideig nem voltak ugyanis tisztában azzal, hogy vérátömlesztéssel különféle betegségeket is átadhatnak a betegeknek (AIDS, hepatitis). Sajnos, a hemofíliásokat is érintette a dolog. (Lásd ez erről szóló dokumentumfilmet itt!) Éppen ezért ma már szigorú szabályok szerint lehet valaki véradó, minden vérkészítmény ellenőriznek, hogy ne fordulhassanak elő fertőzések.
És ami a Daybreaker c. filmben nem sikerült a vámpíroknak, az a valóságban megtörtént: az eritropoetin 1970-es felfedezése lehetővé vált a a transzfúziós terápia részleges kiváltása. (Az eritropoetin, röviden EPO fokozza a vörösvértestek csontvelői termelését. 1996 óta alklamazzák a gyógyászatban.) Vajon mit hoz a jövő?
Vérre mindig szükség van! Különösen nyáron, amikor gyakoribbak a balesetek, a szabadságok miatt viszont kevesebb a véradó. De nem csak baleseteknél, hanem műtéteknél, krónikus betegségeknél is szükség lehet vérre.
A vérkészlet várható alakulása
Legyél te is véradó! Ha elmúltál már 18 éves, de még nem vagy 65, ha nem vagy kórosan sovány és nem szenvedsz fertőzésben, krónikus betegségben, irány a legközelebbi véradás! Akár a fesztiválokon, vidéki városokban is adhatsz vért az Országos Vérellátó szervezésében!
Időpontok, további információk:
Forrás:
https://fineartamerica.com/featured/1-richard-lower-transfusing-blood-lamb-wellcome-images.html
http://www.kaleidoscopehistory.hu/index.php?subpage=cikk&cikkid=187
http://www.mexicolore.co.uk/aztecs/aztec-life/self-sacrifice
http://www.orvostortenelem.hu/tankonyvek/tk-05/pdf/4.2/1982_097_099_rex_kiss_veratomlesztes_tortenete.pdf
https://nyamcenterforhistory.org/2014/06/13/history-of-blood-transfusions/