Már virágzik az orgona, pedig még csak április, az idősebbek fejüket csóválják, mert egyre korábban bontanak szirmot a virágok, a tömött, zöld bokrokban már mindenhol lila fürtök integetnek, de a fejemet csóválom én is, ez már a klímaváltozás -

Régen mindig anyák napjáig tartogatták a bokrok bimbóikat, a kertünk sarkában is van kettő, egy lila és egy fehér, május elejére súlyos virágfürtök húzták le ágaikat, mi pedig vödörbe, fonott kosárba szedtük, anya nagyon büszke volt rá, "ez dupla virágú fajta" mondogatta, és lefényképeztem anyák napján a hatalmas csokor orgonával. Ha nem virágzott, akkor gyerekként kuckót alakítottam ki a lassan fává terebélyesedő bokrok alatt, kis asztalkát. széket cipeltem be, és málnát csemegéztem pajtásaimmal, mert akkor még pár málna bokor is volt az orgonák mellett, az egér és bogarak lakta farakásnál, ahová egyszer apu cigijét is rejtettem, hogy ne bagózzon annyit. Nem találta sehol a marlboróját, pedig a szekrényemet is feltúrta, végül annyira dühös lett, hogy megijedtem, inkább odaadtam. Amikor nagyon beteg lett, megkért minket, már "ne b@szogassuk ezzel", ez a kis öröme hadd legyen meg, és tényleg értelmetlen lett volna tiltani füstöléstől a halál felé vezető fájdalmas úton.

Az orgonabokrok egyébként igen szaporának mutatkoztak, rengeteg csemetét neveltek a lábuk körül, amikre haragudtam, ki akartak túrni a kis lakomból, de a szomszédok szívesen vittek anya híres, dupla virágú orgonájából, ma ki tudja hány kertben virágzanak a mi növényeink, még a Kék tó büfé előtti térre is jutott belőlük.
Anya kedvence amúgy a gyöngyvirág volt, abból is ültettünk a kertbe, imádta az illatát, anya koporsójába még egy kis gyöngyvirágillatú Diorissimo parfümös üvegcsét is csempésztem - 

Az orgona nagymamám kedves virága volt, ő volt az egyetlen igazi nagyszülőm, "a" nagymama, aki rajtam és vején, apámon kompenzálta anyukám elrontott gyerekkorát; egy ideig egymás alatt-felett laktunk, aztán anyuék lakást cseréltek, és akkor egymással szembe kerültünk, mindketten a 8. emeletre, ha átnéztem, nagyanyám függönyeit láttam és az utcát szemlélő macskáit. De hároméves koromban ő is elment, utolsó képem róla, hogy egy nagy tál szilvás gombóccal áll a konyhánk ajtajában, nekünk hozta.

Virágzik az orgona, ha eljutok a temetőbe végre, viszek mindkettejüknek, fehéret, lilát, dupla virágút.

Pjotr Koncsalovszkij (1876-1956) festménye

Fotó: Terry Isaac