Legutóbbi bejegyzésemben elmeséltem, mi történt velem ősszel: hogyan kerültem kórházba, hogyan töltöttem több mint egy hónapot az intenzív osztályon, hogy hogyan közölték a hírt: ezután állandó légzéstámogatásra szorulok. Most arról számolok be, milyen az élet itthon.

Rövid pórázon

Az elmúlt hónap azzal telt, hogy megszokjam új egészségi állapotomat, kialakítsam a mindennapok menetrendjét. Meg egyáltalán: kiheverjem a megrázkódtatást, amit a diagnózis okozott. Miután szinte a nap 24 órájában egy kis géptől függök, ki kelett találnom, mit hogyan csinálok. Eleinte nagyon féltem attól, hogy a gép egy helyhez köt, és mivel emeletes házban lakunk, attól is tartottam, nem fogok tudni lépcsőzni: vagy az emeletre, vagy a földszintre szorulok. A kórházban el is kezdtem tervezgetni, hogyan telepítek vízforralót, minihűtőt az emeletre, de végül erre nem lett szükség. Nem mondom, hogy repkedve veszem a lépcsőfokokat vállamon a géppel, főként, mert ismét nagyon fáj a derekam, de nem is lehetetlen a dolog. Sőt, párszpr már a pincébe is lemerészkedtem körbenézni, mosni (a mosókonyha lent van).

Másfél hónappal ezelőtt új fejezethez érkezett az életem: közölték velem, hogy állandó gépi lélegeztetésre szorulok. Mindez nem volt minden előzmény nélküli, de azért elég váratlanul ért. Mi történt, és mit jelent pontosan az állandó lélegeztetés? ELmesélem.

Egy ritka genetikai betegséggel, Marfan-szindrómával születtem. Ez egy kötőszöveti rendellenesség, amely kihat minden olyan szervre, ami kötőszövetet tartalmaz: az izmokra, a csontrendszerre, az erekre, a bőrre, a tüdőre... Így sajnos már kicsi koromtól kezdve komoly egészségügyi problémákkal küzdök: 5-6 éves koromban háromszor műtötték a mellkasom, aztán súlyos gerincferdülés alakult ki, amit csak Németországban tudtak megoperálni. (Egyébként első könyvemet is erről írtam Meg vagyok húzatva?! címmel.) A gerincferdülés komoly hatással volt a légzésemre, mivel a kialakult bordapúpok, az összezuhant csigolyák miatt nagyon kevés hely maradt a tüdőmnek. A műtéttel pedig a bordákat rögzítették, így a mellkas már nem tud úgy tágulni, mint egy egészséges embernél.

Előző írásomban olyan kártyajátékokat gyűjtöttem össze, amikkel gyerekként gyakran múlattuk az időt az 1980-90-es években. Ígértem a folytatást, íme!

Ebben az időszakban  nem volt még síkképernyős tévé, videójáték sőt, a számítógép is ritkaságnak számított a családokban. A mobiltelefon pedig olyan futurisztikus vágyálom volt, amiről apukám mesélt, amikor Londonból hazatért, vagy amiket az ember néhány sci-fiben látott. Apukámnak például már az is nagy örömet okozott, hogy Bécsben tudott venni egy olyan aprócska tévékészüléket, ami a kocsi műszerfalán is elfért.

Ezért  mi gyerekek - jó idő esetén - a kertben, a tavon, a környéken vadultunk. Ha nem volt annyira jó az idő, vagy csak lustálkodni akartunk, akkor valamelyikőnk házában gyűltünk össze, és ott játszottunk. Hogy miket? Íme néhány példa:

1. "Szerepjáték"

Ebben az esetben ne a ma ismert szerepjátékra gondoljatok. Gimnazista voltam, amikor népszerűvé vált a szerepjátékozás, de én ebből kimaradtam. Gyerekként azonban nagyon sok olyan kreatív dolgot találtunk ki, amivel mások bőrébe bújhattunk.

Nekem és az egyik testvérpárnak is volt például írógépe, ami arra sarkallt minket, hogy újságot - Kacsaláb Magazin - szerkesszünk mindenféle vicces apróhirdetéssel, beszámolóval, vagy rádiójátékokat írjunk. Humorunkat leginkább a Monthy Phytonhoz hasonlítanám - szerettük az abszurditást és a stílusparódiát. Írtunk színdarabot is, amit begyakoroltunk és előadtunk. Valószínűleg igencsak megdöbbenthettük a szülőket, mert egy gonosz jósnőről szólt, aki sorban megöl szinte minden szereplőt. Jó, hát szerettük a krimiket, na.

Én anyukám horgozható Erika írógépét nyúztam. Fotó: nfe.hu

De volt, amikor egyszerűen csak lenyomtuk a magnón a REC-gombot és improvizáltunk, egyfajta rádiós hangjátékot hozva létre, ez volt a Teve Rádió. Témaköreink itt is igencsak morbidak voltak, Szabó család helyett a "Deviáns család" párbeszédeit improvizáltuk, vagy egy ideggyógyászati szanatórium mindennapjait mutattuk be... Elvoltunk, mint a befőtt. Akkoriban még ritkaság volt a videókamera - érdekes belegondolni, milyen jelenetek, kisfilmek születtek volna, ha akkor van kamerás mobilunk. Mindenesetre a magnófelvételnek is megvolt a maga varázsa.

A jó öreg kazettás hangfelvelő... Fotó: Pexels / Caleb Oquendo

2. "Gyilkosozás"

Ennek a játéknak több változata ismert, kicsit mindenki másképp emlékszik rá. Én mondjuk addig jutottam el az emlékezésben, hogy cetliket húztunk, hogy ki lesz a "rendőr", "áldozat", "gyilkos", stb. Barátnőm emlékezett vissza, hogy két gyilkos volt, akik, miután mindenki "elaludt", azaz lehunyta a szemét, némán megbeszélték, kit ölnek meg, és ezután meg kellett érinteniük az áldozatot. Amikor "reggel lett", azaz a játékosok kinyithatták a szemüket, a neszekből, zajokból kellett rájönniük, kik lehetnek a gyilkosok. A játékmenet pontos leírását itt találjátok.

Létezik a kacsintós variáció is, ahol az volt a lényeg, hogy a körben ülő játékosok között a gyilkos úgy ölt meg valakit, hogy rákacsintott. Ezt persze minél észrevétlenebbül kellett tennie, hogy ne leplezzék le. Ennek játékszabályát itt olvashatjátok.

3. "Kitalálósdi"

Ez kicsit olyan, mint a barkóba, vagy az Activity. Azért említem meg, mert ehhez kapcsolódott számunkra egy olyan kiadvány, amelynek igazán nagy a nosztalgia-faktora. A lényeg az volt, hogy film- vagy könyvcímeket kellett elmutogatni, hogy a többiek kitalálják. Akkoriban az idősebb lányok között nagyon népszerű volt a Denise magazin - tinilányoknak írt szerelmes történetek. Én ugyan egyet sem olvastam, de a többiek beszéltek róla eleget, így mindannyian ismertük a címeket, és így volt, amikor ezeket kellett elmutogatni a többieknek, pl. "Az indiánmenyasszony sírja" vagy "A kék szemű szörny". A sorozat azért is lehetett trendi, mert a címlapra magyar kamaszlányok fotóit válogatták, bárki jelentkezthetett.

A Denise-sorozat néhány darabja. Fotó: moly.hu

4. "Tavi csata"

Naponta többször is lementünk a tóra, ahol egy idő után már szülői felügyelet nélkül is játszhattunk. Itt is rengeteg játékunk volt, a cicázástól kezdve az olyan mókákig, hogy zsűri pontozta, ki tud jobban eljátszani egy cápatámadást. Ha volt két matrac a birtokunkban, akkor alakítottunk két csapatot. A nagyobbak voltak a "Dagadt Dögök", a kisebbek - ahová én is tartoztam - a "Ványadt Varangyok". A matracon ülve egymás felé eveztünk, és az a csapat nyert, amelyik előbb el tudta foglalni a az ellenfél matracát. Jelzem: ekkoriban még a magyar gyártású, vastag, szövetszerű "Palma" gumimatracok voltak piacon, amiket a végtelenségig lehetett nyúzni, meg mindenféle formára hajtogatni. Én nagyon menő voltam a kétszemélyes, nagyméretű matracunkkal, amin 3-4 gyerek is simán elfért.

A Taurus vállalat nagysikerű terméke, a Palma gumimatrac. Fotó: Fortepan / Umann Károly

Ha volt békanyál, akkor "párbajoztunk": akár csak a régi párbajozó feleknél, egymásnak háttal állva tettünk 10 lépést, majd hirtelen megfordultunk, és a kezünkbe gyűjtött békanyállal el kellett találni a másikat. Jó, persze erre a célra egy-egy labda vagy vizipisztoly is tökéletesen megfelel, de azért a békanyál jelentősen fokozta az élményt.

5. "Manózás"

Vacsora idején (olyan este 6 körül) aztán mindenki hazatért, hogy egyen és rendbe hozza magát a strandolás után, hogy aztán megfürödve, tiszta ruhába bújva, teli gyomorral gyűljünk össze ismét valakinél, és folytatódjon a játék a kertben - akár még sötétedés után is.

Legtöbbször manóztunk: ezt a játékot min. hárman kellett játszani, de annál izgalmasabb volt, minél többen voltunk. Egy labda kellett hozzá. A menete a következő volt: a kezdő játékos feldobta magasra a labdát, és mondta valakinek a nevét, akinek a labdát szánta. Lehetőleg úgy kellett dobni, hogy azért az illetőnek legyen esélye elkapni. Ha ugyanis elejtette a labdát, vagy nem kapta el, akkor mindenki szétrebbent. Addig volt lehetőség menekülésre, ameddig a címzett meg nem fogta az elguruló, pattanó labdát. Ekkor elkiáltotta magát, hogy STOP! Meg kellett állni. Ekkor a labdát fogó gyerek léphetett valaki felé hármat, és meg kellett próbálnia megdobnia. Ha eltalálta, akkor az áldozat kapott egy "csontot", ha nem sikerült, akkor a dobó. Így folyt a játék. Ha valakinek összegyűlt 3 csontja, akkor nevet kellett változtatnia. Ehhez mindenki kitalált valami vicces nevet, majd felsorakoztak háttal álló társuk mögött. A sorrendet változtathatták, amíg az illető azt nem mondta, STOP! - ekkor választott még mindig háttal állva, példul jobbról a 3. A kiválasztott gyerek adta az új nevet, ezek után a játék folytatódott, de már az új nevén kellett szólítani az illetőt. Ha valaki ezt eltévesztette, és az előző nevet mondta, akkor az illetőnek nem volt szabad elkapnia a labdát, és megint mindenki rohant szanaszét.  Ha mégis elkapta, akkor büntetésül csontot kapott. A játék nyilván annál izgalmasabb lett, minél többször kaptak a játékosok új nevet, amit egy idő után már egyre nehezebbb volt követni.

Egy labda - ezerféle játék. Fotó: Unsplash / Robert Collins 

6. "Megy a labda vándorútra..."

Szintén egy labdajáték, amit szintén sokan volt érdemes játszani. Leültünk körben úgy, hogy mindenki középre nézett. Az egyik gyerek kezében a labdával a többiek háta mögött sétált körbe-körbe, miközben a "Megy a labda vándorútra" című dalocskát énekeltük. A sétáló játékosnak le kellett tennie az egyik ülő játékos mögött a labdát úgy, hogy az minél később vegye észre. Ha észrevette, akkor fel kellett pattannia, és labdával a kezében üldözőbe vennie a másikat. Ha az körbeért úgy, hogy nem kapták el, akkor leült a másik helyére, és az üldöző lett a labdával sétáló.vItt ügyesen kellett cselezni, elhitetni másokkal, hogy valaki más mögé  tetted le a labdát, vagy épp ellenkezőleg. Így volt, aki nyugodtan üldögélt, nem sejtve, hogy mögötte van a labda.

 7. "Színcápa"

A pálya két szélén húztunk egy vonalat, ami mögött a "halacskák" védve vannak. Középen "úszkált" a cápa. A játékosok megkérdezték: "Színcápa, Színcápa, milyen színt kérsz?" A cápa mondott egy színt, és az a gyerek, akinek a ruházatán volt ilyen szín, az átsétálhatott sértetlenül, a többit viszont levadászhatta a cápa.  

Most ennyi játék jutott eszembe, de a fentiekból is látható, hogy a legtöbbet a végtelenségig lehetett variálni, és mi meg is tettük. Igazából elég volt egy kert, egy labda, egy írógép vagy egy magnó - és persze egymás társasága, hogy jól érezzük magunkat. Az egykori humoros sztorik, szófordulatok pedig mai napig közös emlékként élnek. Jó példa erre, hogy amikor Németországban feküdtem hónapokig kórházban, a posta egy csomagot hozott, benne magnókazettákkal - a Teve Rádió adásait küldték el nekem gyerekkori barátaim...

Főkép: Fortepan / Szalay Béla

Még tart a nyár, még a gyerekeket le kell foglalni egy ideig, mielőtt elkezdődne az iskolai készülődés, így gondoltam, ismét egy nosztalgikus poszt írásába kezdek arról, hogyan is ütöttük el az időt gyerekként a 1980-90-es években. Az ötletet az adta, hogy valamelyik nap átjöttek új barátaink szülinapozni, és tortaszelés közben felelevenítettük a gyerekkori emlékeinket. Kiderült, hogy szintén ismerik pl. a „kentezést” ami nem csoda: mind a 80-as évek elején születtünk.

Szóval nekünk még nem volt mobilunk, Playstationunk, még a kvarcjátékok voltak menők, és épp hogy csak megjelent a Gameboy. Sőt, ennyiféle társasjátékunk sem volt, mi manapság, amikor egymás után kerülnek piacra az újdonságok, dizájner játékok. Az első trendi játéknak - a Monopoly után - a Hotel számított, imádtuk kis papírházacskáit. Igazi „szívatós” játék volt, élveztük, ha minél több hotelt, telket birtokolhattunk, játékostársaink pedig fizethettek, mint a katonatiszt, ha a mi mezőnkre léptek. A „szívatás” egyébként fontos eleme volt a játékoknak, ez a lentiekből is kiderül majd, még hírét se hallottuk a mai kooperációs játékoknak.

Ez a szólás jutott eszembe, amikor eldöntöttem, írok arról, hogyan is zajlott egy verspályázat zsűrizése a segédletemmel; talán nem a legtalálóbb kifejezés, kétségkívül van egy cinikus felhangja, és inkább illik olyan esetekre, amikor a kritikust bírálják. Én mégis úgy érzem, valahol találó, mert zsűritagnak lenni felelősségteljes feladat, megmérettetés – legalábbis én így fogtam fel, és hát eddig még csak a másik oldalon, pályázóként álltam...

Azok közé tartozom, akik nem túl nagy rokonsággal rendelkeznek. Egykének születtem, szüleim korán meghaltak, a nagynénik, unokatestvérek és egyéb felmenők nagy része vagy nem él, vagy – nyomós okokból - nem tartom velük a kapcsolatot. Nagyszüleim se sokáig voltak jelen életemben, és amíg éltek, addig se volt rózsás a viszonyunk – édesanyámat például az apja verte, a családot elhagyta, egy ízben anyám öngyilkos akart lenni miatta kamaszként. Így családom múltjáról csak töredékek, szilánkok maradtak meg, amit anyámtól, apámtól hallottam gyerekkoromban. Például egy vonatbalesetről, melynek egyik halottja dédnagyapám volt - egyik túlélője pedig édesanyám...  

Négy nap múlva lesz a könyvbemutatóm. Sokan talán azt gondolják "csak" egy újabb felolvasóest, amiből rengeteg van, különösen az Ünnepi Könyvhét idején. Valóban: sokan vagyunk mi író-félék, az ember számon se tudja tartani. Talán ráérsz, talán nem, általában van valami fontosabb program, és hát majd következő alkalommal... Pedig egy könyvnek sokkal nagyobb jelentősége van, mint hogy xy műveit papírra nyomtatták. Minden könyvenk megvan a története, sorsa, és írójának ezért még fontosabb lehet, hogy olvasókra találjon, hogy visszajelzést kapjon, hogy az emberek megiszteljék jelenlétükkel - mert ez talán az életet jelenti számára, és mert minden egyes könyv egy küzdelem lenyomata.          

Egy időben soha nem gondoltam, hogy verseket fogok írni. Az irodalom mindig része volt az életemnek, mindennél jobban vonzottak a könyvek, az a fajta gyerek voltam, akit nem a játék- hanem a könyvesbolt kirakata elől volt nehéz elvonszolni. Unszolásomra szüleim már óvodásként megtanítottak olvasni, és ezután olvastam evés, fürdés, utazás, sőt, iskolába menet is, könyvbe temetkezve rutinosan kerülgettem az akadályokat a járdán. Olvasói preferenciámat zsírfoltos és párától hullámos lapok jelzik.

Persze ez nem volt véletlen: édeasanyám színész volt, és a könyvekkel megrakott polcok természetes közegemet jelentették. Amikor még csak kúsztam-másztam a padlón, szemmagaságban a Rivalda drámaantológiával találkoztam, és apám a Révai Nagylexikonnal tanította, hogy kell betűrendben kikeresni valamit. 

HALLGASD VISSZA! Június 8-án a Klasszik Rádió Intermezzo c. műsorának vendége voltam:  

Ebből kifolyólag mindig érdekelt az írás is, leginkább a próza, anyám Erika írógépét lenyúlva vertem a klaviatúrát első regénykezdemnyeimet papírra vetve. De még ekkor abban reménykedtem, követhetem majd anyámat a színészi pályán, vagy legalábbis, valamilyen előadóművésszé anavzsálhatok, zongorázni is tanultam, de genetikai átkom-örökségem, a Marfan-szindróma újabb és újabb nehézségeket gördített elém: mellkasműtétek, egyre görbülő gerinc, fogyó levegő... Édesapám már nem élt, anyám féltőn, óvatosan terelgetett a szellemi tevékenységek felé.

Amikor kiderült, hogy súlyos gerincferdülésem operációját senki nem vállalja idehaza, mert a műtősztalon maradhatok (de műtét nélkül sem maradok sokáig életben), jó másfél éves küzdelem kezdődött: hogyan tovább? Mi legyen? Végül egy Németországban dolgozó, magyar gerincsebész, Dr. Jezsenszky Dezső vállalt.

Legszebb a hátam
mióta nem torz púpos
mióta egy híres orvos
gonddal újraalkotta
vésõvel és kalapáccsal
akár a márványszobrokat
azóta anyám ha fáradt
éhes szemével simogatja hátamat
– az augusztusi nap
égette sötétté fényessé
mint az almamag –
lassan fák kérgéhez barnulok

Félévet töltöttem egy német klinikán, ahonnan gyógyultan térhettem haza - egy könyv kéziratával a kezemben, melyet németországi "kalandomról", műtétemről írtam. 15 éves voltam ekkor, és azzal a szándékkal ragadtam tollat, hogy megörökítsem mindazt a jót, ami velem történik, hogy újab lehetőséget kaptam az életre, és hogy részletesen beszámoljak a folyamatról mindazoknak, akik hasonló cipőben járnak. És persze irodalmi önéletrajzok is lebegtek szemem előtt - szerettem volna íróik nyomdokaiba lépni. 

A könyv megjelent Meg vagyok húzatva?! címnel, hamar el is fogyott, és ez hatalmas lökést adott ahhoz, hogy komolyan elgondolkodjak az írói pályán. A gimnáziumban az irodalomra koncentráltam, országos tanulmányi versenyen indultam, felvételi nélkül jutottam be az ELTE magyar és esztétika szakára. De a versek ekkor még csak amolyan kísérletezést jelentettek. Próbáljuk meg, hátha megy ez is! - gondoltam.

Az volna szép, az volna jó,
ha versem, mint a gõte hasfalán
a minta volna szótagolható –

És mindegy lenne, mely fát kérdezed,
egyként redõzné kérgük versemet.

Tán egyszer minden versemet,
mint ósdi gyöngysort, szétszedem,
s egy-egy szavam piciny tehernek
bogár hátára ültetem.

Aztán valahogy "benne ragadtam". 2008-ra már összegyűlt egy kötetre való vers, mely Rubato címen jelent meg. Összefoglalója volt ez szárnypróbálgatásaimnak, felnőttéválásomnak, és egyben egy újabb próbatételnek is: 2003-ban 3 hónapra intenzív osztályra, lélegeztetőgépre kerültem egy súlyos tüdőgyulladás miatt. Mindez a versekben is megőrződött.

Édesanyámmal első verseskötetem bemutatóján (Rátkay Klub, 2008)

Az első kötet megjelenése mindig nagy vízválasztó: sokan "leülnek", nehezen lépnek tovább, találnak folytatást. Nekem is kellett pár év, mire rátaláltam új hangomra. Az élet furcsa játékot űz: miután 2008. szeptemberében együtt ünnepeltük édesanyámmal első verseskötetemet - mely az ő sikere is volt, hiszen ő segített túlélni a sok betegséget -, pár hónapra rá a rák egy agresszív formáját diagnosztizálták nála. Február 21-én elvesztettem őt... Elnémultam - egy időre, hogy aztán mindez újabb versekben törjön felszínre. Újabb verseskötetem, a Lamento ismét egy nagy életszakaszt lezárva, 8 évvel később jelent meg, amikor már ismét egy új próbatétel várt rám: egy szívműtét.

Kell az álom veled, mint a drog.
Ha szenvedés, mert rád találni kín,
ha erőd szemem láttára egyre fogy,
s kudarcot vall a gyermeki mentőakció,
mert pusztulásod önként vállalod;
jobb így látni téged, mint sehogy.

Elfektetem testem a sötétben,
és feléd indulok.

A műtét kockázatos volt, és eleinte nem is akarták vállalni. Másfél évet vártam és készültem rá, hogy tüdőm megfelelő állapotban legyen hozzá. De az új kötet előkészítése (emlékszem, ahogy a tüdőrehabilitáción jegyzeteltem szerkesztett változatot) erőt adott - terveztem, tudtam, kell, hogy legyen folytatás, blogot indítottam, ismét naplót írtam. 2017. december 6-án műtöttek.

Férjemmel és az oxigénpalackkal otthonunkban (Fotó: Schumy Csaba)

És most itt egy újabb kötet. Ismét egy életszakasz summázata: a kivonulásé. A szívműtét sok dolgot megváltoztatott bennem - fizikailag és lelkileg is. Noha a műtét, a szívbillentyűbeültetés maga remekül sikerült, sajnos fizikai állapotom sokat romlott, egyre korlátozottabb életet élek, egyre többet van szükségem oxigénre, támogatásra. Így úgy döntöttünk férjemmel: elköltözünk Pest 8. kerületéből, és gyermekkorom nyarainak színhelyére, nyaralónkba tesszük át székhelyünket. Házat vettünk, hosszas felújításokba fogtunk, itt volt a pandémia is... De immár megvan a kis menedékünk, tóparton, sok-sok növény és állat között. És végre összeállt az újabb verseskötet, melynek bemutatójára most Titeket is szeretettel invitállak. Gyertek, ünnepeljetek velem!

Hátrahagytam hát a nyüzsgő várost,
a papundekli panelházakat, buszmegállókat, romkocsmákat és
kínai zsibvásárokat, amikről azt hittem, mint
gyermek az anyja csecsére, majd
mindig visszavágyik,
amellyel azt hittem,
örökre elköteleződtem −

de most jegygyűrűmet messzire hajítottam.
A tó nyelte el. Csak néhány
fodrot keltett, és már el is simult,
ahogy jómagam is.