Ha a drogfüggőség kerül szóba, az emberek nagy része rögtön ítélkezni kezd: "senkit nem kergetnek tűvel". Általában szeretjük azt gondolni, hogy aki drogokhoz fordul, az önsorsrontó, gyenge jellem, lecsúszott, deviáns alak. Bűnöző hajlamokkal megáldott gettószökevény, aki nem képes megemberelni magát.

De valóban ilyen egyszerű lenne a dolog? Saját példámon tanultam meg, hogy nem. Nem lettem függő, de belekóstoltam, milyen az, ha az ember önhibáján kívül kerül kapcsolatba drogokkal. Mondjuk egy betegség kapcsán, úgy, hogy nincs beleszólása, mit nyomnak a vénájába. És sajnos később, főként, ha az ember súlyos fájdalmakkal, lelki problémákkal küzd, nagyon nehéz ezekről a gyógyszerekről lemondani. Michael Jacksonnak sem sikerült - a fájdalmak, az alvásproblémák és az erre kapott szerek végül a halálához vezettek. A jelentések szerint Jackson propofol túladagolásban halt meg.

Szóval minap valamiért a nyugtatók kerültek otthon szóba, hogy vajon melyik gyógyszer mennyire hatásos (párom beteg apukája pl. rengeteg Eleniumot szedett), és ennek kapcsán jegyeztem meg, hogy anno az intenzív osztályon kaptam placebót párszor. És erről egy sor emlék ötlött fel életem egy olyan szakaszából, amikor szinte minden nap azért küzdöttem én, az orvosok, édesanyám és barátaink, hogy megérjem a másnapot, hogy anyut ne egy üres ágy látványa fogadja a kórteremben.

Tüdőgyulladás

Kemény menet volt, 2003-ban egy tüdőgyulladás fajult odáig, hogy jó 3 hónapra lélegeztetőgépre rakott, és szinte mindent elölről kellett kezdenem, pedig a nagy németországi gerincműtétet, a féléves kinti kórházi tartózkodást csak pár évvel korábban abszolváltam. 

Szóval egy júniusi egyetemi vizsga után anyám úgy látta, valami nem stimmel (én csak rohadt fáradt voltam), ezért elcipelt ide-oda - tüdőszűrő, kardiológia – ahol nem találtak semmit, ennek ellenére hamarosan a mentő eszméletlen állapotban szállított a pulmonológiai intenzívre. Ott tértem magamhoz lélegeztetőgépre, és ezzel kezdődött meg a több hónapnyi libikóka: lélegeztetőgépről le, vissza. Kaptam egy jó kis gombás fertőzést is grátisz, ami a tüdőmre is ráhúzódott, súlyosbítva amúgy sem rózsás helyzetemet. Hozzátenném, az adott kórház sem volt a topon ellátásban és még finoman fogalmaztam… Aztán átkerültem a Kútvölgyibe, Pénzes István prof intenzív osztályára, és ott kezdtek szépen összerakni, igaz, kénytelenek voltak gégemetszést csinálni, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy valaha le tudnak venni a gépről.

A sok gyötrelem között az egyik legrosszabb az álmatlanság volt. A kórházban töltött idő amúgy is csigalassúsággal telik: az ember folyton vár valamire: vizitre, hogy a dokik végre mondjanak valamit, látogatásra, hogy végre lássam a szeretteim – közben pedig ott van az a rengeteg üres, kényszerű tétlenségben töltött óra… És hozzátenném, ekkor még nem volt okostelefon se, max. mobil, amin úgyse tudtam volna beszélni. Mindössze egy kis zsebrádióm volt, meg, ha volt erőm megtartani egy könyvet, újságot, akkor olvasgattam.

De a hosszú éjszakák… Egyszerűen nem jött álom a szememre. Feküdtem, fájt mindenem, mert felfekvéseim is lettek, nyár lévén meleg volt, izzadtam, lógtak belőlem a kábelek. Egy idő után már nem nagyon szedáltak, hiába könyörögtem, mert az altatószerek nem igazán használnak a légzésnek.

A Kútvölgyiben viszont időnként segítettek, főleg, ha fájdalmaim voltak: egy kis fecsibe szívtak fel egy sűrű, fehér folyadékot, és ha nagyon kínlódtam, nyomtak belém picit.

Hamar rájöttem, hogy ez kib@szott jó cucc: amikor a fecsiből toltak picit a kanülbe, pár pillanaton belül kellemes, bizsergő érzés árasztott el, olyan volt, mintha lebegnék, és ilyenkor végre egy kicsit az álom is elnyomott.

Egy idő után már rákészültem a dologra: anyu behozta a hordozoható CD-lejátszót (mondom, 2003-at írtunk), a kedvenc klasszikus zenei lemezeket, és én szépen elrendeztem mindent. Beállítottam Beethoven Partorale-ját, és szóltam a nővérnek, jöhet. Aztán, amikor hatni kezdett az anyag, benyomtam a Play-gombot.

Azt hiszem, itt már kezdett kicsit gázzá válni a dolog.

Aztán észrevettem magam, hogy folyton azt lesem, mikor, kinek visznek ebből a csodás folyadékból: az ágyam pont a nővérpulttal szemben volt, így ráláttam a gyógyszeresszekrényekre is. A kábítószernek minősülő gyógyszereket a szemközti falon, magasan, egy zárható fehér szekrénykében tárolták. Ha kellett belőle valami, az ápolóknak sámlira kellett állniuk, és mindig egyikük hordta ruhájára biztosítótűzve a kulcsát. Ó, kifigyeltem én… Amúgy is remek elfoglaltságnak bizonyult az ápolók munkájának megfigyelése. Szóval remek rálátásom volt a szekrénykére ágyamból, és érdeklődve vártam, mikor nyitják-csukják.

Placebo

Ez a cucc egyébként alapvetően bódításra szolgál. Amikor nagyobb dózisban adják, akkor olyan a hatása, mintha hirtelen leengednék a függönyt. Háromig sem tudsz számolni, alszol, aztán pár óra múlva felébredsz, mintha mi sem történt volna. Erre is volt szükség esetemben, amikor pl. bevérzett a gégekanül, fulladtam, és elektrokoagulációval (az erek égetéses lezárása) orvosolták a bajt. De kis dózisban fájdalomcsillapításra szolgál, és itt jön az emlék a placeboról.

A sok nyűg között hasi panaszokkal is bajlódtam, ha csak egy falat valamit ettem, már felfújódtam, és rettenetesen fájt a hasam. Én meg megpróbáltam összekötni a kellemeset a hasznossal, és egyre többször rávenni a dokikat, hogy eme problémámat is a fehér finomsággal oldják meg.

Egyik este épp egy Kacsa becenévre hallgató doktornő volt ügyeletes, akinek szintén panaszkodni kezdtem hasi fájdalmaimra, és utalgattam rá, hogy adjon a kedvenc gyógyszeremből, de nem igazán tudtam meghatni. Én meg egészen hisztériás állapotba jöttem, már amennyire lélegeztetőgépen, némán lehet hisztizni. Elszórakoztunk így egy ideig, aztán belefáradt, és azt mondta, jó, ad. Én meg végre megnyugodtam, nem sejtve, hogy amit adott, az bizony placebo… Gondolom, ilyen téren már volt némi rutinja.

A dolog végül a zárójelentésbe is bekerült: „Kezelése alatt a beteg sokszor maior analgetikum és benzodiazepin terápiát igényelt, az addikció veszélye miatt ezen szerek alkalmazását csökkentettük, maior analgetikumot elhagytuk, placebo kezelésre jól reagált.”

Egyébként azon a mai napig gondolkozom, pontosan mi is lehetett számomra vonzó ennek a gyógyszernek a hatásában. Később, amikor már a harmadik intenzíven feküdtem, és szóba került a hazatérésem, azt mondták, ki fogják venni a gégekanült, nincs rá szükség. Én meg azon kaptam magam, hogy nem csak azért várom ezt az alkalmat, mert végre megint normálisan lélegezhetek, hanem mert azt hittem, ezt a beavatkozást bódításban végzik el, azaz ismét átélhetem azt a bizsergető érzést, amikor lehull a fekete függöny… És ebben inkább az volt számomra vonzó, hogy alhatok, öntudatlan állapotba kerülhetek egy pillanat alatt. Furcsa, nem?

Aztán meggyógyultam, vagyis úgy-ahogy helyrejöttem, bár ez az egész természetesen maradandó károsodásokat okozott szervezetemben. De a szer utáni sóvárgás, ahogy a rossz emlékek is, elhalványultak idővel, és megmaradt bizarr, szürreális tapasztalatnak. 

Senki sincs biztonságban?

Azért is volt fura ez az egész, mert soha nem tartottam magam olyasvalakinek, aki nagyon függne dolgoktól, mármint élvezeti szerektől. Oké, 5 éves koromig nem tudtam lejönni a cumiról, de ez a korszak is véget ért, amikor az „Angyalka” karácsonykor bezárta az fenyőfát és ajándékokat rejtő szobát, és a kilincsre zsaroló levelet akasztott: vagy ajándék, vagy cumi. (Hogy ez gyermekpszichológiai szempontból mennyire volt elfogadható fogás szüleimtől, nem tudom, lehet, hogy Ranschburg vagy Vekerdy csóválták volna a fejüket, de végül is bevált.)

Soha nem próbáltam ki a dohányzást, nem vonzott, ahogy az alkohol se nagyon, bár utóbbit manapság szeretem mértékkel fogyasztani. Biztosan van persze olyasmi az életemben, aminek a hiánya jobban megviselne: kávé, csoki, mobiltelefon, de eddigi tapasztalataim alapján mindig nélkülözni tudtam ezeket, ha arról volt szó. Pl. bár folyton kezem ügyében van a telefon, és több órát töltök gép előtt, ha valami jó program adódik, kimozdulunk, akkor akár egy napig sem veszem elő őket. Ráér.

No hát ezért volt érdekes rádöbbenni arra, mire képes a szer utáni sóvárgás. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, „meglegyintett a függőség szele”. Szerencsémre ez egy átmeneti időszak volt, és ahogy felépültem, az egész lázas, bizarr álom elmúlt. De arra nagyon jól rámutatott: az ember nagyon kiszolgáltatott és sérülékeny, és bárkiből lehet függő önhibáján kívül. Elég hozzá egy baleset, műtét, lelki vagy fizikai trauma. Vigyázzatok magatokra!

Van hasonló élményetek? Írjátok meg!

Tetszett a cikk? Kérdésed van?

Látogass el hivatalos FB-oldalamra, csatlakozz FB-csoportomhoz,  vagy írj rám e-mailben!

Instán is megtalálsz: @szondayszandra 

Képek forrása: 1. npr.org; 2. pexels.com; 3. apsf.org; 4. pexels.com