Biztos ti is elgondolkodtatok már, vajon melyik lehet a legrosszabb halálnem? Mi gyerekként barátaimmal gyakran filozofáltunk ezen. És nagyjából megegyeztünk, hogy megfulladni lehet a legrosszabb (ettől függetlenül vidáman játszottunk a tóban nap mint nap). Én ma sem gondolom másként, főként, hogy többször volt fulladásos élményem. Habár sokszor voltam kórházban válogatott kínzásokat elszenvedve, az igazi légszomj megtapasztalását még az ellenségemnek sem kívánnám.

Néha az ember túlbecsüli a képességeit. Vagy alábecsüli az állapotát. Mindegy, a lényeg, hogy a tegnapi nap remekül sikerült, kivéve azt a negyedórát, amíg levegőért küzdöttem az ájulás határán egyensúlyozva.

1. Arccal a vízbe

Történt, ugyanis, hogy ebéd előtt úgy döntöttünk, úszunk még egyet a tóban. Egy matrac és egy úszódeszka kíséretében levonultunk a partra, és élveztük a pancsolást. Ekkor észrevettük, hogy a tó túloldalán barátaink is épp úszni készülnek, de hiába integettünk nekik, nem vettek észre minket. Így végül elhatároztuk, hogy átevezünk a két lélekvesztőn. Eddig nem is lett volna semmi baj. 5-6 perc alatt átértünk: én a matracon hasaltam, és a lábammal tempóztam. Kifáradtam, de azért jól voltam. Átérve még a barátaink is örültek, hogy nahát, milyen jól vagyok már, hogy így bírom a szívműtét után, dagadt keblem a büszkeségtől, hogy bizony, milyen sokat bírok. Aztán beszélgetni kezdtünk a parttól úgy 15 méterre. A hibát ott követtem el, hogy megpróbáltam felülni, hogy jobban kapjak levegőt, ám ez a jócskán leeresztett matracon nehezen ment: erőlködtem, kapaszkodtam, még jobban kifulladtam - végül arccal belecsapódtam a vízbe, miközben lábaim fönnakadtak a matracon.

Azt nem mondom, hogy megijedtem, de mégiscsak mélyvízben voltunk, gyorsan vissza kellett másznom a csúszós izére és kievickélnem, de ez már sok volt. Mellkasom összeszorult, hiába kapkodtam levegő után. Hárman siettek segítségemre, valahogy kitoltak a stégig, közben kezdtem pánikba esni, mert már éltem át ilyet, és akkor pont a pánik a legrosszabb. Féltem, hogy elvesztem az eszméletem, és itt vagyunk mindannyian egy szál fürdőruhában a tóban, még egy telefon sincs nálunk. Mi lesz velem??? Barátaink orvosok - legalább újra tudnak éleszteni ha kell, gondoltam, de ettől nem nyugodtam meg. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ösztöneimet elnyomva lassan lélegezzek, ne veszítsem el a fejem (és a záróizmaim feletti kontrollt), csak hagyjam, hogy a többiek segítsenek partra.

Mit tehetsz ilyen helyzetben? Lásd a keretes írást és a cikk végét! 

Szóval az az ironikus helyzet állt elő, hogy nem a tóban, hanem a tó partján fulldokoltam.

Végül sikerült. Elértük a stéget, belekapaszkodtam a lépcső korlátjába, és ott már kezdett úgy-ahogy rendeződni a helyzet. A fejem rettenetesen hasogatott, kellett egy óra, míg jobb lett, és teljesen megnyugodtam. Addig a stégen üldögéltünk, mert ilyenkor számomra a legjobb, ha elterelem a gondolataimat, és erre a baráti társalgás és a házi bodzaszörp tökéletesnek bizonyult. (Innen is köszönöm nekik!)

Mindenesetre az eset tanulságos volt számomra, mert oké, túléltem a szívműtétet, de azért óvatosabbnak, megfontoltabbnak kell lennem, nem fejjel ugranom a dolgokba (vagy a tóba). Ugyanakkor jó érzéssel töltött el, hogy sikerült észnél lennem, uralkodnom magamon, mert bizony, ilyen helyzetekben legtöbbször fejben dől el a dolog.

2. Pánik szindróma

Az első fulladásos élményemnek történetesen fizikai oka volt. Hónapokig intenzíven feküdtem, lélegeztetőgépen, gégemetszéssel. A gépről való levételi kísérletek sem voltak kellemesek, de a legrosszabb mégis az volt, amikor a gégemetszéskor okozott seb bevérzett, és folyamatosan vár szivárgott a légcsövembe. Mintha vizet lélegeztem volna be. Műtéti ellátásra szorultam volna, de éppen vasárnap volt, és ügyeletes sebész égen-földön nem akadt, meg kellett várni a másnapot. Nem tudtam, kibírom-e ép ésszel, írásban könyörögtem, csináljanak valamit, végül altatásban tartottak, amíg meg nem oldották a problémát. (Addig persze a folyadékot rendszeresen leszívták.)

Abban, hogy a második eset bekövetkezhetett, része volt mindannak, amit korábban az intenzíven átéltem. Kb. 10 évvel később, egy nyáron elutaztunk pár napra a Balatonra. Nem kíméltem magam, pedig iszonyú meleg volt, mindent látni akartam, az apátságot, a múzeumokat, Badacsonyt... Miután hazaértünk Pestre, a kánikula ellenére rögtön bevállaltam több találkozót is a városban, az egyiket sikerült pont délre időzítenem. 

Amikor hazaértem, lepihentem, de hiába: kezdett káprázni a szemem. Oxigénre, légzéssegítő készülékre (BiPAP) tettem magam, de az sem segített, egyre rosszabbul éreztem magam. Az ájulás kerülgetett. És ekkor eszembe jutott, hogy mi lesz, ha elvesztem az eszméletemet, és ismét lélegeztetőgépen ébredek, mint 2003-ban??? Ettől teljesen bepánikoltam, halálfélelem lett úrrá rajtam. Közben hazaérkezett Viktor is, de tanácstalanul állt, próbált segíteni: hozta az asztma-sprayt, borogatást, simogatott - végül hívta a mentőket. Ekkor már úgy éreztem, mintha egy vaspánttal szorítanák össze a mellkasomat, és hiába akartam nagy levegőt venni, nem ment. Ördögi kör.

A mentősök kiérkeztek, szívmonitorra raktak, vérnyomást mértek, vénát szúrtak, de nem találtak szervi bajt. Végül "összecsomagoltak", és vittek (eközben már egyeztettek telefonon a pulmonológusommal is). Amíg a liften levittek, kézi pumpával kellett lélegeztetniük, és nehezen tudom leírni, milyen küzdelem volt, hogy ne ájuljak el, hogy lélegezni tudjak. Örökkévalóságnak tűnt minden perc a kórházig, miközben próbáltam azt képzelni, hogy a tó kék vizén lebegek a Balatonon, fölöttem a kék éggel, a susogó fákkal. Ez picit segített, ahogy a mentősök nyugodt viselkedése is: "Nyugodtan ájuljon el, akkor sem történik semmi, itt vagyunk, semmi baj nem lesz!" - mondta a doktornő, és tudtam, hogy biztonságban vagyok.

Fejben dől el

Mire beértünk a kórházba, kezdtem rendbejönni, de azért benntartottak pár napig. És bár fizikailag jól voltam, lelkileg nagyon megviselt a dolog, és hosszú idő kellett (hónapok!), amíg egyedül mertem maradni otthon, vagy kimerészkedtem az utcára a kicsi oxigénpalackom nélkül. Hörgőtágító spray nélkül ma se megyek sehova. És még így is előfordult, hogy pl. le kellett szállnom a metróról, mert rosszul éreztem magam, és meg kellett várnom, amíg elmúlik az ijedtség. Ültem a metróállomás padján, és gondolkodtam, mentőt, vagy taxit hívjak, addig Viktor tartotta bennem telefonon a lelket. De már jobban felkészültem, mert nyugtató és spray is volt nálam, így mindkettőt használtam, így végül taxival mentem haza, és ott "kezeltem magam" tovább. 

Tanulság?

Hát, azt nagyon megtanultam, hogy mennyire fejben dől el a dolog. Nagyon nehéz ez, hiszen az ember ilyenkor az életéért küzd, Így könnyebb pánikba esni, de sajnos az csak ront a helyzeten. Tudom, hogy ha az ominózus esetnél nem pörögtem volna rá arra, "mi lesz ha", talán megúszom a mentőt. Persze, az ember az érzelmeinek és ösztöneinek tud legkevésbé parancsolni. Aki tudja, hogy hajlamos ilyesmire, vagy eleve valamilyen betegségben szenved, annak azt tudom tanácsolni, hogy mindig legyen nála "túlélőfelszerelés": gyógyszer, oxigén, stb., mindig legyen nála feltöltve telefon. (Már annak tudata, hogy  felkészültünk, sokat jelent!) És keresse meg, mi az a dolog, ami ilyen helyzetben meg tudja nyugtatni.  Én pl. gyakran a mobilommal kezdek játszani, mert eltereli a gondolataimat. És persze legyen óvatosabb: inkább mondjon le egy baráti találkozót, egy kirándulást, bulit, ha az túl megerőltető lenne számára pl. a kánikula miatt - nem fog összedőlni a világ! Lesz rá alkalom bepótolni! (Azzal meg ne foglalkozzunk, ki mit gondol, az egészségünk a legfontosabb!)

A többieknek pedig azt tudom mondani: ők se essenek pánikba, mert ha a beteg előtt idegeskednek, akkor azzal csak rontanak a helyzetén. Kérdezzék meg, mire van szüksége, segítsenek, de ne erőltessenek valamit, ha az a betegnek kényelmetlen (pl. ne akarják ide-oda mozgatni, járatni). Ha az illetőnek épp guggolva jobb, akkor hagyjuk, és ne akarjuk lefektetni. Hívjunk segítséget, és lehetőleg maradjunk mellette, mert ilyenkor az a legrosszabb, ha az illető úgy érzi, egyedül maradt. Ja, és utcán is figyeljünk oda! Ha látjuk, hogy valaki rosszul van: egy helyben ül, áll, falnak dől, görcsösen kapaszkodik, sápadt, verejtékezik, lilák a körmei, nehezen beszél, kérdezzük meg, szüksége van-e segítségre! (És ha visszautasítaná, mert sokan szégyenlik magukat, vagy félnek, hogy ezt kihasználják - főleg idősebbek -, maradjunk pár percig a közelükben, figyeljük, változik-e az állapotuk.)

ÉS SZUSZA!

Kövess!

Forrás:

http://patikapedia.hu/hiperventillacio

http://www.webbeteg.hu/cikkek/legzoszervi_betegseg/3054/nehezlegzes-legszomj

Képek: pixabay.com (1-3.); pinterest.com - aes ↬ earth (1.);