Érdekes az élet: amióta központi témává vált a klímaváltozás és a környezetvédelem, és én is próbálok valamit tenni ez ügyben, újra és újra rácsodálkozom, milyen nagyot fordult a világ, és hogy nincs új a nap alatt. Ami régen bosszantó és utálatos dolog volt, ma környezetbarát megoldásnak számít.   

1983-ban születtem, így azon fiatalok közé tartozom, akik még emlékeznek a 80-as évekre, akik a rendszerváltás zavaros időszakában cseperedtek fel, és éltek meg sok változást, szinte együtt nőve fel az "új" Magyarországgal, megtapasztalva az ezredforduló robbanásszerű újdonságait.

Azok közé tartozom, akik csecsemőként textilpelenkát hordtak,  kisiskolásként még Szobi szörpöt kortyolgattak, DOS-rendszerben bontogatták a szárnyaikat informatikaórán, és szülinapi ajándék volt a Mekibe tett kirándulás.

Így jól emlékszem arra is, hogy azok a dolgok, amiket ma környezettudatos fogyasztókként, a zero waste (nulla hulladék) jegyében keresünk, használunk, egykor bosszantó hétköznapi dolgoknak számítottak. Most viszont már szinte "trendik".

Hétköznapi bosszúságok

Emlékszem anyura, hogy utálta a vastag üveges üdítőket cipelni a közértből.

Emlékszem, milyen rettegve figyeltem, amikor apu szódapatron cserélt (aminek a beszerzése is elég macera volt), mindig féltem, nehogy felrobbanjon, ami egyébként a habpatronnal meg is történt szülinapunkon, bár akkor inkább mókásnak találtuk, hogy mindenkit tejszínhab borított. 

Emlékszem az idős nénik horgolt nejlonszatyraira, a jellegzetes, színes, csíkos műanyagtáskákra, amikhez hasonlóakat most dobott piacra az egyik bútorgyár chipses zacskók újrafelhasználásával. "Kedvencem" az összezárható, mindenbe beleakadó fémkosár volt. Brrrr.

Az első iskolai táborokra még szappanokat csomagolt anyukám, a Caola szappan fenyőillata örökre bevésődött. Milyen nagy dolog volt, amikor az egyik osztálytársam tusfürdővel jelent meg! Talán Ausztriából hozta, nem tudom, az biztos, hogy Das Dusch márkájú volt, furcsán nyíló kupakkal.

Anyu szappanmániája viszont sokáig megmaradt, egy ideig az angliai rokonok szállították neki a Camay-szappanokat, akkor az volt a csúcs, meg a német Fa és a 8x4. 

Nem voltak még félliteres üdítők, dobozosok pláne nem, max. a pályaudvaron vettünk néha dobozos Siót indulás előtt, amúgy ronda műanyagkulacsokban és termoszokban vittük a szörpöt és teát kirándulásra. A kulacsok viszont meglehetősen rosszul záródtak, így gyakran áztatták el már indulásnál a hátitáskát.

(Ja! Az első iskolatáskám bizony még klasszikus "kocka"-táska volt, igaz, aputól nem sokkal később kaptam egy sporttáskát - épp egy importáló cégnél dolgozott -, ami nagyon menőnek számított. A régi iskolatáskám pedig egy színdarabban hasznosult.)

A kirándulások elmaradhatatlan kelléke volt a Balaton szelet, amit akkor még papírba és celofánba csomagoltak, hasonlóan a többi csokiszelethez. Igazi élmény volt a megolvadt csokikból a beleragadt celofándarabokat szedegetni... 

Nem volt persze ekkora kínálat sem, régen egyedül a Chio létezett, mint chips, volt viszont ropi, sajtostallér, Boci csoki és háztartási keksz.

Ha lehetőségünk volt Bécs felé kiruccanni, akkor telepakoltuk a kosarat Milkával, Hariboval és Ritter Sporttal. Az ember nem kapta meg ezeket bármelyik párszázas kínai boltban, mint ma, így már egy kicsi kocka Milka tejcsoki is nagy kincsnek számított.

Jobb volt-e így?

Sokan szeretik idealizálni a múltat, de én ennek nem vagyok híve. Bizony, sokat bosszankodtunk, utáltuk egy csomó mindent, főleg azért, mert nem volt választásunk: ez volt és kész, ezt kellett szeretni. Nyilván örültünk, amikor elérhetővé váltak a külföldi márkák, megjelentek a praktikus félkész termékek, a pillepalackok, az olcsó műanyag háztartási eszközök. Annyira olcsók, hogy nem éri meg javítani, az ember leszalad a boltba és újat vesz.