Furcsa, de már gyerekként sem izgatott soha a tűzijáték. Nem emlékszem, hogy szüleimmel valaha is kimentem volna augusztus 20-án a Dunapartra, aminek az érdeklődés hiánya mellett az is oka volt, hogy a nyarakat mindig a telken töltöttük, és a nyári bázisról biza még a hagyományos tűzijáték sem tudott felcsábítani minket Pestre. (A képen: Tűzijáték a világháború alatt / Budapest-képarchívum FSZEK)
Nyaralónk nincs messze a fővárostól, ezért a tűzijáték idején északon halvány rózsaszínbe öltözött az ég alja. Ha vágyakoztam is ilyenkor Pestre, az inkább azért volt, mert tudtam, hogy az osztálytársaim, pesti barátaim ott lesznek, erről fognak beszélni, kimaradok valamiből. Mi inkább tábortűzzel, szalonnasütéssel múlattuk az időt. A szülők a gyerekcsapatnak amolyan karnevált rendeztek, amire be is öltöztünk, anyu nekem sárga kötözőből hawaii „fűszoknyát” készített, és betanított nekünk egy rumba-koreográfiát az „Ó, mesebeli Afrika” c. slágerre (amit walkman-emen akkoriban rongyosra hallgattam). Egyszer Sanyi bácsi a szomszédban hatalmas máglyát rakott kint a réten, és poénból kiürült spray-flakonokat dobált bele a tűzbe.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, soha nem láttam a tűzijátékot. Mielőtt megszülettem, anyuék a szomszédos lépcsőház 9. emeletén laktak, ahonnan ráláttak a budai hegyekre, és gyakran emlegették, hogy onnan nézték a látványosságot. Hogy miről beszéltek, megtapasztalhattam, amikor egyszer barátnőmnél „nyaraltam” budai családi házukban, ahol a teraszról gyönyörű kilátás nyílt a Dunára. Szóval ki sem kellett mozdulnunk a házból, a széles teraszon chillezve néztük végig a műsort.
Az augusztus 20-i ünnepség nézői az alsó rakparton 1963-ban (Fortepan/Adományozó)
A partra egyszer merészkedtem le húszas éveim elején. Gimis barátnőm, Bori csábított el, és velünk tartott két kicsit kocka srác is. A Gellért tér felől támadtunk, de nem voltunk túl rutinosak, a legjobb helyeket már lefoglalták, így a tűzijátéknézés nagyjából arról szólt, hogy folyamatosan gyalogoltunk a tömegben, kerülgetve a szotyiárusokat és az egyre gyarapodó szemetet, hogy lássunk érdemben valamit. Közben igencsak lehűlt a levegő, rajtam is csak valami áttetsző, vékony nyári hacuka volt, ennek ellenére hagytuk magunkat meggyőzni az egyik fiú által, hogy sétáljunk fel a Várba. Vacogva, szemerkélő esőben, hideg szélben caplattunk a sétányon. Valahogy nem tudtam élvezni a panorámát. Fiatalság, bolondság.
Szóval nem nagyon volt kedvem akárcsak kísérletet is tenni az élmény megismétlésére, így a nyaralóban voltam akkor is, amikor 13 évvel ezelőtt kitört az a bizonyos vihar az ünnepségen. Ide később ért el, anyu épp a pesti lakásban volt, tőle tudtam meg először telefonon, hogy hatalmas vihar csapott le a városra. Aztán ideért, én meg öreg kutyámmal, sötétben kuporogtam az ágyon (merthogy áramszünet lett). Hogy mekkora károkat okozott a vihar, és hogy halálos áldozata is volt, csak másnap tudtam meg.
Az 1978-as tűzijáték a Vigadó téri hajállomásról nézve (Fortepan/Adományozó)
A legszürreálisabb tűzijáték azonban 2003 nyarán volt, amikor egy budai kórház intenzív osztályán nyomtam az ágyat lélegeztetőgépre kötve, gégemetszéssel már 2. hónapja. Tehetetlenül feküdtem, rádión követtem az eseményeket. Vicces volt, amikor elkezdődött a tűzijáték, az össze ápoló abba a terembe rohant, ahonnan jó kilátás nyílt a látványosságra. Hirtelen kiürült az osztály. Persze csak pár percet bámészkodtak, gyorsan visszatértek a munkájukhoz. Közben rádión hallottam, hogy kigyulladt a budai hegyoldal az egyik rakétától.
Hát ez van, ennyi élményem van a színes látványosságról. Valahogy soha nem kötött le, nem izgatott, nem nyűgözött le. Sosem értettem, mi benne a nagy truváj. Ezen az sem segített, hogy egy időben különösen elszaporodtak a tűzijátékok, boldog-boldogtalan rakétaparádéval ünnepelte a plázanyitást, a koncertet, az akciós hétvégét, az utcabált, a papagája szülinapját. A belvárosi panel 8. emeletéről hetente láthattam tűzijátékot – megszokottá és elcsépeltté vált.
És mióta kutyáim vannak, különösen nem szívlelem az ilyen mulatságokat. Különösen, ha váratlanul, bejelentés nélkül lepnek meg vele, mert akkor esélye sincs felkészülni az állattartónak. Futottam már bele ilyen esti meglepibe a Városligetben, szerencsére akkor pont nem volt velem kutya. (Igaz, az egyik kutyám, Lizike volt annyira vadászkutya, hogy inkább lelkesen rohant a durrogás felé.) Hogy más állatoknak (pl. madarak) mekkora sokkot okoz ez a passzió, bele sem merek gondolni.
Persze, egy évben egyszer kibírható, és megértem, ha valaki szereti, főleg a gyerekek: vitathatatlanul megvan a hangulata egy ilyen ünnepségnek. Bár vannak országok, városok, akik képesek ezen is túllépni: Prága például 2020-tól fényjátékkal fogja ünnepelni az újévet a hagyományos tűzijáték helyett.
A Pest megyei Tárnokon pedig szavazni lehetett a település Facebook-oldalán, hogy a lakosok mit szeretnének: tűzijátékot, vagy költse helyette okosabb dolgokra az önkormányzat az így megtakarított pénzt? A milliók eldurrogtatását leszavazták, így többek közt új játszótér épülhetett a gyerekeknek.
Ha pedig módom van rá, akkor jómagam Ráckevére szeretek ellátogatni ezen az estén, ahol a Kis-Duna Vízi Fesztivál zárásaként lampionos csónakfelvonulást tartanak a folyón, ami nagyon látványos. Igaz, az éjszakai tűzijáték itt sem marad el, de nem kötelező megvárni.
Ti mit gondoltok a témáról?
Tetszett a cikk? Kérdésed van?
Látogass el hivatalos FB-oldalamra, csatlakozz FB-csoportomhoz, vagy írj rám e-mailben!
Instán is megtalálsz: @szondayszandra