Itthon vagyok. Itthon vagyok. Itthon vagyok. Ezt mondogattam magamban az elmúlt napokban, hogy valóban elhiggyem, hazakerültem - és mert a kórházi lét annyira belém ivódott, hogy szó szerint kísértett még itthon is. Na de kezdjük az elején (vagyis a végén).
Legutóbbi bejegyzésemben még csalódottságomnak adtam hangot, miután a hosszú, tétlenségbe fulladó hétvége után nem tudtam meg semmi biztosat a hazamenetelről a hétfői viziten. Csak annyit, hogy még bujkál bennem valami gyulladás, és az INR-szintet (ami a vérhigító hatását mutatja) rendesen be kell állítani. DE! Másnap jött a professzori vizit, ahol rögtön azt kezdték vizsgálni, nincs-e valamelyik műtéti sebem, vagy agyonszurkált erem begyulladva. Egy orvos barátom előtte való nap fölvetette Messengeren, nem lehet-e a gyulladás gócpontja az orromon lévő, gennyedző, mély seb, de most nem is kellett nagyon külön föllhívnom rá a figyelmet, a professzor meglátva az orrom, rögtön elrendelte, hogy vegyenek kenetet a sebből, és küldjék tenyésztésre. Aztán közölte, hogy küldjenek haza, felesleges itt aszalni.
Az egy kicsit megijesztett, hogy az INR-szintem még nem állt be, a háziorvosom se örült, hogy így kerülök haza, én meg nem tudtam, hogy akkor most mennyire nagy probléma ez. (Orvosom este aztán valamelyest megnyugtatott egy hosszabb beszélgetés során.) Alig hittem a fülemnek, és egészen másnap estig, amíg nem léptem át otthonom küszöbét, nem is mertem nagy dobra verni barátaim körében a dolgot. Nehogy előre igyak a medve bőrére...
Hát, másnap aztán valóban azt hittem, már nem kerülök aznap haza... Kérdezték kedden, haza tud-e vinni 
hozzátartozó, vagy rendeljenek mentőt, én pedig az utóbbi mellett döntöttem, mivel hiába van otthon folyékony oxigénnel újratölthető, hordozható kis palackom, rég nem használtuk, nem tudtam, mennyire megbízható, ill. Viktor fel tudja-e rendesen tölteni. Azt nem akartam megkockáztatni, hogy beragadunk a dugóba, és egyszer csak elfogy az oxigén... Szóval a doki megrendelte a mentőt, simán, mentőápolóval, nem sürgősségivel, ami nem is lett volna gond, gondoltam, ha nem is jönnek azonnal, valamikor délután hazafuvaroznak. Közben kiköltöztettek a non-invazív osztályról, mert kellett a hely újabb betegeknek, és ideiglenesen beraktak egy rehabilitációs szobába (a tornáról visszatérő lakók meglepetten konstatálták, hogy új lakótárs érkezett). Ágyam egyik felében a csomagjaim, másik felében én kuporogtam, és igyekeztem elütni valamivel az időt, többnyire videók nézegetésével, de ahogy teltek az órák, egyre idegesebb lettem. Még kaptam ebédet, elfogyasztottam, aztán megpróbáltam kicsit aludni, hogy hátha gyorsabban telik az idő. Lassan besötétedett, jött a vacsora, pontosabban valamit összeszedett nekem a nővérke, mert vacsora elvileg már nem járt (kaptam negyed kiló barnakenyeret és egy "hasmenéses" feliratú csomagocskát, amiből gyorsan magamba tömtem a háztartási kekszet). Közben még egyeztettem ezt-azt a doktornővel, receptet írt, zárójelentést hozott, stb. (Kiderült, hogy a vérképem alapján nem kell szúrnom magam otthon külön véralvadásgátlóval.) Csevegni próbáltam a szobatársakkal, akik nagyon kedvesek voltak, de estefelé már nem igazán voltam képes másra, mint ültem az ágy szélén, és idegesen lóbáltam a lábam. 8 óra után rákérdeztem a doktornőnél, nem felejtettek-e el...? De azt mondta, sajnos ez ilyen, van, akiért éjfélkor jönnek... Egy bácsika akárhányszor meglátott, együttérzőn csóválta a fejét, hogy még mindig itt vagyok. Végül feladtam, lefeküdtem aludni, természetesen a CPAP-géppel. Lelkileg és fizikailag is rettenetesen elfáradtam.
Aztán fél 10 körül betoppantak a mentősök, és első megjegyzésük az volt, "Mi ez a NIV? (BIPAP) Gondolom, megijedtek, hogy lélegeztetett beteget kell vinniük. Föltápászkodtam, mondtam, csak nagyon elfáradtam, már régóta várok önökre. Nem voltam épp nyugodt, sőt, bevallom, kicsit "idegállapotba jöttem", mert amikor megkérdezték, fulladok-e, röhögve-sírva néztem a mentősre: "Maga szerint?" Mire ő felháborodott, hogy ők erről nem tehetnek, és én adjam meg nekik a kellő tiszteletet, és ők nem tudnak rólam semmit (ekkor már a kezükben volt a szállítólevél és a zárójelentés). Tényleg elsírtam magam, mondtam, tudom, hogy nem ők tehetnek róla, hogy mikor érnek ide, de bocsánat, ha egy szívműtét, egy hónapnyi intenzív után kicsit kiborulok, amikor egész nap várok, és végül éjszaka visznek haza. Ennek ellenére oxigén nélkül, saját lábamon, papucsban, köntösben slattyogtam le a mentőig, ennyit a műtét óta nem gyalogoltam, kint pedig esett az eső. Hát, nem egészen így képzeltem el a hazamenetelt. Aztán a mentős kicsit hangnemet váltott, és kedvesebben szólt hozzám, "Ugye azért most már kicsit örülök, hogy hazamegyek?", meg hogy "Tényleg ennyi ideig voltam bent?".
Szar helyzet volt az egész, mert tudom, hogy a mentősök is rohadt sokat dolgoznak, és nem rajtuk múlott a dolog, ugyanakkor meg kell érteniük, hogy beteg embereket szállítanak, akik esetleg érzelmileg instabilak. És lehet, hogy épp hazaengedték őket, de ettől még nem fitt, egészséges emberek, hanem betegek, főleg egy ilyen stresszes, hosszú nap után. Ha ezt tudom előre, rendelek valami magánmentőt, vagy nem is tudom...
És közben még a Kútvölgyinél is meg kellett állnunk fölvenni egy idős asszonyt kizáródott sérvvel, és a nénin láttam, hogy igen, igazából az egészségügyben ilyen betegekhez szokhattak, a néni összehúzta magát, mintha ott se lenne, mindent megköszönt, és bár láthatóan szenvedett, meg se szólalt, csak a csomagjaiért aggódott. Fölajánlottam, vigyük előbb őt a klinikákra, de végül engem vittek előbb haza. Viktor lesietett, hogy segítsen felvinni a cuccokat, a mentősöktől elbúcsúztunk, aláírtam, hogy átvettem saját magam, és irány a ház...
Otthon az ajtón köszöntő felirat, rózsák - Viktor már rettenetesen várt. Volt kutyás örömködés, és bevallom, aztán semmi másra nem vágytam, csak egy - pizzára. Még sikerült éjfél előtt rendelni, és boldogan haraptam bele a szalámival, olívabogyóval megpakolt szeletekbe... Aztán ALVÁS, kb. másnap du. 4-ig... (Sajnos, mivel Viktor még egy fertőzés végén járt, egyelőre nem aludhattunk egy ágyban.)
Azóta is nagyrészt alvással töltöm a napjaimat, persze igyekszem a napi kötelezőt (inhalálás, légzéstorna) megcsinálni. Meg kicsit tenni-venni itthon, mondjuk betenni egy mosást, kifőzni egy adag tésztát. De sok dologhoz még mindig erőt kell gyűjtenem, a hajmosásra csak ma tudtam rávenni magam, lévén esetemben nem kis procedúráról van szó. (A szemöldökszedés még várat magára. Addig Kiszel Tünde-hasonmásként járok-kelek.) De végre az itthoni ruhákat hordhatom, és az ékszereimet is felvehettem: a kis szívmedált, amit karácsonyra kaptam Viktortól, még nem is volt lehetőségem hordani.
Némi változatosságot a péntek hozott, amikor föl kellett mennünk a kórházba vérvételre, és visszafelé megkértem Viktort, kerüljünk a cirkusz felé, hiszen most volt a cirkuszfesztivál, és az épület előtt még látható volt az a kiállítás, melynek szervezését a műtét előtt még én kezdtem el. Hideg volt, féltem is, hogy sok lesz ez, de megéheztünk, és beültünk egy kis étterembe, ahol jó kis húslevest és rántott húst rendeltem. És végre éreztem, hogy normális ember vagyok.
De, mint írtam, nehéz a kórháztól szabadulni. Még soha nem éreztem, hogy ennyire hatással lett volna rám a kórház, pedig voltam már jóval hosszabb ideig is bent. Nem is tudom, hogyan írhatnám le ezt az érzést: talán a katonák érezhetnek így, amikor hazatérnek a frontról, és még idegeikben, reflexeikben, álmaikban ott feszülnek a háborús élmények. Mintha bármikor beléphetne az ajtón egy nővér, hogy hozza a gyógyszereimet, vagy vért vegyen. Volt, hogy hajnali 6-kor megébredtem - ekkor vettek tőlem mindig vért -, vagy minap is félálomban azt hittem, még a kórházban vagyok, és sokáig nem mertem kinyitni a szemem. A hányingerrel is küszködök még időnként, bár amennyi gyógyszert szednem kell, nem is csodálom. És igazából az is lehet, hogy azt a sok feszültséget, ami fölgyülemlett bennem, nem sikerült kiadni magamból. Nem vagyok egy bőgős fajta, és az ember a kórházban próbálja tartani magát, amennyire lehet. De úgy érzem, jól esne kizokognom magamból az elmúlt időszakot, és megkönnyebbülnék. Csak nem tudom, hogyan...?
De azért jó itthon. Nagyon. És hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy már itt lehetek, mert, mint Viktor utólag elmesélte, amikor kitoltak a műtőből, az aneszteziológus akkor is azt mondogatta, hogy nagy valószínűséggel gégemetszésre lesz szükség.
Szóval relax, szusza. Itthon vagyok.
Legelső kép: PrintableQuirks
