Mióta hazajöttem, sajnos, nem sokszor mozdultam ki itthonról. Egyrészt még nagyon hideg van kint, ráadásul - ugyan kaptam védőoltást) tombol az influenzaszezon. Másrészt biológiai ritmusom visszatért a "régi kerékvágásba": hiába vagyok fáradt, nehezen alszom el, így aztán későn ébredek, 4-5 óra múlva pedig ismét muszáj lepihennem... Így pedig nehéz programot tervezni, hiszen késődélután, este már általában használhatatlan vagyok. Persze mindez nyilván a műtétnek tudható be, hiszen még csak épp tegnap volt két hónapja, hogy kés alá feküdtem. Ezért aztán nem is türelmetlenkedek, mint mondani szokás, mindennek megvan az ideje. Ez most a regenerálódás, a sok pihenés, az óvatos erősítés időszaka.

Azért sikerül olykor kiszabadulnom. A kórház utáni első napokban tett cirkuszi villámlátogatásról és ebédről már írtam, de később megpróbálkoztunk egy nagyobb sétával is a Népligetben. A ligetet nagyon szeretjük, mindig megvan a maga hangulata. (Szüleimmel és az iskolával is sokat jártunk ide - emlékeztek még a nagy havas telekre, a népligeti szánkózáskora?) És végre kutyát is sétáltathattam, ami jó érzés volt, mert a műtét előtt mindennapi tevékenységemnek számított, szerintem gyógyulásom sikeréhez, a felkészüléshez a hatalmas, kutyás kirándulások is hozzájárultak. De most ez a kötelesség (naponta háromszor) Viktorra hárul, és rossz, hogy még nem tudom kisegíteni, ha fáradt vagy elfoglalt. Nagyon hálás vagyok neki, mert kutyaszeretet ide vagy oda, ez azért olykor nagy teher. (Nekem marad a kajaosztás és a dögönyözés - hálás szerep.)

Volt egy-két vásárlós körünk is, ezek is felértek egy-egy edzéssel. Élveztem, hiszen a vásárlás is mindennapjaim része volt azelőtt, és változatosságot jelentett elbíbelődni, válogatni a sorok között, ha ezzel Viktor idegeire mentem is. Az ember hogy tud élvezni ilyen hétköznapi dolgokat kórház után! Mit nekem hosszú sor, rosszkedvű pultos, kifogyott termék!

A kicsi oxigénpalackot, amit a nagy folyékony oxigéntartályból lehet újratölteni, természetesen mindenhová viszem magammal. Otthon ugyan néha elvagyok 10-20 percig oxigén nélkül, de megérzem a hiányát, és a pulzoximéter is nagyon alacsony értékeket mutat - egyelőre. Remélem, idővel jobb lesz... Zavart már nem érzek, ha így kell mászkálnom, régen, még 2003 környékén volt hülye érzés egy palackkal bemenni az egyetemre. Jó, nem mondok igazat, az elmúlt években is gyakran vittem magammal, pl. ha tanítani mentem, de csak a táskámba elrejtve, vészesetre, ha valamiért befulladnék - és mások előtt azért nem szívesen vettem akkor elő. De most tojok rá. :) (Otthon a nagy oxigéntartállyal tavaly. Fotó: Schumy Csaba)

A legjobb élmény azonban egy teaházi látogatás volt. Viktorral ugyanis január 23-án ismerkedtünk meg 11 évvel ezelőtt, ráadásul most a hét ugyanarra a napjaira estek a dátumok. Viktor elhatározta, hogy mindenképp el kell mennünk egy teázóba, ahogy azt anno, csütörtökön tettük. Így is lett. Bár a régi helyünk a Ráday utcában már bezárt, kinézett egy teázót a neten - ami pechünkre zárva volt... De ezt csak hosszas parkolóhelykeresgélés után tudtuk meg. Irány egy másik hely - eszembe jutott a Big Ben, amely az elsők közé tartozott, amikor elterjedtek, divattá váltak a teázók. Azt hiszem, 2002-ben nyitottak ki, és akkoriban sokszor megfordultunk ott barátnőimmel. Persze itt se volt könnyű parkolni, miután a hely a belvárosban, az Irányi utca mellett van, de végül sikerrel jártunk, bár már elég későre járt, kezdtem fáradni...

De amint beléptünk, és helyet foglaltunk, teljesen feltöltődtem! A Big Ben-ben szinte semmi nem változott: kellemes meleg, teapára, a polcokon könyvek, és vitrinekben, a pulton százával a különlegesebbnél különlegesebb teáscsészék, teaszűrők, kannák, fémdobozok. Ugyan otthon én is szép gyűjteménnyel rendelkezem, és külön díszpolcot tartok fenn a teás dolgoknak, ilyenkor mindig kísértésbe esek... A kedvencemet, ún. Lapsang Suchongot rendeltem (egy füstös ízű kínai teafajta), és Viktorral órákon át olvadoztunk a teázó kellemes klímájában. Viktor még keveset tud a teákról, így élvezettel magyaráztam neki a cukor- és teafajták közötti különbségeket. 

Élveztem, ám mégis rettenetesen kifárasztott a dolog, és ezt igazán csak később éreztem meg. A pénteket pl. végigaludtam, és végül a szombati programról is le kellett mondanunk - 27-én jöttünk össze ténylegesen egy pizzériában, de pizzázó helyett most otthon dobtam össze egy pizzát ebédre. Ez van, most ilyenek ezek az ünnepek... Majd eljön az idő, amikor mindent bepótolunk! 

 Csatlakozz Facebook-csoportomhoz!