Szonday Szandra - Szíves napló

"A betegség felszabadít!"

Apokalipszis most - avagy a tudatalatti üzen

2023. október 18. 13:57 - Szonday Szandra

861e1eec6469dc7dfd3f43cf6f0724fc.jpgAz izraeli fesztiválon történt mészárlás híre jó ideig nem jutott el hozzám, valahogy elvesztek az információk abban a virtuális zajban, ami körülveszi az embert; tévét, híradókat nem nézek, csak azt a csapot engedem meg olykor, ahonnan valóban inni akarok, ez általában a Facebook vagy Youtube felületeit jelenti, ahol közvetve, posztokon, videókon keresztül jutnak el hozzám az események. És nem is voltam túl jól: a napjaim nagy része ismét alvással vagy fekvéssel telik, lévén egy hete nagyon fáj a hátam. De aztán mégis csak, lassan ráébredtem mi történt, de talán még akkor sem fogtam fel.

Furcsán működik az emberi elme, és ami még kibéleli ezt a porhüvelyt, mint a vatta a télikabátot, nevezzük tudatalattinak, szellemnek, léleknek, mert ebben az eszmélésben sokkal hamarabb jelezte valami nagyon rossznak az eljövetelét, egészen pontosan álmok formájában; talán kedden fordult elő, hogy nagyon későn, jóval dél után ébredtem, és nem csak azért, mert az előző nap fárasztó volt, hanem mert hosszú útra keltem az álmok földjén és bolyongásaim közt rendesen el is tévedtem.
Szóval valami olyasmit álmodtam, hogy szilveszter van, az év utolsó napja, bár nem volt tél meg hó, inkább meleg koranyári nap, és a Földön elterjedt a hír, hogy hamarosan vége lesz a világnak, valamikor este fog érkezni az apokalipszis, nem tudni pontosan, mikor, milyen formában, de jönni fog, persze próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy biztosan csak olyan legenda, mint a maja naptáros dolog, amikor azt mondták, 2012-ben véget ér az időszámítás, és reménykedve jártam az utcákat, hogy az emberek arcáról megkönnyebbülve olvassam le, nincs itt semmi baj, de az utcák üresek voltak, a boltok is zárva mind, mert az emberek már mind az utolsó felvonásra készültek és hazamentek, hogy valahogy elüssék az utolsó órákat.
Szívemben egyre nagyon félelemmel jártam a várost, de az üres volt, mintha evakuálták volna, végül egyetlen üzletet találtam, egy ezoterikus kávézó-féleséget egy tó partján, ahol még volt némi mozgás, de ott is már ingyen osztogatták a portékát, avigye, aki akarja, és én vittem a kedvenc mirhás füstölőmből.
Az álom aztán két fő dilemma mentén haladt tovább, hogyan fog bekövetkezni a végítélet és mit csináljunk addig; vajon kisbolygó méretű meteor pusztít majd vagy más? persze féltem, hogy fájni fog, és másokkal együtt sokat tűnődtem ezen, meddig tart majd az elmúlás, remélve, hogy egy pillanat lesz csak, mint mikor egy isteni kéz agyon nyom egy hangyát, én is ilyen isteni ujjra vágytam, aztán szóba került mindenféle időjárási anomália, hogy majd jön a vízár, vagy a föld reped meg lábunk alatt, vagy mindkettő egyszerre, földrengés, cunami, Atlantiszként süllyedő földrészek, de végig ott volt a várakozás, a nem-tudni-mire, a bizonytalanság, és hogy addig valahogy még töltsük el jól azt a pár órát, térjetek meg szeretteitekhez, vagy legyen buli, evés-ivás és szeretkezés -
Az ég még meleg azúrkék volt, sütött a nap, alkonyodott, nyugodt derüt árasztottak a fövenyes partok, aztán újabb álomfejezetek jöttek, már esteledett, és a tévét figyeltük, a híreket, mert még mindig nem volt sehol a világvége, hol marad a tűzeső, az aszteroida? Aztán mégis beindult a gépezet, de lassan, nem volt földrengés, legalábbis nálunk nem, de hírlett, az első meteor fűzcsóvaként a légkörbe lépett, rakéták szelték át egy ország légterét, és akkor már a házat láttam, a házunkat, ahol túlélési terveket kovácsolok, gumicsónakot kell felfújni, ha jön az ár, és a pincéből mindent felcipelni, ne ázzon el, a könyveket, a szivattyút, az áramfejlesztőt, mert ha nincs áram, a légzéssegítő gépem sem fog működni éjszaka, fegyvereket szereztem, és arra gondoltam, milyen jó, hogy a padláson, az új házban a tetőre kis ablakot tetettünk az áccsal, mert onnan be fogom látni éjszaka az egész környéket holdvilágnál, és már fent is voltam, a lőrés-szerű ablaknál álltam őrt, érkezik-e ellenség, hogy kiraboljon és elvegye ellátmányainkat, a szomszéddal szövetkeztünk, két egyforma, bástyaszerű ház.
Esett az eső és nőtt a vízszint, minden éjkék volt, és még mindig zajlott az Armageddon, részletekben, hullámokban terjedt a világon, én közben nyugtatókat gyűjtöttem vészesetre, azt számolgatva, vajon hány tablettát kell bevenni, 600 mg elég lesz, hogy fájdalommentesen, örökre elaludjak? tudtam, szerencsére nekem kevesebb is elég ilyen rossz légzés mellett, de a kutyák, velük mi lesz, őket is jobb lenne elaltatni előbb, hogy ne maradjanak sorsukra, egyedül, de ez már csak utólag jutott eszembe, a világ haldoklott, elnyújtva, még sokáig tartott az álmom, sőt, anyám is megjelent, és felébredve döbbentem rá, az ember, ha látszólag nem is fogja fel, mit jelent 260 halott fesztiválozó és 40 lefejezett csecsemő, zsigereiben már érzi, nagy baj, és ösztönei már terveket kovácsolnak, túlélési terveket vagy szökést az életből, ha más nincs.
Fotó: Camille Seaman
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szivesnaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr8318237477

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása