Nem, ez a cikk nem arról fog szólni, van-e járvány vagy nincs, kinek milyen érdeke fűződik a pánikkeltéshez, vagy hogy mennyire jogosak vagy feleslegesek a járványügyi intézkedések. Egyrészt, mert ilyen cikkekkel, bejegyzésekkel tele a net, másrészt mert nem vagyok szakember, hogy kellőképp megítéljem ezeket a dolgokat. És írásommal nem akarok beszállni a végeláthatatlan kommentháborúba sem. Ez a bejegyzés sokkal inkább beszámoló, hogyan telnek egy krónikus beteg napjai jelenleg, visszatekintés az elmúlt hónapokra. Betekintés egy azok életébe, akik valamilyen súlyos egészségügyi problémával küzdenek.
Ezért is leszögezném, hogy nem pánikolok, nem ülök rettegve a híreket figyelve. Félek? Persze, van bennem félelem, de nem nulla 24-ben. Elég sok feladatom van, hogy azokkal lefoglaljam magam, az élet tulajdonképpen ugyanúgy zajlik körülöttem, csak ritkábban mozdulok ki.
De néha azért bennem van a félsz, főleg, ha el kell mennem itthonról emberek közé, hogy mi van, ha minden elővigyázat ellenére elkapom a vírust, hiszen a betegségeimmel jó eséllyel kerülnék lélegeztetőgépre, aztán a halálozási statisztikába, és hát 37 évesen az ember nem erre vágyik. Főként, ha eddig már többször kellett megküzdenie az életéért.
Egy ritka genetikai betegség (Marphan-szindróma), életmentő németországi gerincműtét, súlyos tüdőgyulladás gégemetszéssel, 3 hónap lélegeztetőgépen, nyitott szívműtét - nos, ezek után az ember nem fogja kockáztatni, van-e vírus vagy nincs, hanem fel fogja venni azt a kics@szett maszkot, fertőtleniteni fog, mint egy kisangyal, és kerülni a tömeget. Lehet, hogy felesleges, de kit érdekel? Jobb félni, mint megijedni.
Kezdetek
Emlékszem, milyen nehéz volt az első időszak. Senki nem tudott semmit, az emberek pánikban vásároltak fel mindent: lisztet, cukrot, maszkot, hypót. Igazán a Balkánon éreztem magam, amikor egy nyamvadt maszkot sem lehetett beszerezni. És roppant egyedül. Csináltam egy Facebook.csoportot hasonló krónikus betegeknek, és rengetegen csatlakoztak: asztmások, kerekesszékesek, szívbetegek, mentális gondokkal küszködők.
Vicc volt, de mi, betegek küldözgettünk egymásnak maszkokat, kesztyűket, ha valakinek sikerült többhöz is hozzájutni.
Bezárultak a kórházkapuk, lemondták a rendeléseket, időpontokat, volt, hogy professzori protekció kellett, hogy valakit megműtsenek. Mentek a találgatások, vajon a vírus terjed-e aranyhörcsöggel, és megfertőződhetünk-e, ha a férjünk kollégájának unokahúgának a nagymamája köhögött és 5 másodperce hozzáért a pulthoz. Sétáim során egy vaskorláthoz nem mertem hozzáérni, és mindent domesztoszos vízbe áztattunk itthon.
Túlzásnak tűnik? Egy része talán az volt - emlékszem, amikor barátnőm azt mondta, hogy a kertbe se menjek ki, mert a szomszéd kilélegzett cuccosát is áthozhatja a szél, azért már pöppet soknak tartottam. Igaz, ha valaki elment mellett utcán, felhúztam a maszkot. Nem tudom most sem, mennyire volt mindez felesleges, és nem vagyok meggyőződve, hogy ennek ellenkezője, a lazaság jobb lett volna. Talán most kezelünk bizonyos dolgokat túlságosan könnyelműen.
(Credit: Sumanley Xulx / Pixabay)
Vírus-szkeptikusok, véleményhuszárok
Mindenesetre, ahogy jött a nyár, az emberek veszélyérzete csökkent, kicsit fellélegeztünk. Mertem emberekkel találkozni, vendégségbe menni, bátrabban jártam a boltokat. Reménykedtem, hogy ősszel ott folytatódhat az élet, ahol abbahagytam, hiszen ha nem is minden nap, de rendszeresen bejártam a múzeumba, és most is komoly projektek állnak előttünk. De most itt a "második hullám", és nem tehetek mást, ismét remete lettem, lemondtam a találkozókat. Mert nincs más választásom. Sz@r, mert én is unom a dolgot, a maszkot főként. Miután a tüdőm kb. negyedakkora, mint egy egészséges emberé, ezért nagyon nehezen kapok benne levegőt. Tegnap is dokinál volt jelenésem, és bizony, egy kis megerőltetés után (ami nálam egy öltözködés vagy pici lépcsőzés is lehet) már szédülni kezdtem. De ez van.
Amit igazán nehéz elviselni, az az emberek között, főleg a neten folyó indulatkeltés, álhírterjesztés, stb. Vicces, mert sokan azt mondják, én félek, mert hordok maszkot, betartom a szabályokat, pedig szerintem inkább azokban van félelem, akik indulatosan kelnek ki a korlátozások ellen: félelem a munka elvesztésétől, az egzisztenciális bizonytalanságtól, a káosztól, az ismeretlentől, legyen az akár képzelt (lásd összeesküvéselméletek), akár valós.
A félelmet abszolút megértem, hiszen nekem is vannak ismerőseim, akiket nagyon megrendített ez az időszak anyagilag. De az, hogy ki miként kezeli a félelmeit, na, az már egy más tészta.
Credit: bobmadbob/iStock/Getty Images Plus
A racionális vita híve vagyok, és vannak olyan dolgok, amiket meg lehet, és meg kellene vitatni értelmes módon. Pl. azt, mennyire van értelme 500 főben megszabni a rendezvényeket - és miért nem a rendezvények helyszíne, az területre jutó emberek száma, vagy az mérvadó, mennyire jól szellőző a hely, vagy szabadtéri-e. De ehelyett többnyire indulatos veszekedés zajlik a fórumokon, az emberek ellenségekként tekintenek egymásra, és egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást.
Számomra ez a legijesztőbb. És persze a felelősségtudat hiánya: ha valaki büszkén vigyorogva kitesz magáról egy szelfit, ahogy csakazértsem viseli a maszkot a buszon, vagy messengerben próbál győzködni a jóindulat álarca mögé bújva, mennyire hülye vagyok.
Miközben az életben talán soha nem találkoztunk, nem beszéltünk. És nem az a baj, hogy ha megkérdőjelezünk dolgokat, mert pro és kontra sok kérdés merülhet fel - a lényeg az, hogy hogyan: álhírek terjesztésével, árnyékboksszal, csúsztatással, tekintélyre vagy rossz szakértőre hivatkozással, csak hogy néhány érvelési hibát említsek.
Igen, a vírus, a kórház mellett a emberek viselkedése az, ami elkeserít. Mert nagyon kevesen vagyunk azok, akik valóban meg tudjuk ítélni, mekkora a veszély. Azt gondolom, ha csak egy kicsi esély van rá, hogy veszélybe sodrok másokat, és erre egy viszonylag egyszerű, és olcsó, elviselhető eszköz adatott, akkor teszek azért, hogy másoknak ne essen baja. Legalábbis én nem tudnék tükörbe nézni, ha utólag kiderülne, valaki miattam fertőződött meg, jutott intenzívre.
Hát ennyi. Így állunk most. Ti hogy vagytok?
