Furcsa, de nem emlékszem arra, hogy nagy törést okozott volna gyerekkoromban annak a ténynek a felismerése, hogy a Mikulás nem létezik. Talán mert az Angyalkában jobban hittem. (Vagy mélyebb nyomott hagyott bennem, amikor galádul elzárta szobámba a karácsonyi ajándékokat, egy zsaroló levelet hagyva hátra a kilincsen, miszerint vagy eldobom a cumit, vagy nincs ajándék - voltam 5 éves...) Vagy egyszerűen nem ez volt a lényeg számomra: az ünnep így is ünnep maradt, és ugyanolyan lelkesen tisztogattam a csizmácskámat. Így is, úgy is került bele csokoládé.
Esetleg virgács, netalán széndarab - egyszer ugyanis apunak szenet hozott a Mikulás, amiért nem szokott le a cigiről. Most így visszatekintve elég brutálnak tűnhet kicsiny családom, ahol az ünnepek ilyen szigorú pedagógiai eszközökké avanzsáltak. Persze nem voltak azok - szüleim, míg éltek, mindent megtettek, megadtak, hogy szép ünnepeink legyenek. Néha egy kis oktatási célzattal.
Később pedig én is beszálltam a játékba, főként, amikor apa kilenc éves koromban meghalt. Igazságtalannak éreztem volna, ha anyu nem kap a Télapótól olyasmit, amire nem számít. A közös Mikulásozás hagyományát felnőtt koromban is is megőriztük, ha anya elfelejtette volna, én kitettem fényes, apró lábára való bőrcsizmáját a párkányra, és az éjszaka leple alatt megtömtem minden jóval. De nálunk még a kutya is kapott ezt-azt.
Ó, azok a Balaton-szeletes, földimogyorós, mandarinos, tejfigurás egységcsomagok! (Amiket úgysem ettem meg!) Hol volt akkor még ez a túlkinálat? A Milkacsoki-dömping? Volt Zizi, Africana csoki, Capucíner, Sportszelet, golyórágó. A szaloncukor is papírban és celofánban volt, és max. két ízben létezett. De jó volt az is, meg a "vállalati" Mikulás-ünnepek. Pontosabban színháziak, mert apuék a színházban dolgoztak - emlékszem, egyszer az Asbóth utcai kis stúdiószínházba jött a Télapó, ami akkor még csak próbahelyiségként működött. (Persze ma már a Kamaraszínház sem létezik...)
Mit érdekelt akkor minket, Mikulás vagy Télapó? Örültünk, hogy már nem kellett oroszt tanulnunk a suliban, a kultúrpolitikai kérdéseket a felnőttekre hagytuk.
Színészgyerekként nem kellett biztatni, bátran kiálltam énekelni a piroskabátosnak, és büszkén zsebeltem be a jutalmat. És már számoltam, hol lesz még találkám a Télapó valamelyik doppelgängerével, akitől újabb csomagot kaphatok. Nem volt Télapó-fóbiám, ami jól jött, amikor később anyuval, mesetársulattal jártuk az országot, és az előadások végén természetesen a Télapó is felbukkant. Jó pár Mikulás-kosztümöt varrtunk közösen anyuval, és volt olyan, hogy krampuszként kellett debütálnom.
Adventi készülődés
Érdekes, de úgy emlékszem, kiskoromban azért még nem kerítettünk ekkora feneket az adventnek. Nem volt ekkora biznisz a koszorúkészítés, szerintem a családunkban is én tettem igazán hagyománnyá az adventi koszorú készítést, amikor még nem is lehetett annyiféle kiegészítőt kapni hozzá. Vadászni kellett a szebb gyertyákra (amik hamar elfogytak), díszszalagokra. Ma meg bemegyek egy boltba, és nincs mással tele, csak karácsonyi dekorációval, rózsaszín szőrmés, unikornisos, aranykoronás, szarvasos koszorúkkal... Az adventi csokinaptár is valamikor a 90-es évek elején terjedhetett el, legalábbis én először akkor láttam valamelyik osztálytársam lakásán, és nagyon irigyeltem érte. Meg a Happy Hippos Kinder-figura gyűjteményéért.
Milyen volt az adventi készülődés egy német kórházban? Olvasd el itt!
Az is fura, hogy noha kisiskolásként be voltam táblázva rendesen ( suli, különórák: rajzszakkör, zongora, szolfézs, gyógytorna, úszás...), mégis volt időm otthon mindenféle karácsonyi előkészülettel piszmogni. Egyszerre több módon is számon tartottam a hátralévő napokat, ehhez csináltam egy rajzos naptára, ahol kiixeltem az eltelt napokat; anyuval csináltunk közös adventi meglepetésnaptárt (felosztottuk egymás között a 24 napot, 13-13 apróságot kellett becsomagolni - milyen gagyi dolgokra költöttem kicsi zsebpénzem!), és persze ott volt a csokinaptár, egyszerre több is. Igazi elmélyülős, meditatív délutánokat töltöttem apa régi magnókazettáit hallgatva. Jut eszembe: egyszer meglepetésnek én vettem fel apának "műsort" kazira. Szintetizátoron improvizáltam, locsogtam, random verseket olvastam fel valami tankönyvből vagy 90 percen át. De sikere volt.
Volt pár kedvenc mesekönyvem ilyenkor, egy Walt Disney-s és egy könyv Mikulás fiatalkoráról, benne néhány kedves ötlettel: hogy kell papírból szánkó alakul ajándéktartót csinálni, almából krampuszt fabrikálni lángoló gyufaszemekkel. Elvoltam, mint a befőtt.
Néha képeslapokat rajzoltam eladásra (amit persze jófejségből megvettek az ismerősök), de volt egy jó kis lakótelepi közösség is, ahová eljárkáltam, és ahol volt ilyenkor gyertyaöntés, gyöngyfűzés, sógyurma. A karácsonyi műsort pedig többnyire mi adtuk, anyuval, aki színésznő volt, és ilyenkor a sok fellépése mellett egy-két nyugdíjas otthont, klubot is elvállalt, ahol én voltam a fellépőtársa. Verset mondtam, zongoráztam, anya énekelt és mesélt - de ez inkább későbbi fejlemény.
Általában a napközis tanárok is kitettek magukért, igyekeztek segíteni nekünk a karácsonyi ajándék elkészítésében. Egyik évben Éva néni azt találta ki, egy spirál rajzfüzetből készítsünk "szakácskönyvet". Ehhez mérhetetlen mennyiségű Nők Lapját gyűjtöttünk be az osztállyal, és cikk-cakk ollóval vagdostuk ki a Horváth Rozi recepteket, hogy ki-ki beragassza a saját albumába. Anyu jól főzött. de nem volt egy tipikus konyhatündér alkat, mindenesetre örült, és a füzetecske azóta is megvan - hol itt, hol ott porosodik.
Aztán ez a korszak elmúlt, már nem akartam mindent magam csinálni, és ahogy lett zsebpénzem, "keresetem" már inkább vásároltam a hasonlóan felesleges cuccokat, amikre persze mindig rém büszke voltam. Anya meg inkább csak meghatott. Ma is többnyire vásárolok, de ha igazán személyeset szeretnék adni, akkor csakis saját kezűleg készített dolog jöhet szóba.
Ti hogy vagytok vele?
