"Én egy négyágyas szobában voltam, előttem, tőlem jobbra volt a gyógyszerosztó pult, így folyamatosan láttam, milyen tempósan dolgoznak az ápolók... Pattannak a gyógyszeres ampullák, porítják a tablettát, bontják a fecsit, készítik az infúziót, aztán kapják a kesztyűt – olykor műanyagkötényt is – és ugranak az ágyhoz, elintézik, amit kell, aztán kesztyű, kötény kuka, és jön a következő feladat...."

Az ember azt hinné, nem sokat lehet írni egy kórházban töltött, műtét utáni időszakról, de még rengeteg mesélnivalóm van. Nem csak azért, mert közel egy hónapot kellett intenzív osztályon töltenem, hanem azért is mert megfogadtam, hogy mindenről a lehető legrészletesebben beszámolok nektek. Arra ugyan nem kerülhetett sor, hogy - ahogy terveztem - a beavatkozásokról videót készítsek, vagy élő bejelentkezéseket posztoljak (ilyesmire csak a műtét előtt volt lehetőségem), de memóriámnak és néhány szórványos jegyzetemnek köszönhetően folytathatom eddigi "emlékirataimat".

A korábbi részek itt olvashatók: 1. rész | 2. rész

Remélem, nem untatlak benneteket, nagy örömömre előző posztom közel 13 000 embert ért el (KÖSZÖNÖM!), és személyesen megkerestek olyanok is, akik hasonló műtét előtt állnak. Bízom benne, hogy sikerült kicsit segíteni nekik fölkészülni, és eloszlatni félelmeiket. Ezért már megérte tollat ragadnom!

Még mindig a Városmajori kórház intenzívjén vagyunk. Szót akartam ejteni már arról, saját nyűgjeimen túl mennyire lenyűgözött az ott zajló munka, a dolgozók hozzáállása és tudása. Voltam már pár intenzív osztályon, de egyiken se tapasztaltam meg ekkora „forgalmat”, nyüzsgést, mint itt. A reggelek általában röntgennel indultak; mivel a betegek nem mozgathatók, ezért egy kis mobil röntgenkészüléket használnak (lásd lejjebb), amit ágytól ágyig tudnak tolni (általában egy füst alatt elkészítik az összes felvételt a betegekről). Az ember kap egy ólomköténykét a hasára, az ápolók megemelik a felsőtestet, hogy alácsúsztathassák a fémkazettát a filmmel, majd a röntgenasszisztens lehetőleg mindenkit kizavar a teremből, és gyakran még maga is egy távirányítóval lő. (Szép is lenne, annyi sugárzás a dolgozóknak naponta!) Sajnos, amikor tüdőgyulladással feküdtem intenzíven, szinte minden nap kellett felvételt készíteni a tüdőmről, hogy lássák, mi a helyzet. Szerintem már foszforeszkáltam a sötétben…

Más vizsgálatokat is ugyanígy el tudnak végezni, van hordozható EKG és ultrahang is. Az első napokban mindegyikkel megvizsgáltak (bár a műtéti terület környékén nem volt annyira kellemes az ultrahangvizsgálat). Szerencsére rendben találtak mindent. Egyébként érdekes volt először hallani a műbillentyűm működését. Féltem, hogy hangos lesz, mások hallják majd, de érdekes mód én se mindig hallom, ill. van, amikor csak olyan, mint egy karóra percegése, máskor kicsit jobban "dörömböl" a szívem a mellkasomban. Mindenesetre megnyugtató hang, azt jelenti: működik.

Aztán jött a vizit, ill. szükség esetén a műtőorvosok, ügyeletesek, stb. is be-benéztek a betegekhez, sőt, olykor egész orvoscsoportok tömörültek az ágyak körül – lehet, hogy naponta több vizit is volt?  

Ó, és ott volt Erika is, mint írtam, a gyógytornász, aki 1-2 nap után már nem csak légzőgyakorlatokat csináltatott velem, hanem föl is ültetett az ágy szélén pár percre. Később pedig kiültettek egy székbe is. Természetesen nem ment magamtól: 3-4 ápoló megfogta a lepedőm négy csücskét, és szépen átemeltek a székbe, majd ugyanígy vissza. Itt már több időt üldögéltem (persze maszkkal a fejemen), ami nagyon fontos az intenzíves betegek számára. Egy idő után akkor is igyekeznek mobilizálni őket, ha pl. lélegeztetőgépen vannak. Az ember természetes testhelyzete ugyanis a függőleges, és minél tovább fekszik, annál jobban épül le. Kicsit olyan ez, mint amikor a lovak, patások túl sokat fekszenek. Nemcsak felfekvések alakulhatnak ki: a testhelyzet hatással van az izmokra, az anyagcserére, a tüdőre, vérkeringésre, stb. Emlékszem, mennyire megéreztem a beleimben, hogy végre ülök: nem volt kellemes, mintha óriási kövek lettek volna a hasamban, de ez sokat segített, hogy normalizálódjon az emésztésem.   

Hogy vagyok most? Mindennapjaimról itt olvashatsz!

De most érződött igazán, mennyit számított a hosszú felkészülés, pontosabban az a félév, amit "magánszanatóriumomban" a telkünkön, távol a várostól töltöttem. Ugyanis az orvosok is meglepve tapasztalták - pl. ha kérték, szorítsam meg a kezük -, hogy az izomerőm milyen jó, és én is éreztem: könnyen mozgattam a lábam, pár nap után már magamtól megemeltem a fenekem. Biztos vagyok benne, hogy a tüdőm sem bírta volna ilyen jól a beavatkozást, ha nincs mögöttem ez a várakozással, ám "edzéssel" teli időszak. A sebészem úgy fogalmazott, egy nyitott szívműtét kábé olyan hatással van a szervezetre, mintha egy 60 km/órával közlekedő kocsi elütne... Szóval, ha sokszor dühös is voltam magamra lustaságom miatt, vagy egyre gyengébbnek éreztem is magam, nem volt hiába a sok mozgás a szabad levegőn: légzéstorna, séta, bicikli, evezés. Ennek hatása aztán a későbbiekben (a másik intenzíven)  még jobban látható volt, hamar fel tudtam ülni, állni magamtól.  

Én egy négyágyas szobában voltam, előttem, tőlem jobbra volt a gyógyszerosztó pult, így folyamatosan láttam, milyen tempósan dolgoznak az ápolók (direkt nem írom, hogy nővérkék, hiszen sok férfi is akad közöttük). Pattannak a gyógyszeres ampullák, porítják a tablettát, bontják a fecsit, készítik az infúziót, aztán kapják a kesztyűt – olykor műanyagkötényt is – és ugranak az ágyhoz, elintézik, amit kell, aztán kesztyű, kötény kuka, és jön a következő feladat. Ha az ágyneműmön valahol egy kis folt esett, már cserélték le. (Nagyon odafigyeltek a higiénére, ezt látva Viktor még az én kezemet is lefertőtlenítette, ha puszit nyomott rá.) Figyelnek, mérnek, jegyzetelnek a lázlapba (mert mindent fel kell írniuk a vizelet mennyiségétől kezdve a gyógyszerek beadási idejéig, vagy bármilyen panaszig). Mindezt nem sietve, kapkodva, hanem rutinosan. És mindeközben volt idejük rád mosolyogni, segíteni, hosszabbítót szerezni a töltődhöz, megdicsérni a tetoválásodat. Egyedül a hétvége volt nyugalmasabb, kevesebben voltak az osztályon, és gyógytornász sem jött. Feladatai az ápolókra és a dokikra hárultak.

Azt még nem is említettem, hogy egyre gyakoribb (különösen ezen az intenzíven), hogy az ápolók már nem a hagyományos munkaruházatot viselik, hanem színesebb, divatosabb változatokat, és a klumpákat, fűzős cipőket is fölváltották a kényelmes sportcsukák, szandálok. Mondanom se kell, egészen más látvány, ha pillangómintás, vagy rajzfilmfigurás tunikában sürgölődnek körülötted, mintha a régi, lestrapált zöld vagy fehér együttesben. A fehér köpenyhez inkább az orvosok ragaszkodnak, vagy komoly, sötétkék/zöld műtősruhába bújnak.    

(Grumpy Cat mindenhol... Kép: Lydia's Uniforms)  

Én mindig szerettem, ha ráláttam a nővérpultra, mert valamelyest legalább lefoglalt az ápolók megfigyelése, bár lehet, hogy mást zavarna az állandó nyüzsgés. Igaz, ez nehezen kivédhető egy olyan helyen, ahol folyamatosan pittyegnek, sípolnak a gépek (pl. az infúziós gyógyszerpumpák, ha kifogytak, vagy a monitor, ha valamelyik mért érték túl alacsony vagy magas, vagy lejött egy EKG-tappancs, a lélegeztetőgép, ha a beteg köhög, stb.). Persze vannak függönyök, amiket elhúznak, ha téged vagy mást kezelnek, fürdetnek, de ennyi.  A műtöttek egy része nem tölt sok időt az osztályon, így egy-egy ágyon gyakran cserélődnek a betegek, vagy valakit súlyos állapotban hoznak, esetleg mentővel visznek tovább máshova. És akkor az ápolók csevegését nem is említettem, ami olykor szórakoztató, olykor szívszorító. Néha megnyugtató, hogy a körülötted lévők természetesen, derűsen viselkednek, mintha otthon lennének, megbeszélik, milyen kaját rendeljenek, mit hol vettek, milyen lett az új frizura – de ugyanakkor azt is eszembe juttatta, hogy ők mennyi mindent csinálhatnak szabadon (különösen karácsonyra készülve), míg én ágyhoz szegezve fekszem.   

Ez még rosszabb volt, amikor Viktor bejött, és a rövidke látogatási idő végén el kellett búcsúznunk egymástól. Túl azon, hogy hiányzott, nagyon megviselt az az érzés, hogy ő most kilép a kórház kapuján, kocsiba ül, otthon megvacsorázik, kutyát sétáltat, netezik, stb. A világ legtermészetesebb dolgai! Vagy legalábbis az kéne, hogy legyen… És én nem tudtam, vajon mikor leszek én is újból „szabad”.  

Annyit viszont tudtam, hogy miután a szívemet rendben találták, az orvosok úgy döntöttek, a műtétet követő hét hétfőjén áthelyeznek a Kútvölgyi intenzívjére, ahol, a megbeszéltek szerint, Pénzes prof és csapata folytatja kezelésemet...

Folytatás következik! 

Több hírért, érdekes olvasnivalóért csatlakozz Facebook-csoportomhoz!

Képek: OneAgainSam, medgadget.com.