Kedd óta a Kútvölgyi kórházban van jelenésem reggelente, ahol Andreával, egyik nagyon kedves gyógytornászommal az intenzív osztály egyik félreeső szobájában légzésterápiázunk. Ez egészen pontosan BIRD-özést és inhalálást takar. A BIRD-ről (ejtsd: 'börd') márt írtam pár bekezdést (és még fogok is), egyelőre elég annyi, hogy azért kell minden nap bemennem, mert sajnos nem sok található belőle hazánkban, elég drága kütyü, miközben elég fontos szerepe van a műtéti előkészítésben. Ugyan csak annyi látszik, hogy negyedórán keresztül mélyeket igyekszem lélegezni egy szerkentyűből - semmi látványos -, de a dolog csöppet sem könnyű, sőt, fárasztó, ugyanakkor hatása órákkal később is érezhető. 

Kép: Laukik Bajpai

De nem is ezért ültem most gép elé; a részletesebb beszámolót jövő hétre tartogatom, amikor talán már engedélyem is lesz, hogy lefilmezzem a terápiát. A kórház ugyanis - érthető módon - szigorúan szabályozza a film- és képrögzítést, de a többiek nagyon segítőkészek, megkérdezik nekem, hiszen jó ügyet szolgálna a dolog.

Szóval egyre közeledik a műtét dátuma, és bár örülök, hogy sikerül minden nap eljutni a kórházba, ez eléggé felborítja a bioritmusom. Alapvetően éjjeli bagoly vagyok, és már az egyetemen is meggyűlt a bajom a kora reggeli órákkal. A 8 órai előadásokat eleve igyekeztem kerülni, de így is voltak kínos pillanataim, amikor olyan 9-10 óra körül elérkezett a mélypont, és szó szerint majdnem lebólintottam az asztalt a teremben. Ez különösen akkor volt ciki, amikor szemináriumom volt, és egy 8-10 fős társasággal ültünk körbe egy nagyobb  asztalt. Ilyenkor nem lehetett elbújni a hátsó sorba, esetleg angolosan távozni, ott ültem a tanár mellett vagy vele szemben, és vért izzadtam, hogy ne csukódjon le a szemem. 

Pacsirta vs. éjjeli bagoly

Furcsa, mert még alsós koromban, apám halála után szépen lassan ráálltam a nagyon korai kelésre, talán azért, mert apám már mindig hajnalok hajnalán fent volt, szóval a végén már fél 6 előtt keltem, és háromnegyed hétkor, kapunyitáskor az iskola előtt voltam. Előfordult, hogy még ki se nyitották a sulit, ott ácsorogtam bebocsátásra várva.

Aztán ez elmúlt, és ma már igazi éjjeli bagoly vagyok. Ellenben párommal, Viktorral, aki meg pont fordítva "működik", előfordul, hogy este 8-kor már húzza a lóbőrt - viszont hajnali négykor ébred, dolgozatot javít, ír, készül, 6-kor pedig már az edzőteremben emelgeti a súlyokat. De eddig, azt hiszem, elég jól toleráltuk ezt (végül is 10 éve együtt vagyunk), bár néha vicces, mert olyan, mintha két műszakban dolgoznánk. 

Így aztán a mostani korai keléseket elég nehezen viselem, főként, hogy a műtét előtti idegeskedés miatt mostanában még nehezebben alszom el. Aztán jön a hosszú út (egyelőre a telekről) a reggeli csúcsforgalomban... Mire végzünk a kórházban, gyakorlatilag semmi másra nem vágyom, mint egy puha ágyra, és sajnos emiatt aztán a szokásos köreimhez (bicikli, séta, torna) is túl fáradt vagyok. Persze az se lenne jó ebben az állapotban, ha túlerőltetném magam, a pihenés is számít, de azért nem egészen így terveztem ezt a dolgot.

Mindegy, hétvégén, hét elején kapok pár "pihenőnapot", és addigra már Pesten leszek. Igaz, így pont sétálni nem tudok majd, de ez van... 

Pályaválasztási tanácsadás

Igazából a betegség mellett is szerencsésnek mondhatom magam, mert eddigi munkáim megengedték számomra, hogy rugalmas időbeosztásom legyen; ha tanítottam, aránylag az is kevés kötöttséggel járt. Szóval a munkát hozzápasszíthattam a bioritmusomhoz, így inkább éjszaka írtam, alkottam. De tudom, hogy emberek milliárdjai kénytelenek nap mint nap úgy munkába indulni, hogy senkit nem érdekel a bioritmusuk. Mondhatnám én is, ahogy sokan, hogy mindenki a maga sorsának a kovácsa, rajtunk múlik, hogy olyan pályát válasszunk, amit szeretünk, tanuljunk, legyünk sikeresek, és akkor majd mi leszünk saját magunk főnöke... De ez nem igaz.

Nekem szerencsém volt, hogy fizikai korlátaim mellett tehetségem, érzékem van a művészetekhez, van eszem, és szüleimtől némi kreativitást is örököltem. Tudatosan irányították úgy az érdeklődésemet, hogy szellemi pályára menjek, és ebben maximálisan támogattak. Így aztán számos tanulmányi, művészeti versenyt nyertem, kitűnő tanuló voltam, gond nélkül fölvettek az egyetemre, doktori képzésre, és ma azzal foglalkozhatok, amit szeretek, ami érdekel. Azonban ez nem mindenkinek adatik meg, és nincs is olyan tuti recept, amit betartva az ember elérné azt a célt (karriert), amit szeretne.

Az viszont biztos, hogy sokan saját magukat korlátozzák le, mert nem mernek váltani, továbbtanulni. Ennek nyilván lehetnek anyagi okai is, de az emberek sokszor inkább a többiek kritikájától félnek, vagy magukban nem bíznak eléggé. Pedig Viktor is valaha nyomdász volt, érettségi nélkül, mégis képes volt 30 éves fejjel belevágni az egyetemi képzésbe, és említettem Zsófi barátnőmet is, aki magyar-angol tanári végzettsége mellett aerobik-oktatóként és kutyakiképzőként is dolgozik.

És bizony még nekem is vannak terveim, hiszen sok minden érdekel, különösen a net és a számítógép világa, és nagyon remélem, hogy ha meggyógyulok, akkor újabb és újabb projektekbe vághatok majd bele.