Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Láthatatlan háború - Gondolatok a járványról

2021. április 07. 16:42 - Szonday Szandra

magany-irina-unsplash.jpgEmlékszem, amikor úgy 5-6 éves lehettem, teljesen ledermedtem a tévé előtt. A hírekben – most már tudom – a Tienanmen téri vérengzésről volt szó. Sebesülteket láttam, kétségbeesett, síró embereket, mentőket, káoszt. De ami még félelmetesebb volt számomra, az a madártávlatból mutatott több tucatnyi, némán sorakozó tank volt. Bepánikoltam, nem tudtam, Kína milyen messze van, és apukámnak kellett elmagyaráznia, hogy nem, nem lesz baj, nem érhet el hozzánk ez a háború.

Utána hosszú éveken keresztül rosszul lettem, ha csak meghallottam a Panoráma című műsor intróját, mert nekem egyet jelentett azzal az ablakkal, amiben szenvedést, vért, háborút látok, ami bármikor a mi jelenünk is lehet. És ehhez még hozzá tett néhány filmélmény is, pl. a Terminátor című film, amelynek elején atombomba éget hamuvá pillanatok alatt egy játszóteret, és évekig minden repülőgép morajlásnál lebénultam, azt vizionálva, hogy épp egy világot pusztító bomba lökéshullámai közelednek.

Aztán felnőttem, a háborús hírek megszokottá váltak, mindig hallottuk, épp itt folyik népírtás, épp ott zajlik katonai puccs, és még a dél-szláv háborúnál sem éreztük át mi, gyerekek, hogy pontosan mi történik.

Annyit tudtunk, abban az időben nem nagyon ajánlatos kirándulást szervezni a déli határ közelébe. Nem a mi valóságunk volt. Persze, akinek rokonai éltek a határon túl, vagy a határnál lakott, annak ez volt a valóság.

Mindezt csak azért írom le, mert ez az időszak engem kicsit a mostani helyzetre emlékeztet. Van egy pandémia, amikor nap mint nap számokkal, romló statisztikákkal, ilyen-olyan szakértői jelentésekkel bombáz minket a média, de a járvány nem egyformán érint bennünket. Vannak, akiknek gyökerestül megváltozott az élete, akik gyászolnak vagy az életükért küzdenek (épp ma jött szembe velem egy segítségkérő poszt: egy kisiskolás testvérpár vesztette el szüleit a covid miatt) – miközben vannak, akiknek nem sokat változott az élete, néhány dolog kényelmetlenebbé vált, de ennyi. Vannak, akik évek alatt, kemény munkával felépített egzisztenciájukat vesztik el, vagy családtagjaikat, barátaikat, kollégáikat, és vannak, akik azon bosszankodnak, hogy ebben az évben sem lesz Szigetfesztivál.  

És ebből a szempontból már érthető, hogy sokan értetlenkednek és háborognak, amikor újabb korlátozások, tiltások lépnek érvénybe. Hibáztathatók-e ezért? Nem tudom. Ez az egész empátia-kérdés egy bonyolult dolog.

Mennyire várható el valakitől, hogy átérezze a másik fájdalmát? Lehet-e tudatos? Tanulható? Mert nehéz elmagyarázni valakinek, aki még soha nem zakózott egy nagyot, hogy mennyire tud fájni egy felhorzsolt térd, mennyire csípi a sebet a fertőtlenítőszer. És hasonlóképp: én már csak legyintek arra, hogy itt egy heg, ott egy ferdeség agyonoperált testemen, ha másnak a saját baja, kicsit krumpli orra lesz a legnagyobb probléma, és plasztikai sebészetre gyűjt.

closed-edwin-hooper-unsplash.jpg

És persze ott van az a fránya „kognitív disszonancia feloldása”-dolog. Mert az ember úgy van az ilyen helyzetekben, hogy szívesen hárít és magyaráz ki valamit, amit nem tud elfogadni, ami nem egyezik a megszokott világképével, az elgondolásaival. Több ember meghalt körülötte? Mindig lesz elégséges magyarázat, miért történt: idős volt, dohányzott, „amúgy is meghalnak ennyien”, „alapbetegsége volt”, nem szedett vitamint. Mert így nem kell szembenézni a valósággal, ami szörnyű, és amire sokszor nincs megoldás.        

Szóval furcsa állapot ez. Most itt ülök vidéki kis házunkban. Gyönyörűen süt a nap, csicseregnek a madarak, nyílnak a virágok. Home offic-ban dolgozom, mint általában évek óta. Megvan mindenünk, étel, villany, tető a fejünk fölött, és itt vidéken a kert, a tópart, a jó levegő.

Ha akarok, elmehetek kajakozni, vagy grillezhetek a kertben. Mindez hamis illúzióba is ringathatna, de eközben van egy rakat betegségem, ami a veszélyeztetett kategóriába sorol. Be lettem oltva, de azért az aggodalom maradt, és sajnos barátaimtól, ismerőseimtől is jönnek a rossz hírek, ki halt meg, ki került kórházba, ki szenved otthon már hetek óta. Nehéz ez, mert én sem érzem minden pillanatban a nehézségeket, a veszélyt, más kérdés, hogy próbálom elképzelni, és sajnos nagyon is jól tudom, milyen nehéz annak, aki kórházba, esetleg gépre kerül. Úgy érzem, a józan ész, az empátia, az odafigyelés és megértés az, amivel láthatóvá, tapinthatóvá válhat ez a háború. Hogy ne nyomjunk nevető smiley-kat a halálokról szóló posztokra, hogy ne legyintsünk rá, ha valaki a környezetünkben kórházba kerül, hogy „óh, csak véletlen”, nem akkora a baj, csak farkast kiáltanak. Rengeteg az agresszió, a düh, különösen a neten, ami emberileg érthető – de nem szabadna teret engedni neki. Mert nem lesz jobb, ha belerúgunk abba, aki fél, akit veszteség ért, aki megszenvedi ezt a helyzetet, jobban, minthogy nem utazhatott az idén síelni.

„Az embernek ámítás nélkül szembe kell néznie a rosszal, különben nem tudja, mi a valóság, és hogyan győzze le.”

George Bernard Shaw

Tetszett a cikk? Kérdésed van?

Látogass el hivatalos FB-oldalamra, csatlakozz FB-csoportomhoz,  vagy írj rám e-mailben!

Instán is megtalálsz: @szondayszandra 

Képek forrása: 1. Irina, 2. Edwin Hooper

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr1516493244

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása