Az ember általában naivan azt gondolja, ha átesik a régen várt, nagy műtéten, meggyógyul, és minden rendben lesz. Igen ám, de eltelik pár hét, hónap, és rá kell jönnünk, az élet nem olyan egyszerű. Egyrészt, mert a lábadozás ideje elnyúlhat (legalábbis jó idő kell, mire visszanyerjük erőnket, teljesítőképességünket), másrészt lehet, hogy az alapvető egészségügyi probléma megszűnik, de megjelenhetnek átmenetileg olyan betegségek, tünetek, amik lehet, hogy semminek tűnnek mondjuk a szívbetegséghez képest, de igencsak megkeseríthetik az ember életét. Ezek persze nem törvényszerűek, de jó, ha lelkiekben felkészülünk, ne érjen minket meglepetésként a dolog. 

Ahogy az előző részben ígértem, folytatom a műtét utáni nyavalyák taglalását, bár terveim ellenére most csak két dologról ejtek szót, különben cikkem túl hosszú lenne. A pszichés gondokról cikkem harmadik részében fogok bővebben írni, amúgy is kényes témát készülök boncolgatni. 

Emésztőrendszeri zavarok

Talán ez az a téma, amiről eddigi blogbejegyzéseimben a legtöbbet írtam.Ezeket itt olvashatod vissza:

Műtét utáni napok: 1. rész | 2. rész | 3. rész | 4. rész

Egy műtéti procedúra akkor is igencsak megkavarhatja az ember anyagcseréjét, étkezési szokásait, ha éppen nem emésztőrendszeri problémával operálják. Egy műtét kicsit olyan, mint a reset-gomb megnyomása: egy rövid időre leáll minden, hogy aztán újrainduljon. Így például nem csoda, ha az embernek a beavatkozás után pár napig nincs széklete, vagy legalábbis nehezen megy a nagydolog. Sokaknak maga a szituáció is kényelmetlen-kellemetlen, hiszen az ember nem ahhoz szokott, hogy fekve, egy műanyagtálon egyensúlyozva, vagy pelenkába végezze el a dolgát úgy, hogy közben mások is járkálnak körülötte. Persze a szükség általában nagy úr, és ha nem megy, előbb-utóbb a beteg kap valami olyan gyógyszert, ami segít beindítani a bélmozgást. (Sajnos ez olykor egy-egy kanál ricinusolajat is jelenthet - fúj...)

Talán mindenkinek ismerős az, amikor egy kisebb fertőzés, megfázás miatt nem kívánja azokat az ételeket, italokat, amiket egyébként előszeretettel fogyaszt (pl. kávét, édességet), és helyettük sokszor olyan dolgokat kívánunk legjobban, amiket máskor nem. És ez azért is nehéz, mert ha az ember az általa kedvelt ételekre sem vágyik, akkor a kórházi kosztra még kevésbé... Ilyenkor nincs könnyű dolga a hozzátartozóknak, nyilván aggódnak a betegért, és igyekeznek teljesíteni a kívánságait. Ez velem is így volt, ha kórházba kerültem.  Most, a szívműtétem után gyakran nem maradt meg bennem semmi, elég volt, ha az étel szagát megéreztem. És ezen nyilván nem segített az sem, hogy minden nap ugyanaz a főtt csirkemell volt, csak a köret változott. Egyedül a kefir esett kifejezetten jól. Párommal állandóan mozzarella sajtot, müzlis joghurtot és vaníliás krémtúrót hozattam. Illetve a műtét után pár nappal szezámmagos-mézes kínai csirkefalatkákat. De kávét, csokit egyáltalán nem kívántam, még 1-2 hónappal a műtét után sem, pedig régen mindig ezzel a kombóval indítottam a reggelt. De ugyanígy azt se tudtam volna elképzelni, hogy például pizzát, hamburgert egyek. Az intenzíven persze igyekeztek pótolni a hiányzó kalóriamennyiséget, kötelezően meg kellett innom 2-3 flaska speciális tápot, és még fehérjeport is kevertek ki (olyan magas fehérjetartalommal, amit testépítők irigykedve néznek). Ezeket a kórházi tápszereket egyébként szükség esetén otthonra is fel tudja írni a háziorvos, ha rákerül a zárójelentésre, ez olykor nagyon hasznos lehet, ha otthon is evési gondokkal küzdünk (anya anno csak "űrhajóskajának hívta" ezeket, mert gyakorlatilag minden megvan bennük, ami a szervezetnek szükséges.) 

Persze a család, a barátok hoztak mindent, mi szem-szájnak ingere, hátha eszek belőle, így egy idő után jelentős teret foglaltak el a kajáim a betegeknek fenntartott hűtőben, aminek csak töredékét tudtam elfogyasztani, de legalább volt választék.És olykor valóban jól esett egy kis hazai húsleves a kórházi helyett. Aranyszabály: nehéz, zsíros és könnyen romló ételeket felesleges bevinni. Karácsony lévén hoztak be nekem még töltött káposztát is, ami sajnos érintetlen is maradt, pedig egyébként imádom.

Valószínűleg a gyógyszerek is befolyásolhatják az ízérzékelést, mert még régebben volt egy eléggé bizarr élményem. Amikor 2003-ban tüdőgyulladással bekerültem a kórházba, és először vettek le a lélegeztetőgépről, kedvenc csokiszeletemet kértem anyutól. Hozott, de ahogy beleharaptam, kifordult a falat a számból: gusztustalanul édes volt! Azt gondoltam, talán a csoki nem jó, vagy egyszerűen most nem esik jól az édes, és hozattam egy zacskó chipszet - és azt is émelyítően édesnek éreztem! Ráadásul olyan szagokat, illatokat éreztem, amik nem is voltak. Anyura rászóltam, hogy ne használja többet ezt az erős parfümöt: csodálkozva nézett, hiszen nem fújt magára semmit. Éjszaka pedig állandóan füstszagot véltem érezni... (És mivel nem igazán voltam magamnál, bepánikoltam, és a mobilomról fölhívtam a tűzoltóságot... Hát, a kórházban nem fogták a hasukat a röhögéstől.)     

Ugyanennek a kórházi tartózkodásnak az eredményeképpen alakult ki nálam az is, hogy ha ettem valamit, már egy kanál joghurttól is hatalmasra puffadt és fájdalmasan feszült a hasam. Egy idő után elkezdték vizsgálgatni, mi lehet a baj. Hogy kiderítsék, nincs-e pl. bélcsavarodásom, még kontrasztanyagos röntgenvizsgálatra is elvittek, ami ágyhoz kötött betegként elég fárasztó procedúra volt. Ugyanis itattak velem valami löttyöt, aztán kb. óránként toltak vissza a röntgenbe, hogy lássák, van-e elakadás valahol. Szerencsére negatívak lettek az eredmények, így viszont a gasztroenterológus csak tippelni tudott, mi lehet a gond. Végül azt mondta, laktózérzékenység alakult ki, így hát minden tejes dolgot megvontak tőlem, minek következtében olykor csupán egy db tojást kaptam két zsemlével... :D

Öröm

Nagy az örömöm egy újabb kórházi nappalon:
reggelire fõtt tojást találtam az asztalon.
(Máskor egy szelet párizsi, két zsömle; ki érti?
Falatomat itt a konyha fukar kézzel méri.)

(Sz.Sz.)

Az biztos, hogy hónapokon keresztül antibiotikumokkal nyomtak tele, amit alaposan megsínylett a bélrendszerem, és akkoriban még nem voltak ennyire ismertek a probiotikumos készítmények. Anyukám Németországban dolgozó orvos barátnője ajánlott egy ilyen étrendkiegészítőt, amit akkor még marha drágán lehetett beszerezni. De valószínűleg használt, mert pár hónap múlva kutya bajom sem volt, ugyanúgy fogyaszthattam tejes ételeket, mint előtte. Ám soha nem derült ki, valójában mi bajom lehetett.  

Szóval ilyesmik előfordulhatnak, persze nem mindenkinél, és hosszabb-rövidebb idő alatt maguktól rendeződnek. (Hazatérésem után egy ideig még sokszor volt hányingerem, aztán minden visszatért a régi kerékvágásba.)

Mozgásszervi nyűgök

Egy műtét már önmagában is legyengíti az embert, de ha utána sokáig kell feküdni (pl. szövődmények miatt), akkor bizony elkezdenek leépülni az izmok, az ízületeket nem éri elég terhelés. Az ápolók, gyógytornászok ezért vannak azon, hogy mielőbb mobilizálják a beteget, azaz amint lehet, kiültessék, felállítsák, tegyenek vele pár lépést, ill. elérjék, hogy minél több dolgot önállóan csináljon meg, pl. egyedül mosakodjon. (Erről részletesebben itt írtam.)

Sajnos többször is megtapasztaltam, mit okoz a hosszú fekvés. Néha olyan panaszok jönnek elő, amire nem is gondolna az ember: például az állandó nehézkes feltápászkodás oldalfekvésből mindig megviselte a csuklóimat. Vagy németországi gerincműtétem után, amikor már tudtam járkálni, meggondolatlanul túl gyorsan guggoltam le valami leesett tárgyért, ami miatt estére annyira bedurrantak a bokáim, hogy azon gondolkodtak, nem kéne-e pungálni. (Szerencsére nem került rá sor.) 2003-ban, 3 hónapnyi fekvés után gyakorlatilag újra kellett tanulnom járni, pedig akkor igyekeztem még az ágyban, lélegeztetőgépen is tornázgatni hol gumiszalaggal, hol pici súlyokkal. Elég bizarr látvány lehettem. :D 

És akkor még nem is beszéltem arról, hogy bizonyos műtéteknél olykor át kell vágni pl. a bordákat, vagy a szegycsontot. Előbbire gerincműtétemnél, utóbbira szívműtétemnél került sor. A bordák esetében nem sok teendő volt: néztem a röntgent, ahol azt láttam, egyes bordák gyakorlatilag nem kapcsolódnak sehova sem, de a doki megnyugtatott, hogy újra össze fognak forrni (így is lett). A szegycsontot a műtét végén összedrótozzák, és 3-4 hónap kell, amíg összeforr. Ezekben az esetekben hallgassunk az orvosra, kövessük az utasításait, mit csinálhatunk és mit nem (például kerüljük a hirtelen mozdulatokat, nehéz súlyok cipelését, bizonyos sportokat, tevékenységeket). Összegezve: csak nyugi, ne akarjuk egyszerre túl sokat (pl. két héttel műtét után nagytakarítani, vagy a közértből ásványvizeket cipelni haza). Vegyük azt is számításba, hogy mindenkinek más az egészségi állapota, alkata, más beavatkozása volt, más ütemben gyógyul. Szóval ne méricskéljük magunkat másokhoz. Mindig hallgassunk orvosunkra, gyógytornászunkra. Inkább kérdezzünk rá mindenre ötször, minthogy baj legyen. Ez persze nem jelenti azt, hogy mozdulatlanul kell otthon feküdnünk, egy pici mozgás, terhelés mindennap kell.

A képen első sétám a szívműtétem után gyógytornászommal, Óber Andival a Kútvölgyi intenzívjén. (2017. december) 

Hasznosnak találtad az írást? Iratkozz fel!

Szeretettel várlak FB-csoportomba is!

Képek: 1. sdominick/Istock.com via AFP Relaxnews 2-3. Pexels.com