"És hogy miért írtam le mindezt? Mert néha úgy tűnhet, hogy valaki csak túldimenzionál egy problémát, lehet, hogy nevetünk rajta, legyintünk, hogy ugyan, igyál vizet, jobb lesz, pedig lehet, hogy tényleg komoly a baj. A doki mondta később, hogy akár életveszélyessé is válhat egy ilyen elakadás, ha az ember erőlteti ilyenkor az ivást, és átszakad a nyelőcső... Nem könnyű, mert az ember azt se tudja, kihez forduljon, hova menjen, mit csináljon ilyen esetben..."
14.08
Ahogy mondani szokás: ember tervez, Isten végez. Végre kisütött a nap, látogatást tettünk Jánosnál, aki felajánlotta egyik cirkuszi relikviáját a kiállítás számára, megcsodáltuk "magánmúzeumát", mert a házában minden polcot, falat régi emléktárgyak borítanak a katonai sisaktól a porcelándelfinen át a kőzetgyűjteményig, megsimogattuk a felemás szemű, fehér Marcipán cicát, hallgattuk János sztorijait, szóval jól éreztük magunkat, majd elbúcsúztunk, és úgy döntöttünk, beugrunk az egyik kedvenc helyünkre enni, elrágcsálunk egy tál sült krumplit a szabadban. De ebből nem lett semmi, az első harapásig jutottunk, mert Viktornál megakadt egy falat valahol félúton: se le, se föl.
Máskor is előfordult hasonló, sőt, Viktor már kontrasztanyagos röntgenen is volt emiatt, mert gyakran érezte úgy, hogy nehezen tud nyelni, ezért mindig sokat ivott evés közben, hogy jobban csússzon a falat.
Reménykedtünk, hogy pár percen belül rendeződik a dolog, azonban nem történt semmi: Viktor folyamatosan csuklott, egy korty vizet sem tudott leerőltetni a torkán, kínjában föl-alá mászkált, öklendezett, néha ugrált, hátha lejjebb megy a falat, én meg felhívtam gyorsan orvos barátainkat, mi a fenét csináljunk. Először próbáltunk jégkockát keríteni, hátha a hideg oldja a nyelőcsőgörcsöt (ha az van), de nem volt, én közben elcsomagoltattam a kaját, itt már nem lesz falatozás, megyünk haza.
14:40
De nem tudtunk továbbmenni, Viktor nem tudott ilyen állapotban vezetni. Álltunk 51-es út mellett, mellettünk kamionok suhantak el, én teljes erőből püföltem Viktor hátát, hát, érdekes látvány lehettünk... Próbáltam elérni a helyi rendelőt, ami amúgy mindössze 3,5 kilométerre volt tőlünk, de nem vették fel. Végül nehezen, lassan elindultunk a kocsival, többször félrehúzódva. Rengeteg nyála képződött, amit nem tudott lenyelni, úgy érezte, fuldoklik.
Lehet, hogy ahalázia?
A rendelőben épp zárás előtt voltak, de fogadtak, eleinte úgy tűnt, nem hiszik el, hogy baj van, mintha Viktor felnagyított volna valami piszlicsáré problémát, de aztán látták, hogy tényleg gáz a helyzet, megvizsgálták, amennyire lehetett: mértek vérnyomást, szaturációt, csináltak ekg-t. Szerencsére mind negatív volt, legalább tudtuk, hogy nem a szívével van baj. Aztán kapott egy No-spa/Cerucal combót, és mehettünk haza. Többet nem tehettek, menjünk sürgősségire, ha nem múlik, mondták.
16:00
Hát nem múlt, Viktor sem lefeküdni, sem ülni nem tudott, úgy érezte, megfullad, a nyálát se tudta lenyelni. Végül barátunkat riasztottam, szerencsére itthon volt, és elindult Viktorral Pestre, ahol az Üllői úti klinikán már várta orvosbarátunk kollégája. Nyomorult egy helyzet volt: én addigra annyira elfáradtam, hogy muszáj volt "oxigénre kötnöm" magam, nem tudtam Viktort kísérni.
18:10
Viktor a klinikán már annyira rosszul volt, hogy a kocsiból kilépve alig állt a lábán, fájt a mellkasa, szédült, a portás azonnal telefonált, rohantak elé az emberek, becipelték, leültették... És aztán végre, nagy nehezen lement az a bizonyos falat... Mindez este 7-kor, amikor már 4-5 órája küszködött. Szóval Itt már nagyon komolyan vették őt, alaposan megvizsgálták, átvilágították, kedden kell visszamennie.
És hogy miért írtam le mindezt? Mert néha úgy tűnhet, hogy valaki csak túldimenzionál egy problémát, lehet, hogy nevetünk rajta, legyintünk, hogy ugyan, igyál vizet, jobb lesz, pedig lehet, hogy tényleg komoly a baj. A doki mondta később, hogy akár életveszélyessé is válhat egy ilyen elakadás, ha az ember erőlteti ilyenkor az ivást, és átszakad a nyelőcső... Nem könnyű, mert az ember azt se tudja, kihez forduljon, hova menjen, mit csináljon ilyen esetben... Én erőltettem a dokit, de nem tudom, mi lett volna, ha most nincsenek a barátok (Innen is ezer hála nekik!), ha mentőt kell hívni, ha a sürgősségire kell bemennünk...
Egy biztos: figyeljünk egymásra, ne bagatellizáljuk el a problémát, álljunk ki magunkért, szerettünkért, és ne szégyelljünk segítséget kérni! Nem ilyen délutánt terveztünk, remélem, minden oké lesz most már... Vigyázzatok magatokra. 
Képek forrása: 1. Szonday Szandra; 2. pexels.com
