Akkor az orvosi bizottság egyik tagja így szólt: "Jaja, kapjon sugarat, meg kemót, utána persze valószínűleg ki fog hullani a haja, de hát már olyan szép parókákat kapni." Mire anyám nagyot nyelt, és így szólt: "Én meg tudja, mit kívánok magának? Műf*szt!" Azzal sarkon fordult, és otthagyta őket.

Nahát, a körömlakkos poszt után egy újabb "csajos" téma? Igen is, meg nem is. A cím ne tévesszen meg senkit: nem a balayage technika otthoni praktikáiról lesz szó, és nem is hajfonási tutoriálokról vagy hajbalzsam tesztekről. A múltkori posztomban már ejtettem szót a hajzatomról, pontosabban, hogy a műtét után ismét nagyon hullik a hajam. Ma fodrásznál jártam és nagyon sok ezzel kapcsolatos gondolat, régi emlék eszembe jutott, többek közt a bekezdésben idézett családi anekdota is. Avagy következzenek hajzattal kapcsolatos töprengéseim.

Szóval ma fodrásznál jártam, és bevallom, úgy vártam a kedd reggelt, mint a Mikulást. Bár utálom, ha idegenek macerálják a hajam, mégis szeretek belesüppedni a székbe, a festékek, hajlakkok, dauervizek illatába, átlapozni néhány régi fodrászújságot, megbámulni az extravagáns, hordhatatlan kreációkat, belefolyni a fodrászok és vendégek csevegésébe, vagy csak figyelni, ahogy a törzsvendégek üdvözlik egymást ("Mari van?" "A kozmetikába'!"). Szóval egy élmény. Igazi lakótelepi kis szalonba járok, mióta az eszemet tudom, megvan, igaz, a piros műbőrfoteleket és régi hajszárító búrákat lecserélték valami trendi pink tapétára, de a régi arcok maradtak.

A fodrászom is ugyanaz kamaszkorom óta, Noémi. Régen anyuval párban jártunk hozzá, ma már csak én.  Ritkán jutok fodrászhoz: egyrészt nem nagyon engedhetem meg magamnak, másrészt anyám révén az rögződött belém, hogy "egy igazi nő" mindent meg tud magának csinálni, és ez hellyel közzel igaz is. Anya, mint színésznő sminkelt, festett, frizírozott, gyakorlatilag csak formára vágatni járt. (Ó, hogy szerettem "kis asszisztensként" festeni a haját!) De arra is rá kellett jönnöm, hogy ez azért mégis egy szakma, tutorial videók és self made termékek ide vagy oda, mert olyan hamvas szőkét, amilyet szerettem volna, olyan puha hajat csak Noémi tudott ma nekem csinálni. 

Éppen ezért jó volna többet járni, nem csak kórház előtt, kórház után, sátoros ünnepeken, levetkőzni azt az érzést, hogy ciki folyton fodrászoltatni (mert valahogy ez maradt meg bennem). Persze, elmúltak már azok a napok, amikor anyám a Váci utcába járt fodrászhoz, és varrónő készítette a ruháit, apám halála után leszoktattuk magunkat erről az úri muriról.

Levágva amúgy csak egyszer volt a hajam egész életemben, 5 évesen kitaláltam, hogy legyen rövid, aztán szomorúan konstatáltam, hogy gombafejem lett. Szóval újból megnövesztettem szőke fürtjeimet, és azóta is büszkén hordom: ápol és eltakar (pl. a púpos hátamat is jótékonyan takarta, amíg meg nem operálták súlyos gerincferdülésemet). Görbe háttal, vézna végtagokkal, csálé fogakkal és szemüvegesen úgy éreztem, semmi más szép nincs rajtam a hajamon kívül, és anyám óvta is, mint egy bősz tigris, se vágatni, se festeni, se daueroltatni nem volt szabad.

Persze érthető, az én hajamat óvta a sajátja helyett is. Visszanézve a fiatalkori képeit, ugyanaz a hajszín, fazon, mint nekem, sötétszőke, hullámos hajzuhatag (pedig egyszer gyerekként leégette, amikor gyertyával keresett valamit az ágy alatt, és egyszer az apja bosszúból levágta, amíg aludt). Aztán jött a rák, a kemó és a sugár, és anyám gyönyörű haja csomókban kezdett hullani, hiába a borogatás, a praktikák.  

Csatlakozz! 

Akkoriban még nagyon másként működtek a dolgok, anyámnak lezárt borítékban nyomták a kezébe a leleteit, és amikor felbontotta, lecseszték, "Rólam van szó, nem a szomszédasszonyomról!" mondta dühösen, aztán onkológiai bizottság elé citálták, hogy eldöntsék, mi legyen a sorsa, "Jó, akkor kivesszük a méhet, petefészkeket...", kezdték, mire anyám rákérdezett, mégis miért? Doki rápillantott a leletre, "Na jó, akkor nem." Aztán az orvosi bizottság egyik tagja így szólt: "Jaja, kapjon sugarat, meg kemót, utána persze valószínűleg ki fog hullani a haja, de hát már olyan szép parókákat kapni." Mire anyám nagyot nyelt, és így szólt: "Én meg tudja, mit kívánok magának? Műf*szt!" Azzal sarkon fordult, és otthagyta őket.

Végül tényleg lett szép parókája, apa hozta neki Londonból, igazi hajból készült, és olyan mézszőkén ragyogó volt, mint anyué.

Anya tehát imádta és óvta a hajamat, ahogy apám is, volt hogy fogta a hajsütővasat, és szép loknikat sütött a hajamba, és aztán lefotózta a "kis szerelmét", és még a krokodilfonást is megtanulta. Anya a szívburokgyulladásom idején (a moszvai mellkasműtét után) a kórházban mindig szoros krokodilfonatot készített, és a fejem tetejére egy nagy színes masnit is tűzött, Moszkvából ugyanis gyönyörű, színes, átlátszó szalagokat is hoztunk, na és amikor anya nem tudott bejönni, akkor apa fésült meg, és ő igazította helyére a színes masnit a kobakomon.

Anyám ma befonta hajamat

hátha meglelem magamat

most harminchét fonattal fejemen

vagyok etruszk szobor, eleven

Aztán jött 1998, a gerincműtét Németországban, ahol tudtuk, hogy előkészítésnél 4 csavar kerül majd a koponyámba, és egy koronán keresztül húzzák majd a gerincemet, és mindenki azt kérdezgette, hogy akkor most levágjuk a hajamat? De anya cseles volt, pici hajfonatokat készített, amit nem kellett állandóan fésülgetni, a hajmosásba meg idővel belejöttünk, és az egzotikus frizurát mindenki megbámulta, az egyik dokinak pedig szokásává vált, hogy ha elment mellettem, megfogdosta a hajfonatokat, "Ungarisches Mädchen!"

Anya 2009-ben meghalt, magamra maradtam és hirtelen fel kellett nőnöm, és megkésett kamaszlázadásként két évre sötétlilára váltottam, tetováltattam és felnyírtam oldalt a hajamat, aztán ez is elmúlt, most újra szőke vagyok, sőt egyre világosabb, és most, hogy megint hullik a hajam, mint "az intenzíves kalandom után", magam előtt látom folyton anyám aggódó arcát, és hallom a hangját, "Csak egy picit vágass!"

1998, Németország. Meg lettem húzatva.	Apa loknijai és túrógombóc (1988)

1. kép: Fortepan - Petőfi Sándor utca 1., a Budapesti Állami Fodrászat 1-es számú üzlete.