Ma egyik barátnőm egy csoportos Viber-beszélgetésben feltette a kérdést, most, hogy járvány van meg mindenféle korlátozások, mivel töltjük a szabadidőnket? Hozzáfűzte még, hogy nálam sejti, hogy a házfelújítással töltöm fennmaradó időmet.

Mindezen jót mosolyogtam, és nagyjából felvázoltam a napjaimat; hogy home office-ban a munka és az "egyéb idő" nehezen választható szét, hogy ott van a rengeteg házimunka, aminek soha nem ér az ember a végére (és ezek közé sorolom a házimunkát is); hogy a sport vagy séta az egészségi állapotom miatt sokszor utálatos kötelesség; hogy ha pihenek, akkor azt azért teszem, mert rosszul vagyok, fáj valami vagy kifáradtam, és az ágyban max. a mobil kijelzőjén vagyok képes bambulni; szóval tulajdonképpen úgy érzem, nincs szabadidőm, csak folyton futok magam után. Ha lenne felesleges időm, írtam, akkor rajzolgatnék, vagy végre kreatívkodnék valamit - mert már vagy két hónapja porosodnak a polcon a hobbiboltból berendelt festékek, alapanyagok. 

Mindezt nem panaszkodásképp írtam, mindössze elgondolkodtató a dolog, kinek mit is jelent a szabadidő fogalma, és mennyire másként éljük meg napjainkat.

Törióra

Maga a szabadidő fogalma egyébként nem létezett mindig; valamikor az ipari forradalom idején alakult ki, amikor a gépek és gyárak megjelenésével gyökeresen megváltozott az emberek élete. Az iparosodó nagyvárosok szépen elszipkázták a munkaerőt vidékről, hogy hatalmas üzemekben, napi akár 12-14 órát is dolgoztassák az alkalmazottakat (gyakran gyerekeket is). Egyedül a vasárnapok és az ünnepnapok voltak kivételek: ilyenkor a dolgozók végre felállhattak a monoton munka mellől, és szórakozás után nézhettek. Például ellátogattak a vásárokba, búcsúkba, vagy a városokban kialakuló közparkokba, mulatónegyedekbe. 

Egy igen fiatal lánymunkás a newberry-i textilüzemben 1908 decemberében (mult-kor.hu)

Innen eredeztethető a budapesti Városliget létrejötte is, ahová munkaszüneti napokon a 18. század végétől  kezdve jártak tömegesen a mulatni, pihenni vágyó gazdagok és szegények. Az állatkert, a korcsolyapálya, a vurstli, az Angolpark, az Ős-Budavára, a cirkusz és a rengeteg étterem, mulató, színház tárt karokkal várta őket.

„Vasárnap délután, süt a nap... gyere, kedves olvasó, menjünk ki a vurstlira. Nézd, az Andrássy-út teli van boldog szegényekkel, a kik mennek kifelé a ligetbe, egy tarka és kopott, furcsa nagy folyó megy a városból a ligetbe, ez a folyó itt az Andrássy-úton a mellékutczák patakjaiból gyűlt meg, bérházak forrásaiból, kis erekből, kanális-kiöntésből... a tél próbált népe felmosolyog, örül, az eget nézi, nagyokat slukkerezik az első meleg vasárnapból, tavasz van, az élet szép, akármilyen csúnya." (Szép Ernő: Halál a bábszínházban)

Kialakult a munkásréteg, egy új életmód, amiben az emberek napirendje jól elkülöníthető munkaidőre és szabadidőre oszlott - és kialakultak azok az amatőr művészeti, sportolói, művelődési egyesületek és körök is, melyek hasznos elfoglaltságot kínáltak a polgároknak.

Emellett persze az iparosodás más értelemben is hatással volt az életünkre. A tömeggyártással rengeteg olyan árucikk vált könnyen, olcsón elérhetővé, amit azelőtt az emberek kemény munkával termeltek, állítottak elő maguknak. A nők többnyire nem kedvtelésből fontak, szőttek, varrtak, hanem hogy legyen kelengye, ruha- és ágynemű. Ma már sokak számára hobbi a főzés, a kertészkedés, a kötögetés vagy a barkácsolás, és nem a létfenntartáshoz kell. 

Baroccaldi ponyvacirkusza a Városligetben 1906-ban

Az outsider

Miután a betegségek eléggé meghatározták és meghatározzák ma is életem (pl. a gimnáziumot is magántanulóként végeztem), ezért muszáj volt kialakítanom a saját stratégiáimat a munkával kapcsolatban. Soha nem éreztem, hogy szokványos életet élnék, igaz, szüleim színházi emberek voltak (anyu színésznő, apa fővilágosító), így családunk életét sem a 8 óra munka, 8 óra pihenés rendje határozta meg. 

Szerencsésnek érzem magam, mivel eddigi életem során sok olyan dologhoz találtam magamban tehetséget, amivel valamilyen módon pénzt is lehetett keresni, és szerettem is csinálni - így sok esetben azért, amit más szabadidejében, hobbiként művel, fizetést kaptam, ill. nagyobb örömömet leltem abban, amit munkaként végeztem. Ilyen volt például a díszletek-jelmezek tervezése és készítése. 

Törpekalandos jelmezek és díszlet - Emlék a Tihanyi Vándorszínpadnál töltött évekből

Aztán ott volt a bölcsészkar - szintén betegségemnek köszönhetően édesanyám mindig arra ösztönzött, hogy ne fizikailag megterhelő szakmát keressek. Jól tanultam, tanulmányi versenyeket nyertem, faltam a könyveket - eléggé nyilvánvaló volt, hogy bölcsészkarra megyek, azon belül is művészettel kapcsolatos szakokra. És nem panaszkodom, úgy érzem, sikerült ezen a pályán megtalálni magam, kamatoztatni az ott tanultakat, bár az emberek előszeretettel feltételezik azt, hogy bölcsészdiplomával az ember max. a McDonalds-ban fog sült krumplit árulni. (Hogy ez miért hülyeség, arról majd egy másik posztban.)

Viszont itt jön a bibi: ha az ember szellemi munkát vállal, akkor az sosem úgy működik, hogy 8-16-ig csinálom, aztán leteszem a lantot. Általában az ember agya pörög tovább, és otthonra is sok "házi feladat" jut. Egy tanulmányon vagy cikk szövegén nem lehet úgy dolgozni, hogy leülök reggel, és délre kész - legalábbis nekem ritkán megy így (bár van, akinek pont ez a rendszer jön be). Ez egy bonyolultabb folyamat, van, hogy például kutyasétáltatás közben jönnek a legjobb gondolatok, mondatok. Így aztán az ember sosem kapcsol ki igazán, munka és privát élet szétválaszthatatlanul összefonódik. 

Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is, sokszor rendkívül megterhelő tud lenni, ha az ember nem tudja magát elereszteni, főleg egy határidős meló idején. Előfordul, hogy egy ilyen időszakban teljesen felborul a napirendem: minden energiámmal a feladatra koncentrálok, rengeteget éjszakázok, és minden más nappali tevékenységet a minimálisra csökkentek.

Hobbi vagy munka?

Egy kicsit az is megfordult az életemben, hogy ma már egyre kevésbé érzem hobbinak pl. egyes fórumok, közösségi oldalak kezelését. Persze ez nagyban attól is függ, melyik milyen módon kapcsolódik a többi dologhoz. Vagyis hogy az ember mennyire veszi komolyan, kívánja-e később valamilyen módon kamatoztatni azt, amit mondjuk egy FB-oldalon létrehozott. Nekem ez is egyre inkább a munka felé tolódik el, hiszen az adminság kötelezettségekkel jár, rendszerességet kíván (pl. mindig legyen friss tartalmad). A munkád viszont nem úgy fog megtérülni, hogy minden hónapban kapsz egy csekket, hanem hosszabb idő kell neki. Fontosnak tartom, hogy folyamatosan jelen legyek az oldalaimon, mert ezek összessége jelenti a munkásságomat az írásban, alkotásban, így vagyok látható, elérhető az olvasók számára, a posztok, videók egymást támogaják, egészítik ki. Nyilván ez egyfajta reklám, de egyben alkotási, önkifejezési mód is.  

Ma egyébként sokszor negatívan emlegetik a youtubereket, vloggereket, instagram influenszereket és társaikat, miközben sok esetben komoly, több éves munka van az ismertség, a több száz ezres követői tábor mögött. Engem bizony lenyűgöz, hogy egyesek igen fiatal koruk ellenére milyen gyakorlottan, kreatívan képesek megtanulni, alkalmazni azokat a skilleket, amiket marketingesek sok évig tanultak az egyetemen. Egy 10 perces videóban, bár nem látjuk, gyakran több napi komoly munka van, nem beszélve az állandó tanulásról: szerkesztőprogramok, admin-felületek, stb. elsajátításáról. És így válik egy szabadidős hobbiból pikk-pakk vállalkozás egy kamasz kezében. Kíváncsi lennék, ezek a srácok vajon hogy vélekednek a szabadidejükről?

Ti mit csináltok szabadidőtökben? Mit jelent számotokra a szabadidő?

Tetszett a cikk? Kérdésed van?

Látogass el hivatalos FB-oldalamra, csatlakozz FB-csoportomhoz,  vagy írj rám e-mailben!

Instán is megtalálsz: @szondayszandra