Nem először élek meg úgy ünnepet, hogy valami betegség beárnyékolja azt: töltöttem már karácsonyt, szülinapot is kórházban, húsvétoltam Moszkvában gyerekként mellkasműtétem után lábadozva. Édesapám karácsony előtt halt meg, és anyám utolsó karácsonyát is egy friss rákdiagnózis tudatával vártuk. Szóval bevallom, nem borított meg túlzottan a dolog, hogy a karantén miatt az ember nem mehet ide vagy oda. Általában ilyenkor türelemre intem magam: most ez van, (remélhetőleg) lesz még húsvét, nyár, karácsony jövőre is, semmi tragédia nem történik, ha most nincs habzsi-dőzsi, vendégeskedés, buli.

És valahol azt érzem, nem is ezen múlik, van-e ünnepi hangulata az embernek. Túl korán vesztettem el szüleim, és azóta nekem az ünnepek nagyon mások. Ha megfeszülök, akkor sem tudom visszahozni már a múltat. Ez mindig elszomorít, és ez karanténtól teljesen függetlenül így volt, így lesz. Talán fel kell építeni egy új életet, új hagyományokkal, ami nehéz, ha az ember felnőtt, és folyton elveszett gyerekkorát keresi, mint én. Talán azok vannak szerencsés helyzetben, akiknek gyermekeik vannak: ők újraélhetik az ünnepek minden izgalmát, csodáját, misztériumát.A húsvétnak nem kerítettem most nagy feneket, nem volt díszekkel teleaggatott barkacsokor, nyuszis ajtókopogtató, nem festettem tojást, hisz csak egy ember locsolt meg, de legalább már nem hervadok. Szomorkásnak tűnhet ez, tudom, bár olykor könnyebbé is teszi elengedni az ünnepi előkészületekkel járó görcsöket. Inkább régi tavaszi emlékeken merengek, régi illatokat, ízeket idézek fel magamban. 

Mert minden vágyam az lenne, megismételni a megismételhetetlent, a gyermekkori húsvétokat, amikor a titkolt, varázsos szülői előkészületnek köszönhetően - máig nem tudom, hogyan csinálták - már a kertben elrejtve vártak az ajándékok, persze aputól az is kitelt, hogy a kedvemért éjszaka lement a telekre, majd reggelre visszajött, ki tudja? Hol szétszórva, virágzó aranyeső bokorba, tujába, tulipánok közé dugva, hol egy nagy csomagban, a szaletli fehér kovácsoltvas asztalkáján vártak az ajándékot: játékmosógép, nyuszis persely tele Kinder-csokival, különlegesen hosszú hajú, sellőnek öltöztethető baba, és az ismerősök, barátok hatalmas csokinyusziai, "Sári nénitől", "Laci bácsiéktól". De anya és apa is kapott ajándékot, anyu nyuszija nagyon nagyvonalú volt, Yves Saint Laurent-parfümöt kapott, még mindig megvan, féltve őrzöm a polcon.

Aztán, apa halála után már csak én és anya és a barátok ajándékai maradtak, a kertbe már én is rejtettem ajándékot anya számára, és mindig követtük a rituálét, egyszer én, egyszer ő keresett meg valamit, kosárba gyűjtöttük, és bent a házban, reggeli mellett szemrevételeztük. Ha eszembe jut egy-egy vágyott tárgy (divatos tolltartó, könyv), amit ilyenkor kaptam, szinte a "számban érzem az ízüket". 

Aztán ott volt a hétfő, ami mindig nagy esemény volt itt, a nyaralóövezetben. A területen egyszerre osztották ki anno a telkeket, egyszerre, összefogva építették fel kis nyaralóikat a családok. 3-4 utca szomszédsága járt össze, mi, gyerekek, együtt nőttünk fel, minden nyarat együtt tomboltunk végig. Húsvétkor aztán anyuval feldíszítettük a szaletlit, az asztalra kikészítettük a rágcsát, mogyorót, ropit, a pálinkát, festettünk tojást, szépen felöltöztünk, és vártuk a szomszédokat, akik szépen körbejártak, néhol felgyűlve, összeverődve, az alkoholnak köszönhetően egyre lassabban haladva, egyre többször elakadva. A hangokból mindig tudtuk, hol jár a csapat, most éppen Éva néninél vagy Panniéknál, vagy most indultak Erzsi néniéktől tovább. A családfők idővel hozták gyerekeiket, unokáikat is. Volt, aki kapatosan "Nem tökölök, öntök!" felkiáltással gyorsan túlesett a locsoláson, direkt fél liter pacsulival löttyintve nyakon minket, majd felmarkolt több tojást, és aztán a fogyasztásra koncentrált, volt, aki hagyománytisztelő öregúrként járta végig a lányokat asszonyokat. A kedvencünk Jobbágy Pista bácsi volt, aki ilyenkor mindig fehér inget, öltönyt vett, és hosszú népi köszöntőt mondott, valami ilyesmit: 

"Hasad a szép hajnal, mutatja sugarát, 
Szép szívvel es szájjal dicsérjük az Atyát.
Az Atyaistennek imádandó fiát, 
Hogy el ne hagyta érni húsvét másodnapját. 
Én is, íme, boldog örömet hirdetek, 
Hogy feltámadt Krisztus, azon örvendjetek! 
Feltámadt a Jézus, legyôzte a halált, 
Ezáltal az élet diadalmat talált. 
De hogy minek jöttem én, azt is megmondom: 
Öntözködni jöttem, a szót nem cifrázom. 
Engem öntözködô ápolónak hívnak, 
Vizembôl a lánykák friss életet szívnak. 
Adja ki a lányát, kérem szeretettel, 
Hadd öntsem meg a kezét rózsavizemmel!"

A szomszédok nagy része elköltözött vagy meghalt, a szokás elapadt... Vajon képesek lehetünk-e újakat teremteni, amire később ugyanilyen örömmel gondolunk vissza...?