Ülök a teraszon, süt a nap, már-már nyárias a meleg, fehér szöszök szállnak a levegőben, vasárnap van, kintről behallatszik a békakuruttyolás, a Family Frost tilinkója és a vendégségek zsivaja a szomszédos kertekből, dolgozom, közben pont rálátok Éva néni házára, pontosabban a hátsó részére, a kamraajtóra, a fürdőszobaablakokra és a ruhaszárítóra, és próbálom elképzelni, hogy Éva néni már nincs a házban, de nem megy, minden olyan változatlanul hétköznapi, szinte hallom, ahogy bemegy a fürdőbe, vizet ereszt, és becsukja a billenőablakot.
Pedig Éva néni meghalt, már 3 napja, és nem támad fel, hiába várom, hogy alakja megjelenik az ajtóban, és integet, és háztartási kekszet hoz a kutyáknak.
Éva anyám már régen nem volt itt, csak testben, mióta kiderült a betegsége, csak várta a halált, szép életem volt, mondta, elég, nem kezeltette magát, bezárkózott, és csak egy embert tűrt el maga mellett, Manyit, aki az utolsó percekig ápolta, ha a kapu előtt sétáltam, csak a leengedett rolók, behúzott függönyök látványa és a rendezett kert fogadott, amire most is mindig gondja volt, Imre bácsival mindent megcsináltatott, és a tulipánok fegyelmezett sorban nyíltak.
Éva néni is fegyelmezetten várta a halált, pedig nagyon szenvedett, én meg nem tudtam, mit csináljak, szenvedtem én is, aztán elszégyelltem magam, ez most nem rólam szól, hogy az én kis lelkiismeretem hogy érzi magát, Manyival üzentem, hogy tudja, gondolok rá, és törtem a fejem, mit lehetne még.
Éva néni mindent előkészített, nyár végén megkért, fotózzam le, legyen róla egy jó portré, amíg még valahogy kinéz, amit majd a temetésén kitesznek, a keretet is megvette hozzá, én meg előhívattam a fotókat, ahogy ott könyököl mosolyogva a kerítésre rögzített alumínium tálca mellett, amit még apám szerelt oda, együtt italoztak ott szüleimmel, aztán velem, anyuval itták a "rázkódtatót", a 60 fokos délegyházi szilvapálinkát, és nevettek, sokat.
Éva néni a sírját is megvette, már évekkel ezelőtt, persze halványzöld kővel, mert az volt a kedvence, anyuval még mulattunk is rajta, Éva néni csak fehér sírkövet akart maga mellé, hogy passzoljon.
Éva néninek megvolt a maga stílusa, nyers volt és őszinte, néha berágtam rá, legutóbb azért hülyézett le, mert vega lettem, kacsazsírt akart adni, ha most kinézek a közös kerítésre, már látom, kúsznak rajta az alattomos folyondárok, megint le kell vágni, mert Éva néni szólni fog érte, tönkre teszi a nádkerítést, és átlóg az a kib@szott díszmeggyünk is, tele lesz a füve a termésével. Egyszer a másik szomszéd rohadó rönkkerítése miatt annyira berágott, hogy fejszével esett neki, de csak a saját lábát vágta el, ilyen volt ő, ősszel arról beszélgettünk, vajon milyen halotti beszédet mondanak majd a sírjánál, és elképzeltük, hogy majd ott fog állni kísértetként a hátunk mögött, és röhög, és majd jól megmondja mindenkinek a véleményét, ő már megteheti.
Most azt mondogatják, mennyire szeretett engem, és én vágyom egy simogatására, egy szóra, hogy tényleg így volt, olyan jó lenne most egy szó, vagy bemenni a lakásába, ahol rég nem voltam, mert már nem engedett be senkit, hogy magamba szívjak valamit belőle, és ne csak árnykép maradjon, akivel utoljára találkoztam a lépcsőnél, soványan, besárgult bőrrel, napszemüvegben. Nem tudtunk mit mondani egymásnak, a kertben egy szál kék jácint nőtt, azt csodálta, a kutyáknak küldött egy kis maradékot, mert ő már nem tudott enni, ennyi volt.
Amióta anya meghalt, örökbefogadott, azóta lett "Éva anyám", én meg "Szandra lányom" elment az egyik ember, akit életemben legrégebb óta ismertem, mióta megszülettem, most már együtt isszák apuékkal a "rázkódtatót".
Isten veled

Kép forrása: pixabay.com