Feldobta a Facebook, hogy ma van a kávé világnapja, és ezzel kapcsolatban elgondolkodtam, hogyan is alakult kapcsolatom a "fekete levessel". Amit leírok, abban valószínűleg nem lesz semmi különleges, történetemben sokan ráismernek majd magukra.
A kávét, pontosabban a kávé ízét mindig is nagyon szerettem - szerintem főleg emiatt ittam, és nem elsősorban frissítő hatása miatt. Sőt, sokáig úgy éreztem, nincs különösebb hatással szervezetemre; akkor is nyugodtan tudtam aludni éjjel, ha este még ittam egy csészével, és nem pörögtem túl napi 4-5 csésze után sem. Igaz, vérnyomásom mindig is alacsony volt. A szívműtétem óta kicsit más a heyzet, jobban megérzem a kávéban lévő koffeint, és párom is árgus szemekkel figyeli kávéfogyasztásomat. Így ha lehet, kiadós tejeskávékat iszom, vagy koffeinmentes változatból készíttetek kávét. De lássuk a kezdeteket.
Kisgyerekként természetesen irigykedve figyeltem a felnőtteket, ahogy akkoriban (a 80-as években járunk) tipikus magyar szokás szerint vastag üvegpohárkából, többnyire cigizve itták a presszókávét (ekkor még munkahelykeken, büfékben, hivatalokban is simán lehetett dohányozni). Ha jelen voltam, könyörgésemre apa vagy anya kiskanállal óvatosan egy kockacukrot merített a kávéba, és azt megkaphattam - isteni csemege volt! Nemkülönben a Kapucíner szelet, gyermekkorom kedvenc csokoládéja, ha lehetett, ezt választottam a sok nyalánkság közül. Létezett még természetesen a "Maci-kávé", és az iskolai menzán, reggelire kínált tejeskávé, de egyik sem pótolhatta az igazi kávé élményét, nem is váltak kedvencemmé.
Kávé, cigi, jó társaság - "Feketézők" a Károly-kilátó közelében (Sopron) 1974-ben (Fortepan / Baráth Endre)
Apropó! Ha gyerekkor, akkor bizony megunhatatlan látvány volt figyelni a közértekben kihelyezett kávédarálókat! Fizetés után a pakolós pultoknál álltak a darálók, melyekben a szemes kávé nagy zúgással, pillanatok alatt tűnt el, hogy alul porszerű őrletként kerüljön vissza a zacskóba. Igazi varázslatnak tűnt, nem beszélve a helyet belengő kávéillatról... AKkor még léteztek Julius Meinl boltok is a jól ismert logóval, sőt, voltak kifejezetten kimért édességet, kávét áruló üzleteik is, pl. a Deák Fenec téren.
Gyermekkorom varázslata: a közértes kávédaráló. (Kép: konyhalal.hu)
Később persze elterjedtek az őrölt kávék, sok új márka megjelent a piacon - köztük a Tschibo. Egy nyereményjátékuk alkalmával gyerekek írásos pályázatait várták, fogalmazzák meg, mit szeretnek az édesanyjukban. Én is indultam - lehettem vagy 10 éves -, és anya nagy örömére egy évre elegendő kávét nyertem. Emlékszem, olyasmiket írtam, hogy anya hangja olyan, mint a pacsirtaszó... :D
Általános iskola felső osztályába járhattam, amikor anya végre engedélyezte, hogy én is ihassak kávét, és hamar megtanultam a házi kotyogós használatát is. Apa ekkor már nem élt, így anyuval közös szertartásunkká vált a reggeli feketézés. Anya mindig korábban ébredt, mint én, és két kávéval indította a napot a konyhában, megszokott helyén, a sarokban. Amíg kutyánk, Soma kölyök volt, ilyenkor az ölébe kuporodott, ott aludt tovább - mikor megnőtt és 30 kilós ebzet lett, akkor a fejét pihentette anya combjain. Jó dolgom volt otthon: anya reggelente behozta nekem a kávét. Ha nem ébredtem fel, letette, de a kis csésze mindig ott várt az ágyam mellett. Igaz egyszer jól kiszúrt velem: véletlenül cukor helyett sót kevert a kávémba - azt hiszem, ilyen gyorsan rég ébredtem fel.
A mai napig ilyen kávéfőzőt használok... A Kádár-kori kotyogósok használata azonban nem mindig volt veszélytelen, sokszor okoztak balesetet. (Kép: budapestposter.com)
Imádtam a nyári délutánokat a nyaralónkban, amikor szertartásosan lefőztem egy kávét, és a kerti szaletliben szürcsölgettük el. És persze, ha látogató jött, az első mindig az volt, hogy kávéval kínáltuk. Télen a fölöttünk lakó szomszéd családdal jártunk össze nap mint nap. Szokássá vált, hogy felkopogtunk a fűtéscsövön - és ha jött válasz, fogtuk a kávékiöntőt, és fölslattyogtunk a lépcsőn a kilencedikre. Vagy ők főztek le egy kávét, bár az olykor elviselhetetlenül méregerős volt.
A kávéimádat az iskolába is begyűrűzött: hamarosan megjelentek a kávéautomaták, az egyik pont a mi osztálytermünk mellett volt, így gyakran látogattuk társaimmal. Érdekes, hogy mennyire más hangulata van az automatás kávéknak - biztosan nem a legegészségesebbek, de ízük, krémességük utánozhatatlan. Anyósom is nagy rajongója volt, ha valahol útjába akadt egy, biztosan vett egy pohár kapucsínót, és emlékszem, amikor a németországi klinikán kezeltek, ahol súlyos gerincműtéten estem át, anyuval napi rutinná vált a kórházi kávéautomata felkeresése.
Utóbbi fontos motiváció volt, amikor egy járókeretes szerkezettel nyújtották hónapokig a gerincemet, vagy épp a műtét után lábadoztam: az automata a kórház másik szárnyában volt, így muszáj volt elsétálni odáig és vissza. A jutalom-kávéval aztán megpihenhettünk kicsit a kórház kertjében, a szökőkutak mellett. Az is nagyon tetszett, hogy az automatákban vissza lehetett váltani a műanyagpoharakat, gondoltak a környezetre, pedig ez még 1998-ban volt... By the way: Németországban olykor borzasztóan rossz kávékat főztek, inkább teára hasonlított az állaguk - kivéve az automatás italokat. Nem volt véletlen az sem, hogy a nővérszálláson, ahol anyu lakott, abból tudni lehetett, hol vannak magyarok, hogy a kis apartmanokból honnan szállt erős feketekávé illata (vagy valami jó paprikás, magyar ételé).
Aztán édesanyámat is elveszítettem, a szomszédok is elköltöztek... Én maradtam otthon egyedül kávéfogyasztó. Egészen addig, amíg lent, a kutyafuttatóban összeszokott baráti társaság nem alakult. Esti kutyás sétáink elmaradhatatlan része lett, hogy valaki elszaladt a közeli boltba, és hozta a "rendelést", 3-4 pohár kávét, cukorral, tejszíhabbal. Ez különösen fagyos téli estéken esett jól.
A neszkávék egyik őse - valahol még van egy ilyen dobozunk, azt hiszem, csavarokat tartunk benne. (Kép: retronom.hu)
És elérkezünk a jelenhez: már vidéken élek, itthonról dolgozom, sok minden megváltozott, de viszonyom a kávéhoz változatlan. Persze igyekszem visszaszorítani a fogyasztást, de a reggelek mindig kávéval indulnak, és napi 2-3 csésze tejeskávé azért lemegy. Szeretem kihasználni az alkalmakat, ha barátaimhoz átmehetek, és ihatunk együtt egy csésze feketét - nem is a koffein, hanem az együtt töltött idő miatt. Barátaim már tudjak, mit hogyan iszom, és van, ahol megvan a saját bögrécském is. Ahogy itthon is azok a bögrék, amiket még édesanyám használt, vagy édesapámtól kaptam ajándékba. A kávé emlék, élmény és valami, ami összeköt.