Naponta megdöbbenek azon, mennyire kivonult az életemből a tévé. Kivonult magától - nem száműztem. 

Úgy tűnik, az idő elröpült a tévé felett. Amikor jó 10-15 évvel egy ismert tévés közszereplő azt mondta nekem, hogy egyre inkább a netes tartalomfogyasztás fog előtérbe kerülni, akkor nem igazán tudtam hova tenni a dolgot. Akkor bontogatta a szárnyait a Facebook, még az iWiw sem zárta be kapuit, a stream még valami fura dolognak számított, a filmeket és egyéb tartalmakat sem torrenttel, hanem még valami feledésbe merült programmal szippantottam le a netről. És még a mobilom sem volt annyira okos. Szóval kicsit értetlenül álltam ismerősöm állítása előtt, nem tudtam elképzelni az életet a varázsdoboz nélkül, ami az én életemben is központi helyet foglalt el - de a próféta szólt belőle.

A tévé mint családtag

Bizony, nem tagadom, a tévé pár évvel ezelőttig még masszívan jelen volt a mindennapjaimban. Emlékszem, mekkora flesh volt, amikor az egyetlen magyar csatorna mellett elindították a m2-őt, és már azon is ment esténként mese. Aztán a rendszerváltás után szépen lassan kezdtek megjelenni a kereskedelmi csatornák (Szív TV, Zenit TV, Budapest TV - emlékszik még ezekre valaki...?). Volt már Duna TV, lehetett fogni a "jurosportot" és a szatajncot" - utóbbinál szombat esténként egy fél ország várta a szoftpornós filmet (igen, tinédzserként még én is meglestem nagy titokban).

A filmeket még egyben vetítették le, és a sorozatokból hetente egyetlen részt adtak le, de ha lemaradtál, hétvégén délelőtt megnézhetted az ismétlést. A Dallas volt a csúcs, a kihagyhatatlan - híres zenéjét unásig játszottam kis szintetizátorommal a szomszédok nagy örömére. És amikor egyszer apuval lementünk fürdeni a tóra péntek este, és szóltam, menjünk, mindjárt kezdődik a Dallas, apám csak annyit mondott: ugyan, kibírjuk, lehet Dallas nélkül is élni! Apa mindig egy lázadó James Dean volt. 

A gyerekszobámban külön készülék állt (a Panasonicot anyuék vették házassági évfordulójukra, a fekete-fehér junosztot váltotta fel). A tévé zümmögésére aludtam el, reggel hatkor a Cartoon Network műsora előtt reggeliztem, délután a Fókusz és a kora esti Tom és Jerry blokk előtt fogyasztottam el szokásos pudingomat, és ne felejtsük el a vasárnap délutáni Disney-műsort sem. Bizony, a készülék még a házi feladat írása közben is ment - kivéve, ha éppen a a magnót bűvöltem a a vasárnapi toplista alatt, hogy felvehessem kazira az aktuális kedvencet.

Utáltam a bábos meséket, a magyar rajzfilmeket, ugy un bloc, ami nem nyugati, és menekültem, ha felhangzott csütörtök esténként a Szomszédok szignálja. A Panorámától (a háborúk, katasztrófák tudósításától) rettegtem, a Deltát untam, ahogy a legtöbb "komoly" műsortól, vetélkedőtől is ásítoztam. Vicces, mert ma ezeket már élvezettel nézem vissza, a Szomszédokat is csak felnőtt fejjel láttam. A Szerencsekerék már érdekes volt, a a műsort nézve egy ország üvöltötte a tévé előtt a helyes megoldást, és a suliban, a táblán és óra alatt is akasztófáztunk. 

Nem volt még Megasztár meg X-faktor, de egy időben felelevenítették a  Ki mit tud?-ot, természetesen Antal Imrével, azt élvezettel néztük, csak a sok néptáncost kellett túlélni. Apropó, Szeszélyes évszakok! Akkor még voltak normális szilveszteri műsorok, és bár nem különösebben szerettem a kabarékat (vagy nem is értettem, lásd Uborka), az egész család nézte. Ezen kívül jó ideig egyetlen "exkluzív" szórakoztató műsor létezett, a Friderikusz Show: "Ez a műsor nem jött volna létre, ha nincs a Kontrax!" 

A jobb filmeket igyekeztünk szalagra felvenni, baromi nagy dolog volt, amikor megjelentek az előre programozható videomagnók. Végre nem kellett ugrásra készen ülni a tévé előtt. Már csak 240 perces üres kazit kellett vadászni, és ügyelni, nehogy beletöröljünk apa westernjébe.

A változások szele

Mielőtt kiutaztunk volna Németországba, hogy megoperálják a gerincemet, már létezett "csigakettő" és "retekklub", a Barátok közt is elindult, de hogy ez mit is jelentett a magyar tévézés történetében, azt csak akkor éreztem meg, amikor hazajöttünk Németországból. 

Fél évig voltam kint - hónapokig készítettek elő a műtétre, majd az operáció után is sokáig mindenféle szövődmény adódott -, és addig csak német adókat néztem. Kint is megvoltak a kedvenc műsoraim: anyuval vettünk egy picike fekete-fehér tévét, és azon néztem az X-aktáktak, a Baywatch-ot, vagy a Das Wochenende show-t. Időnként videót is nézhettünk az ebédlőben: a Rómeó és Júliát, a Suzie és Tekergőt, a Toy Storyt annyiszor láttam, hogy egy életre elegem lett. 

Szóval hazajöttünk: nem mehettem rögtön otthonunkba, hanem még vagy 10 napot a Svábhegyi gyermekszanatóriumban kellett töltenem. Elkeseredtem, viszont "protekciós betegként" megkaptam a játékszobát, ahol a tévé is volt, így szinte egész nap azt néztem, ha épp nem jöttek látogatók. Mint legidősebbnek azt is megengedték, hogy egészen késő estig tévézzek - közben néha mellettem vasalt az egyik nővér, és kórházi tapasztalatairól mesélt. (Kép: Ludas Matyi, 1959)

Ittam magamba a magyar szót, faltam a műsorokat. Igazi kulturális sokk volt szembesülni az újabb műsorokkal, köztük az Eszmeraldával vagy a Dragonball Z-vel.  A brazil szappanoperák megbolondították az embereket, délután ötkor mindenki a készülékekre tapadt. A tévécsatornák is megszaporodtak, egyre nagyobb csomagokra fizettünk elő, habár hol voltunk még a 120 csatornás prémium előfizetésektől! A reklám is egyre több lett, téptük is a hajunkat tőle, de mégis maradtunk, hogy megnézzük a Mónika Showt, a Híradót, a szombat esti mozit. 

Ez volt az a korszak, amikor még a tévé határozta meg az emberek időbeosztását, a műsorokhoz igazítottuk mindennapjainkat: délben, fél hétkor híradó, délelőtt 10-kor Halálos diagnózis, szombat este lottósorsolás, 16.30-tól Balázs-show, vasárnap 5-kor Xena, este Megasztár.

És bevallom, én is lelkesen néztem mindent. Hogy miért? Egyrészt, mert többnyire élveztem. De sosem felejtem el, amikor négyünket, fiatal költőkezdeményeket behívtak a rádióba, ahol a többiek fintorogva ecsetelték, nekik bizony még tévékészülékük sincs, csak könyvek... Én meg azt mondtam, imádok tévézni, és bizony ahhoz, hogy az ember teljes képet kapjon az emberekről, a világról, látnia kell, hogy mi megy a televíziózásban. Számomra mindig tanulságosak voltak a műsorok, sokat elárultak rólunk, nézőkről. Aki a tévét kizárja, a világból zárja ki magát. A televíziózás ugyanis az egyetemes kultúra részévé vált, kitörölhetetlenül. Holdra szállás, Táncdalfesztivál, Diana temetése, Jóbarátok, Reszkessetek, betörők - a tv örténelmi események, mémek, hagyományok, trendek szülőhelye vagy épp közvetítője.

A jövő most történik

De írásomat azzal kezdtem, hogy ennek ellenére ma már többnyire némán porosodnak a tévék a lakásban. Még plazma tévénk sincs. Mi történt?

Hát csak annyi, hogy a technika fejlődésével szépen átformálódtak a szokásaink. Először jött a megállítható, visszatekerhető, felvehető adás. Aztán már a neten is vissza lehetett nézni ezt-azt, végül jött a kegyelemdöfés, az okostelefonok és a korlátlan net kora: filmezhetünk a buszon, matekórán, munkahelyen, az orvosi váróban, a vécén. És szinte mindenhez hozzáférhetünk, retro horrorfilmektől kezdve a las vegas-i bokszmeccs közvetítésekig, igaz, olykor a zsebünkbe kell nyúlni.  

Ma is tévézek - csak nem tévén keresztül. Pontosabban mindenféle tartalmakat nézek, leginkább dokumentumfilmeket, vlogokat, mozifilmeket, sorozatokat, riportokat, cuki állatos videókat, zenei klipeket, satöbbi. De, ahogy ismerősöm mondta, már neten keresztül. Akkor, amikor én akarom. Tévét már egyszerűen nincs türelmem nézni, mert vagy nem megy benne épp olyan, ami érdekel, vagy nem akkor adják le, amikor ráérnék. És ki bír kivárni egy hetet, míg leadnak egy újabb epizódot...? A filmes "országos tévépremierek" már értéküket vesztették, hiszen a legtöbben már jóval előbb látják a filmeket, mielőtt akárcsak DVD-n is megjelenne. És persze reklámok sincsenek.

Mi váltunk a magunk műsorszerkesztőjévé. 

Vajon mit hoz a jövő? Írjátok meg!